A szeretet örök feszültség: annak reménye, hogy valóságosan, létigaz módon találkozom a másikkal, ugyanakkor annak tudása, hogy ez a közösség illékony és esendő. Aki szeret, olykor ráébred annak fájdalmára, hogy nem tud igazán szeretni. Figyelme, bármennyire nem szeretné, folyton önmaga felé vándorol el, s ilyenkor nem látja már a másikat. Minden jósága, akármennyire is a másik felé szeretné irányozni, visszahajlik önmagára. A szeretet tökéletlen, s mint ilyen, végtelenül véges.
Van határa a szeretetnek? Miközben szeretném azt felelni gyorsan és határozottan: „Nincsen!”, az élet tapasztalata mégiscsak elkezd kényelmetlen kérdéseket felvetni. Eszembe juttat helyzeteket, amikor véget ért a szeretetem, vagy amikor ellentétes erők sodrásában bármennyire is nagynak bizonyult, végül mégsem lett elég – vagyis elérte a maga határát. Persze tudok úgy okoskodni, hogy a határba ütköző szeretet mindannyiszor az ember valamiféle korlátjával függ össze, a határt nem ismerő szeretet vágya és álma pedig magát Istent állítja előtérbe. Ez logikusnak tűnik, hiszen ha az Isten szeretet, és Isten végtelen, akkor a szeretetnek sincs vége – nem véletlen, hogy ez marad meg legvégül mint „legnagyobb” (lásd 1Kor 13,13). Ugyanakkor én, a teremtmény, a töredékes lény a magam végességében és kiszolgáltatottságában csakis végesen tudok szeretni. Mi legyen hát a végkövetkeztetés? Az isteni szeretet végtelen, az emberi szeretet véges? Egyfelől ez bizonyos értelemben kicselezése lenne a problémának, számos új kérdést vetve fel, például: Miért kellene a végletekig, sőt azokon túl is megküzdenünk a szeretetért? Nem lenne elég azt mondanunk: Én itt már elégtelen vagyok, szeressen téged helyettem az Isten? Másfelől végül épp abban különböznénk a leginkább a Teremtőtől, amiben a legjobban hasonlítanunk kellene rá, hiszen Jézus is ezt parancsolja: úgy „szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket” (Jn 15,12). Ha a véges és a végtelen szeretet birodalmát sarkosan különválasztjuk, akkor az utolsó vacsorán kapott feladat eleve megvalósíthatatlan lesz.
Fotó: Unsplash / Barbara Zandoval
Ha megfontoltan haladunk előre, akkor észrevesszük, hogy a szeretetparancs viszonyítási alapja az „ahogy én szerettelek titeket”. Két szempontból fontos ez a félmondat. Egyrészt az én az istenember Jézust jelenti, akiben isteni és emberi keveredés nélkül, de szétválasztás nélkül egységre jutott. Másrészt a „szerettelek” igeideje egy olyan tapasztalati mintára utal, amely a Mester földi életében kézzelfogható módon mutatkozott meg. Nem mennyei, eszmei, angyali, hanem emberek között emberi módon megélt szeretetről van itt szó. Emiatt ugyan elfogadhatom, hogy nem tudok azzal a végtelenséggel szeretni, mint az örök Isten, mégsem futhatok el a kihívás elől: ez az Isten ugyanis a megtestesülés következtében „emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett” (II. vatikáni zsinat: Gaudium et spes, 22).
Paradoxon ez, amelytől nem ijedhetünk meg. Vannak persze olyanok, akik úgy vélik, a vallásos nyelvezetben színre lépő paradoxonok a gondolkodás hibáit, az érveléslogikai töréseket és következetlenségeket leplezik le. Mégis joggal fogadhatjuk el Henri de Lubac meglátását, aki szerint épp
az időbeliség és az időtlen örökkévalóság, az emberi és az isteni metszéspontjában elkerülhetetlen a paradoxonokba botlás.
Ezek ugyanis nem valamiféle egysíkú és felszínes ellentmondást takarnak, hanem arra mutatnak rá, hogy hitünk és hívő megértésünk világában vannak olyan valóságok, amelyek – ha tetszik – többdimenziósak, átlépnek az egyik létrendből a másikba. Ilyenkor pedig mi, akiknek csak egyfajta nézőpontja, időbeli gondolkodásmódja van, csupán egyetlen kijelentést tudunk megalapozottan tenni. Csakhogy a másik, az időn kívüli, az örökkévalóság felől közelítő szemlélet adott esetben látszólag ezzel ellentétes végkövetkeztetésre vezethet el. Nem a gondolkodás bukása ez, hanem annak beismerése, hogy a valóság (akár egy érme) kétarcú, s az optika megválasztásától függ, hogy ugyanarra a kérdésre miként tudunk válaszolni. Sok ilyen paradoxonnal élünk együtt, olykor anélkül, hogy felfigyelnénk erre: ilyen az emberi szabadság és az isteni mindenhatóság, az emberi akarat és az isteni kegyelem viszonya, csak hogy egy jól ismert és sokszor elemzett példát vegyünk. A gondolkodás hajlik arra, hogy az egyik pólust hangsúlyozva egyértelmű válaszra jusson a felmerülő kérdéssel kapcsolatban, ilyenkor azonban pontatlanná válik. A jó, a hit legmélyéből fakadó válasz kettős arcú, nem rémül meg a többértelműségtől. Ahogyan egy régi bölcs mondás fogalmaz: a katolikus kötőszó nem a vagy–vagy, hanem az is. A szeretet nem határos vagy határtalan, hanem egyszerre véges és végtelen is.
