Élő legenda. Jezsuita, pszichológus, 1945-ben született Újvidéken. Filozófiát, teológiát és lélektant tanult Zágrábban, majd Rómában doktorált klinikai pszichológiából. Tíz évig a horvát fővárosban működött tanárként és gyakorló pszichológusként. 1991 óta Rómában él, ahol volt a Pápai Gergely Egyetem professzora, az Egyetem Spirituális Intézetének igazgatója, valamint a Szenttéavatási Kongregáció teológus-konzultora. Számos könyvet és tanulmányt jelentetett meg magyarul, horvátul, olaszul; egyes könyveit lefordították spanyolra, lengyelre, szlovákra és koreaira. Több hazai kitüntetéssel (a Magyar Érdemrend tisztikeresztje, Stephanus-díj, Szent Atanáz-díj, Fraknói Vilmos-díj) ismerték el életművét, annak ellenére, hogy soha nem élt Magyarországon.
– A napokban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, és kereken ötven éve pap. Hogyan kezdődött a hivatása?
– Meg vagyok győződve arról, hogy sem a papi, sem a szerzetesi hivatást nem én választottam, hanem a Jóisten hívott meg, és úgy intézte a dolgok menetét, hogy ezen az úton haladjak tovább. Nyolcéves koromban egy vasárnap odajött hozzám Mihály bácsi, a sekrestyésünk, és azt súgta a fülembe, hogy mise után keressem meg. Amikor bementem a sekrestyébe, ennyit kérdezett: „Akarsz ministráns lenni?” Ijedtemben igennel válaszoltam. Ez még a II. vatikáni zsinat előtt volt, amikor a szentmisét még latinul mondta a pap, és a ministránsoknak is úgy kellett válaszolniuk. Nagy megtiszteltetés volt ez akkor. Édesanyám nem akart kibékülni a dologgal. Kézen fogott engem meg a bátyámat, és odaállt a sekrestyés elé: „Mihály bácsi, a dolog nincs rendjén, a nagyobbik fiam már volt elsőáldozó, a Miska még nem, ezért ez a nagy tisztesség a nagyobbat illeti.” Mihály bácsi válasza bibliai bölcsességet tükrözött: „Nem bánom, jöhet a nagyobb is, de én ezt a kicsit választottam.” Ha most visszagondolok ezekre a szavakra, akkor a kis Sámuel jut eszembe, akit a Jóisten hívott, de a hívás Éli pap szavain keresztül jutott el hozzá. Engem a Jóisten Mihály bácsin keresztül hívott meg. Megszerettem a liturgiát, és szinte észrevétlenül kialakult bennem a meggyőződés, hogy pap szeretnék lenni. Kedves világi pap volt a plébánosunk, olyan akartam lenni, mint ő. De ekkor a gondviselés ismét színre lépett, és más útra terelte hivatástudatom kibontakozását.
– Találkozott a jezsuitákkal?
– Hetedikes elemista voltam, és a plébánosunk már mindent elintézett, hogy nyolcadik után a zágrábi kisszemináriumba menjek. Ekkor elhelyezték, és a plébániát átvették a jezsuiták. Addig én még csak nem is hallottam róluk. Másnap ministráltam nekik, és azonnal tudtam, hogy én is olyan akarok lenni, mint ők. Hogy mi ragadott meg bennük, nem tudnám megmondani. A lényeg az, hogy megfelelőnek találtak, úgyhogy a szemináriumot már jezsuita jelöltként kezdtem el. Egy évre rá a jezsuiták véglegesen elhagyták Újvidéket, és azóta sem tértek vissza. De én jezsuita lettem, és azóta sem tudnék más lenni.
– Fiatal jezsuitaként pszichológiát tanult. Ez hogyan formálta?
– Kísérleti pszichológiával kezdtem a tudományos pályafutásomat, a patkányok meg az egerek viselkedését tanulmányoztam, de amikor elkezdtem klinikai pszichológusként dolgozni, rájöttem, hogy az embert nem lehet megérteni Isten nélkül. Egyre több teológiai, illetve lelki szempontot vittem bele antropológiai kutatásaimba, amíg ki nem alakult bennem egy új interdiszciplináris stílus: a lélektan és a teológia párbeszéde. Ennek gyümölcse az Istenkeresésünk útjai című könyvem. Ha kutatói tevékenységemet egy mondatban kellene összefoglalnom, majdnem így fogalmaznék: „a patkányoktól a misztikáig”. Ebből az a tanulság, hogy nem az a lényeges, honnan indul az ember, hanem hogy hová megy és hová fut be.
– Kiskorában sokat betegeskedett, ötéves koráig nem tudott járni.
