Húsvét misztériumának „harangdöngető igazsága” nem csupán a feltámadáskor jelenik meg, hanem jelen van már a nagycsütörtöki lábmosástól. Nem lehet szétszabdalni a folyamatot, a fájdalom, a magány, a bűnök, a halál ugyanúgy részei a keresztény életnek, mint a dicsőséges időszakok. Tekintsük át a húsvéti eseményeket a Szent Ignác-i lelkiség magyarázata szerint, hogy jobban megértsük, milyen erős, egységes dinamikája van húsvét ünnepének.
Húsvét ünnepe, Krisztus halálból való feltámadása a kereszténység legerősebb üzenete a világ számára. Van ok és alap a reményre, az élet győzedelmeskedik, erősebb a halálnál, a pusztulásnál. Ez az örömhír, ami végső értelmet ad hitünknek és életünknek is. De néha elkövetjük azt a hibát, hogy e valóságos drámának csak az örömteli végkifejletére tekintünk húsvét ünnepeként, s nem veszünk tudomást a misztérium teljességéről: a nagycsütörtöki árulásról, a pénteki égbekiáltó Isten-gyilkosságról, a nagyszombati üres reménytelenségről. Nehéz rátekinteni a feltámadást meg-előző tragédiára. Szeretnénk átsiklani a sebeken, problémákon. Kosztolányi Dezső verse szépen kifejezi ezt az igényt: „Ó, harangdörgető / Igazság! / Zúgj át az alvó, lomha földön / s légy úr felette mindörökkön. / A vérkönnyes, síró sebet fesd szépre, aranyosra, / csókold a sok sebet tüzes-fényesre, aranyosra, / tózöld lágyan susogva. / Dörögj elő, / ó, harangdörgető / Igazság!”
Halál, krízis nélkül nincs feltámadás. Aki nem látja egyben húsvét titkát, a szent három napot, az tragédia esetén könnyen számonkéri Istent, miért hagyta el a bajban. Ha létezne vagy valóban mindenható lenne, segítene… Lehet, hogy ilyen nehéz helyzetben még csak a nagypéntekben járunk, de már a húsvétvasárnapi tapasztalatot elváró kérdéseket teszünk fel Istennek.
A kereszt
Hitünk alapjaihoz tartozik a kereszt. A feltámadást minden esetben megelőzi a kereszt szenvedése. Életünkben együtt van jelen a bűn valósága és a feltámadás dicsősége. Nem az a sikeres keresztény élet, amelyből hiányzik a szenvedés. A kereszténység öröme nem pusztán a pozitív élettapasztalatok összegyűjtéséből (és a nehéz valóságok kizárásából) ered. Ha nagycsütörtöktől részt veszek az egyház liturgiájában, lehet, hogy megtalálom a saját helyemet az eseményekben. Látom Jézust, a többi szereplőt, és megérzem, itt és most hol tudok benne lenni a történetben. Lehet, hogy egy hátul álló, bámészkodó ember vagyok, lehet, hogy maga Péter vagy Pilátus, esetleg Mária. Ha belülről szemlélem, mi történik a szenvedő Jézussal, elképzelhető, hogy a liturgia szavai: „Isten báránya, te elveszed a világ bűneit”, elméletből életté válnak, s hittel ki tudom mondani: „Isten báránya, te elveszed az én bűneimet is”. Az is előfordulhat, hogy magával Jézussal azonosulok, és együtt szenvedek vele. Ő nemcsak fizikailag szenvedett, hanem egzisztenciálisan is. Gondoljunk a magányos rettegésre az Olajfák hegyén, miután elárulták, vagy az elhagyatottságra, Péter tagadására, az Atya távollétére.