Hogy megértsük, mit is jelent mindez, érdemes magát Krisztust szemlélnünk. Ő a paradoxosz paradozon, az értelmet meghaladó és kimondhatatlan paradoxon, mivel az isteni és emberi megtestesült egysége nem más, mint a végső Misztérium. Ha elfogadjuk, hogy „minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1,3), és hogy amikor a végső napon „minden alá lesz vetve neki, akkor a Fiú maga is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben” (1Kor 15,28), akkor megértjük: ugyan értelmet meghaladó paradoxonnak tűnik a megtestesülés és az istenemberi valóság, összességében mégis szükségszerű középpontja ez Krisztus által (az Isten képére) teremtett és végül Krisztus által (az Istenben) beteljesülő valóságunknak. Talán távolinak és elvontnak tűnik mindez, mégis itt van a szeretet ősforrása és az út a szeretet lényegének megértéséhez.
Mit is jelent szeretni? Sokféle választ adhatunk erre a kérdésre. A gyakorlati hangsúly miatt kedvelem a régi egyházi meghatározást: a szeretet „tevékeny jóakarat”, vagyis olyan szándék, amely a másik javát szolgálja a tettek szintjén. Most azonban egy másik megközelítés válik fontossá, amely megelőzi és hordozza ezt a „praktikus” definíciót. A szeretet jelenti személyességem „határának” felismerését, azután e korláton túl egy másik „én” elfogadását, befogadását, tiszteletét, majd a vele való kapcsolatba lépést, mígnem képessé válok tenni, adni, tevékenykedni azért a jóért, ami építi és felemeli őt – átlépve egy „határtalan” dinamikába, mely örvénylő, ugyanakkor békés és megbékéltető. Kevesen ragadták meg jobban e viszony valóját, mint Martin Buber Én és Te című könyvecskéjében. Szerinte amikor azt mondom valakinek: „Te”, személyként és személyesen szólítom meg, akkor kiemelem őt az „Az”, a dologiság és eltárgyiasultság világából. Amikor pedig képes vagyok szeretni őt, vagyis megengedem, hogy (Buber megfogalmazásával élve) élete jelen legyen az én életemben, aminek ősformája és legtökéletesebb megvalósulása a szerelem, akkor „a tekintetéből világító Te az örök Te egy sugarába engedi pillantani”. Íme, a szeretet végső paradoxona: aki szeret, és igazán szeret, és fenntartás nélkül szeret, az a végtelenre tekint rá a végesben, s a végesben válik megragadhatóvá számára a végtelen. Így nem nehéz felfogni, miért kapcsolja egybe eloldhatatlanul Jézus az Isten-és az emberszeretet (lásd Mt 22,34–40), elmenve odáig, hogy a szeretet aktusában a szeretett emberi személy azonosul magával az Istennel (lásd Mt 25,40). A szeretet minden megvalósulási formája, ha tetszik: arca, az irgalom, az együttérzés, a gyöngédség, az el-és befogadás (a sort sokáig folytathatnánk, egészen a házastársi szövetségben beteljesülő szerelemig) ugyanazon alapdinamizmus mozgását tárja elénk. Szent Pál a Gal 5,22-ben, a Szentlélek hívőkben kiváltott hatásairól szólva egyes számban írja a karposzt, tehát az igehely pontos fordítása így hangzik: „A Lélek gyümölcse: szeretet” – és minden, ami erre következik („öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség és önuralom”) tulajdonképpen gyakorlati megvalósulása az egynek és egyetlennek, amiben az istenemberi lényeg kibontakozik világunkban.