– A háború után mindent elvesztett a családom. Amikor megszülettem, olyan gyöngécske voltam, hogy nagyanyám azzal vigasztalta édesanyámat, hogy Jézus nagy szívességet tenne neki, ha visszavenne engem. Nagy tapasztalata volt az életről, tizenkilenc gyereket szült anyukám, tizenhetedik volt a sorban. Még ismertem öt nagynénit. A nagybácsik közül néhányat agyonvertek a második világháborúban, róluk csak hallottam. Engem a nagymamám nevelgetett, tizenegy éves voltam, amikor meghalt. Kálciumhiányos voltam, törtek, porladtak a csontjaim Ötévesen gipszbe akartak tenni, de apám nem engedte. Azt mondta: „Ne kínozzátok a gyereket, jó nekem így is, örülök neki így is.” Ekkor egy idős falusi doktor bácsi azt mondta, adjanak nekem forró lábfürdőt egy maréknyi sóval. A mai napig emlékszem, ahogy beletettem a kis lábam, térdig ért a meleg víz. Így kezeltek évekig, s tizenkét éves koromra normális fejlettségű gyerek lettem.
Fotók: Nagy Anna
– Az idei szentév mottója így hangzik: „a remény zarándokai”. Ilyen gyerekkor után, amikor lépni sem bírt, mit jelent önnek a „zarándoklat” kifejezés?
– Két szentévet és egy rendkívüli szentévet éltem meg Rómában. Nem nagyon kapcsolódtam be az ezzel kapcsolatos eseményekbe, de tudtam értékelni a vallásos, lelki vetületét. Minden világvallásban van szent hely és szent zarándoklat. A zarándoklat pszichológiája mindig is foglalkoztatott. Miért zarándokolnak az emberek Rómába, Santiago de Compostelába, Jeruzsálembe? Azért, mert zarándokolni jó. A fiataloknak vannak megérzéseik, amelyek néha bosszantanak, de néha kellemesen meglepnek bennünket, felnőtteket. E megsejtések közé tartozik az a jelenség is, hogy szeretnek elmenni valahová közösen. Amikor pedig vallásos fiatalokról van szó, akkor ez zarándoklattá válik. Emlékezzünk csak a manilai ifjúsági világtalálkozó kétmillió vagy a párizsi egymillió résztvevőjére. Minden jel arra mutat, hogy a szentévi római zarándoklást is ők fogják a legjobban megérteni.
– Miért zarándoklunk tulajdonképpen?
– A kereszténység kinyilatkoztatott vallás. Ezt úgy is lefordíthatnánk a mindennapi lelki élet nyelvére, hogy a Megtestesülés előtt az ember kereste Istent, de sohasem volt biztos abban,hogy megtalálta-e. A Megtestesülésben viszont Isten kereste és találta meg az embert. Mi hisszük, hogy Isten nemcsak megtestesült, hanem itt is maradt, jelen van a világban. Ennek a történelmiségnek a megsejtését tükrözi a szent helyek világa. A zarándoklás rendszerint csoportban történik.A közös, megosztott hit ereje fejeződik ki benne. Ez különösképpen meghatározó a kereszténységben.Senki sem válik hívővé csak a maga erejéből. Amikor azonban a fiatalokról van szó, akkor a közös zarándoklatnak pozitív személyiségformáló hatása is van.
– Mit tanul a zarándok a csoportjában?
– Megtanulja tisztelni a másikat.Ez annyit jelent, hogy elismeri a másságát teljes gazdagságában. Csak a megosztott tapasztalatok tesznek fogékonnyá mások értékei iránt. A zarándok megtanulja megérteni a másikat. Mindenki megismételhetetlen, titokzatos világ. Az együttlét lehetőséget ad arra, hogy betekintést nyerjünk a másik belső világába, és ez a felfedezés mindig tiszteletet parancsol. A zarándoklaton lehetőség nyílik magunkat ajándékozni a másiknak. Tudjuk, hogy ennek legnemesebb kifejezése a jézusi elv, miszerint senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja felebarátjáért. Ez nem tételezi fel szükségszerűen a tényleges halált, megvalósítható értékeink, képességeink, tehetségeink, tudásunk nagylelkű ajándékozása révén is. A zarándoklaton jelen van a párbeszéd, a tolerancia, az együttműködés. A másikkal való találkozásban megszületik a viszonylagosság tudata, amely képessé tesz a kölcsönös kiegészítésre. Tapasztalat szerint az út végére megtanuljuk szeretni a másikat. Ez nem feltétlenül jelent érzelmi fellobbanást, hanem a Szent Pál-i szeretethimnusz értelmében a másikra mondott igent:
„A szeretet türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem kevély, nem tapintatlan; nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel, nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (vö. 1Kor 13,4–7).