Jézus követése
A húsvéti ünneplés során azt is megélhetem, hogy a nagy-csütörtöki utolsó vacsora nemcsak szimbólum, hanem ott valóban elkezdődött az eucharisztia ünneplése. „Ezért adom át nektek az országot, mint ahogy Atyám, nekem át-adta” (Lk 22,29). Jézus pontosan tudta, mi vár rá, és vállalta megváltó küldetését. Lehet, hogy én is tudatos döntést tudok hozni, hogy a Jézus követéséért vállalt életemben felveszem a rám váró keresztet. Krisztus követésének következményei vannak, a saját életem valóságában is. Ezt tudatosan vállalhatom nagycsütörtök éjjel. A szent három nap során, akár kívülről szemlélem az eseményeket, akár belülről élem át őket, követem Krisztust, bárhol van is. Beléphetek szenvedésébe, eredménytelenségébe, elutasítottságába, magányába, sötétségébe, kiszolgáltatottságába. Nagyon fontos vele együtt maradnom, mert tudok úgy szenvedni, mint Krisztus. Ez Krisztus nélkül öncélú és pusztító lehet. Nincs önmegváltás. Krisztus szenvedését szemlélve ne essek át bűneim öncélú szemlélésébe. Krisztus reménytelenségével a Krisztust követő, másokért élő életem, a küldetésem kerül veszélybe, és nem a személyes bűnökön van most a hangsúly. Ehhez ad segítséget az egy-ház liturgiája, ahol a passióban való elmerülésünk biztonságos kereteket és kísérést kap. A húsvéti misztérium legreménytelenebb pontján talán együtt tudom mondani Jézussal a híres szavakat „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Ezen a ponton – Alex Lefrank SJ kifejezésével – eljuthatok a lecsupaszított, mezítelen hithez. Jézus pőre halála, ez a semmi, ez a pusztulás nem a nietzschei nihilizmushoz vezet, hanem az Istennek való abszolút és teljes önátadáshoz.
Összetartozás
Felmerülhet a kérdés, hogy mi ennek az értelme. Miért időzzek Jézussal a szenvedés és halál idején? Már az első keresztények megtapasztalták, hogy mély szolidaritás és összetartozás-érzés alakulhat ki a Jézus szenvedésében való részvételen keresztül. Szent Pál így ír erről: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az egyháznak javára” (Kol 1,24). Hasonlóan ír XII. Piusz pápa Mystici corporis Christi kezdetű, 1943-ban kiadott apostoli körlevelében: „Atyai lélekkel buzdítunk hát mindenkit, aki bármi okból szomorúságban, szorongásban él, hogy tekintsen bizalommal az égre, és ajánlja fel keserveit annak, aki bőséges jutalmat fog neki visszafizetni. Emlékezzenek mindnyájan arra, hogy szenvedésük nem hiábavaló, hanem, ha türelemmel viselik, nagy hasznát látja az egyház is, de nagy hasznát látják ők maguk is.”
Feltámadás
Aki meg tudja élni ezt a fajta – küldetésközpontú – hús-véti dinamikát, annak számára a feltámadás sem lesz ego-centrikus. A feltámadás dicsőségéhez semmit sem tudok hozzátenni. Nem rólam szól, hanem Isten dicsősége nyilvánul meg benne. Rájövök, hogy része vagyok egy isteni tervnek, elég, ha belesimulok azzal, hogy hallgatok a Szent-lélek gyöngéd indításaira. De a megváltás nem tőlem függ, azt már Jézus elvégezte. Ez a felismerés könnyedebbé, játékosabbá, áttetszőbbé, békésebbé teheti a hitemet. Szent Ignác így írja le ezt az érzést a Lelkigyakorlatokban: „Itt azt a kegyelmet kérjem, hogy nagy örömmel örüljek és örvendezzem Krisztus Urunk ekkora dicsőségén és örömén” (221). Ez a fajta húsvéti hit a feltámadást nem választja le a kínszenvedésről, és nem is katartikus drámaként éli meg a feltámadást. Elkezdem szeretni a hétköznapit, megtalálom benne a saját helyemet, Isten működő, éltető, megtapasztalható valósággá válik.
Richard Rohr Minden egybetartozik című könyvében így ír e tapasztalatról: „A kisszerű, számítgató elme vagy-vagy, győztes-vesztes, jó-rossz választásokat akar. Pedig mind-annyian tudjuk, hogy az előénekes felix culpát fog énekel-ni nagyszombat éjjelén. És feloldozást nyerünk, ahogy a liturgia mondja, a »szerencsés vétek« következtében. […] Ahogy Jézus sebei, a mi sebeink is »szent sebekké« alakulnak. Ha a kereszt a norma, akkor nem kínálkozik más út. Ez a dolog rendje, ez a minta.”