Nos hát, véges vagy végtelen, határos vagy határtalan a szeretet? Buber nagyon bölcsen ír az elkerülhetetlen „magasztos szomorúságról”: „Világunkban minden Te-nek Az-zá kell lennie.” Miért? Mert a viszony, még a legszemélyesebb is, időhöz kötött, van oka és célja, vannak eszközei, s emiatt pillanatnyi, az idő rohanásában elképesztően sebezhető. Bármilyen módon kapcsolódjam is a másik emberhez, a tökéletes viszony valamiféle közvetlenség lenne, amely megadathat egy pillanatra, percre, órára, de nem tud elemi állapotunkká lenni. Dolgozunk, tárgyakkal élünk, birtoklunk, a dologi világ gravitációs mezője hat ránk. „Maga a szeretet sem képes megmaradni a közvetlen viszonyban…” Gondoljunk bele: képet alkotunk arról, akit szeretünk. Rögzítjük az emlékét. Bármikor fel tudjuk idézni a hangját, alkatát, tulajdonságait. Felé fordulva meglátjuk tárgyiasítható adottságait: világnézetét, gondolatait, állásfoglalásait, ki tudja, mi mindent. A személyes megragadhatatlanság és mégis közvetlen jelenvalóság misztikus pillanata ilyenkor objektiválttá válik, s ebben az eltárgyiasításban (amely nélkül nem tudunk gondolkodni, érezni, tenni) végül – ahogy Buber mondja – „a valóságos életnek csak a szegélyét” tudjuk elérni. A szeretet örök feszültség: annak reménye, hogy valóságosan, létigaz módon találkozom a másikkal, ugyanakkor annak tudása, hogy ez a közösség illékony és esendő. Aki szeret, olykor ráébred annak fájdalmára, hogy nem tud igazán szeretni. Figyelme, bármennyire nem szeretné, folyton önmaga felé vándorol el, s ilyenkor nem látja már a másikat. Minden jósága, akármennyire is a másik felé szeretné irányozni, visszahajlik önmagára. A szeretet tökéletlen, s mint ilyen, végtelenül véges.
Van itt azonban még valami, amit számításba kell vennünk. Akár mondhatnánk így is: a paradoxon érméjének a másik oldala. Miközben szeretetem minden aktusa ember voltom súlyával terhes, s a szeretet tapasztalatának mélyén ott lakik az időbeliség fájdalma, végső soron megmarad egy kiiktathatatlan igazság. Újfent Buber szóhasználatát idézem: csak akkor tudok teljesen „Én” lenni, ha ki tudom mondani valakinek: „Te”. Kapcsolatba lépés és viszony nélkül nem tudok személyként létezni. Ennek az adottságomnak az a döbbenetes vonzata, hogy miként a „Te” oly könnyen visszahullik az „Az” világába, egy új pillanat, egy új döntés, egy új megnyílás és befogadás ugyanígy ki tud emelni az „Az” birodalmából, és „Te”-vé tesz. A szeretet lüktet a mindenség szívében, ez az éltető véráram, amely igazi létet kölcsönöz annak, ami van. „A szeretet: egy Én felelőssége egy Te iránt, ez adja azt, amit semmi érzelem nem képes adni – minden szerető egyenlőségét a legkisebbtől a legnagyobbig, s a boldog biztonságban élőtől, akinek életét egy szeretett ember élete magában foglalja, ettől az embertől addig az emberig, aki életfogytiglan a világ keresztjére van feszítve, aki képes arra, ami hallatlan, s elég merész is hozzá: hogy szeresse az embereket” (Martin Buber). Nem egy embert csupán, hanem az embereket. Íme, a szeretet végtelensége.
Krisztus arca tekint ránk ezen a ponton. A kezdet és a vég Krisztusa, aki az örök origóban emberré lett, s ily módon „valamiképpen minden emberrel egyesült” (Gaudium et spes, 22). „Az Isten szeretet” (1Jn 4,17), s a teremtés aktusában ez a végtelen szeretet alkotta meg a véges szeretet otthonát, hogy beletestesülve végül a végtelen szeretettel való hiánytalan közösségig emelje a végesség minden, akár legapróbb szeretetrezdülését is. Lehet, hogy szeretetem beleütközik hiányaim és gyarlóságaim határába, ám az örök szeretet ekkor átemel a határtalanság tapasztalásába, mivel „aki megmarad a szeretetben, az Istenben marad, és Isten őbenne” (1Jn 4,17). Felmerülhet a kérdés: a názáreti Jézus, aki valóságos ember (is) volt, tudott-e határtalanul szeretni mindenkit? Földi életének minden pillanatát nem tudjuk magunk elé vonultatni, de jogosan merjük kimondani: valóságos emberként is tudott valóságos Istenként szeretni, épp a szeretet önazonossága miatt. És ebben, ezáltal utat mutatott nekünk. Nem külsődlegesen utánzandó mintaként áll előttünk, s nem is azt parancsolja, hogy amit ő szeretetből tett, ugyanazt tegyük mi is. Arra hív meg, hogy úgy szeressünk, amint (kathósz) ő tette: odaadta éltető lelkét (pszükhén) a barátaiért (vö. Jn 15,13). Beengedte önmagába az embert, a maga személyességében és végességében, miközben látszólag ő lépett be az emberek közé. Így tette lehetővé, hogy az ember is beengedje önmagába az Istent, mégpedig bármely és minden személyesen megélt szeretetaktusában. Így lett a véges végtelenné.