A szeretet e jellemzőit az eredeti szöveg tizenöt igével fejezi ki, ami azt is jelenti, hogy a szeretet nem(csak) érzelem, hanem elsősorban cselekvés.
– Tehát zarándokolni jó.
– Minden szinten: vallásilag, pszichikailag, emberileg. A közös zarándoklat, amelyet egy cél motivál, a közös hit ihlet, a megosztott örömök és fáradságok színeznek, nagyszerű keret a kibontakozásához mások felé. A zarándoklás gyógyítóan is hat. Gyakran eszembe jut egy angol orvossal való találkozásom, aki minden évben elkísérte a betegek egyik lourdes-i zarándoklatát. Tapasztalatait egy orvosi szakfolyóiratban közölt tanulmányban rendszerezte. Arra a következtetésre jutott, hogy még azok a betegek is, akik nem részesültek csodás gyógyulásban, lelkileg felfrissülten, pszichikailag megerősödve tértek vissza, pontosan a hitükben való megizmosodásuk következményeként. Mindenkinek vannak megoldatlan problémái, lelki gubancai, pszichikai terhei. A „gyógyulás” nem mindig abban nyilvánul meg, hogy mintegy gombnyomásra eltűnik a teher, hanem sokszor abban, hogy új erőt,ihletet, lelkesedést találunk, amely továbbsegít az életutunkon. A lelki egészség mércéje nem is az, hogy valakinek nincsenek problémái, hanem az a képesség, hogy birokra kel velük, elfogadja őket, megtanul velük élni és dolgozni. A zarándoklás végül jó alkalom arra, hogy hálát adjunk Istennek.
A hívő ember tudja, de a nem hívő is sejti, hogy az élet, az egészség, a jólét, a béke stb. nem „jog”, hanem „ajándék”. Ezért a megelégedett élet alapállása nem a jogainkért való elkeseredett küzdelem, hanem a hálaadás. Gondoljunk a sok kegytárgyra, amit az emberek hálaadásuk jelképes kifejezéseként visznek el a szent helyekre.
– Érzékel különbséget a turisták és a zarándokcsoportok között?
– Erre a „nyitott kapu” teológiájában találunk választ. A szentév jelképe a szent kapu. Ez válasz az ember legalapvetőbb Isten utáni vágyakozására. Az ősbűn óta ugyanis megmaradt az emberben a kép, amint az angyal becsukja a földi paradicsom kapuját. A Megtestesülés viszont a nyitott mennyország képe. A betlehemi kisded puha kézzel kinyitotta az ég kapuját, és lejött közénk. S mint minden kisgyerek, ő is elfelejtette becsukni maga után az ajtót. Hogy ez így volt, tanúk rá az angyalok, akik kihasználták az alkalmat, kiröpültek a mennyországból egy kis földi kirándulásra, és boldogan énekelték a Glóriát. De később maga Jézus mondta Natanaelnek, majd a többi apostolnak is, hogy látni fogják a nyitott mennyországot és az Emberfiát, amint az angyalok ki- és bejárnak a nyitott kapun. A nyitott kapu teológiája tulajdonképpen válasz az ember alapvető kérdésére, hogy milyen az Isten: szereti-e őt, vagy nem? A Megtestesülés óta tudjuk, hogy a mennyország kapuja most már mindig nyitva marad, ami azt jelenti, hogy nincs végérvényesen elrontott élet, mindig van visszaút minden tékozló fiú és megtérő lator számára. A nyitva hagyott mennyei kapu azt üzeni, hogy szeret és hazavár az Isten. Már az Ószövetségben is olvassuk, hogy „nyissátok ki a kapukat”. Azt hiszem, ez a lényege a zarándoklatnak: átmenni egy kapun, bemenni valahová, ahol valaki vár. A turista gyakran csak nézelődik, bolyong, nincsen célja. A zarándok hazamegy, átmegy a nyitott kapun.
– Térjünk vissza a szentév mottójához: mit jelent a remény, a remény zarándokának lenni?
– A remény teológiai alapjait a megtestesülés misztériuma adja meg. Isten Jézusban véglegesen beletestesült a világba, a történelmünkbe, az egyéni életünkbe. A jézusi reménység azt jelenti, hogy bárhová is visz az életutunk, bármi várjon is ránk a jövőben, Jézus már ott van, vár ránk, és semmi rossz nem történhet velünk. Jézus nem valamit vagy fényes jövőt ígér, hanem önmagát, ezért az ő jövője az örök jelen.
– Mely tényezők erősíthetik a reményünket?
– Három pozitív meggyőződés: a teremtő Istenbe, a gondviselésbe és a megváltó Jézusba vetett hit. A teremtő Atyaistenbe vetett hit szerint mindannyian Isten gyermekei vagyunk, az ő világában nincs nem kívánt gyermek. Ferenc pápa nemrég úgy fogalmazott: minden gyermek Isten csodája, egyetlen gyermek sem kudarc. Az a hit, hogy Isten akart, szeretetből teremtett, kitörli a véletlenbe vetett hitet a lélekből. Egyikünk sem véletlenül jött a világra, ezért az egész életünknek van értelme. A gondviselésbe vetett hitet tekintve a gondviselést nyugodtan helyettesíthetjük a Szentlélek tartós jelenlétével és működésével a világban. A Szentlélek vezeti az emberiség és minden egyén történetét a teremtés kezdetétől. Ezt általában isteni gondviselésnek nevezzük. Isten nemcsak megteremtett, hanem szeretettel követi az életutamat is, melyen szokatlan élmények, jelenségek történhetnek, de az életem nem szerencse vagy szerencsétlenség eredménye. Az isteni gondviselésbe vetett, vagyis a Szentlélek vezetésében gyökerező hit a bizalom kifejezése. A hitnek mint bizalomnak szép képe: hinni abban, hogy minden helyzetben egy jó apa kezében vagyunk, aki gondoskodik rólunk. A megváltó Jézusba vetett hit garantálja, hogy nincs helyrehozhatatlanul elrontott élet. Minden életben vannak kudarcok, bűnök, bolyongások, tévelygések, de egyetlen élet sincs kudarcra ítélve. Ez a hit megment minket a sorsba vetett hittől, ugyanakkor biztos alapot nyújt a reményhez.
– Ötven éve pap, még a II. vatikáni zsinat előtti időkben csatlakozott az egyházhoz. Rengeteg változás történt ebben az időszakban a katolikus egyházban. Mégis hűségesen kitart, sőt, szereti az egyházat. Milyen az egyházképe?
– Az egyházat mindig is szerettem, mert mindig is az én egyházam volt, de amióta itt élek Rómában, az egyházszívében, kialakult bennem egy olyan egyházkép, amelyet csak szeretni lehet, annak ellenére, hogy a média évek óta sárral dobálja az egyházat, negatív egyházképeket mutat, azt sugallja, hogy az egyház romba dőlt. Ferenc pápa mondta, hogy a második világháború még mindig tart, de töredékesen, a világ különböző részein. Ugyanez elmondható az egyházról is: Krisztus palástja megrongyolódott, tele vagyunk kisebb-nagyobb egyházszakadással. Gondolhatunk Marcel Lefebvre lázadására, de azokra a nosztalgiásokra is, akik nem akarják elfogadni a II. vatikáni zsinat tanítását, az általa kijelölt liturgikus reformot.Ferenc pápa nemrég határozottan felszólalt a latinisták ellen, akik szinte földalatti egyházként akarnak élni. Gondok vannak a neokatekumen közösség liturgiájával is, amely szinte párhuzamos egyházként él. Az egyház egysége ily módon puszta illúzió. A média sugallja az elavult egyház képét is. Egyesek egyre hangosabban marasztalják el az egyházat, amiért nem tart lépést a mai világ valóságával. Gondolhatunk a német püspökökre, akik a szinodalitást igyekeznek a saját mértékük szerint alkalmazni. Sokan vannak, akik szeretnék a modern időkhöz igazítani az egyházat: a nők papsága, a homoszexuális párkapcsolatok megáldása, az abortusztörvény módosítása, az eutanázia engedélyezése, a papi cölibátus megszüntetése – ezek lettek sokak számára a „modern egyház” felé irányuló követelések. A lázadó egyház címszava alatt gondolhatunk a felszabadítás teológiájára és mindazokra, akik úgy hiszik, hogy az egyháznak politikai küldetése van. Kérdezik, hogy Jézus miért nem szüntette meg a rabszolgaságot, miért nem emelte fel a szavát a nők jogai mellett. Carlo Maria Vigano érsek lázad a pápa ellen, lemondásra kényszerítené, mivel szerinte nem alkalmas szembenézni a püspökök és bíborosok pedofil botrányaival. Vannak olyanok is, akik nem ismerik el Ferenc pápa törvényes megválasztását. eljutnak odáig, hogy az egyház halálra van ítélve: Voltaire juthat eszünkbe, aki arra hívta fel a világot, hogy az egyházat el kell taposni, mint egy férget. De említhetnénk a kommunizmust, amely sok országban tombolt, s alig burkolt célja az egyház kiirtása volt. Ma a vallásos jelek eltörlése az út: a kereszteket leszedetik az iskolákban, a kórházakban és általában a nyilvános helyeken. Valóság, hogy az egyház a botrányok fészke: pedofil, pénzügyi botrányokban érintett, bíborosok, papok, apácák is. Rómában a bíborosok az apácákat szolgálóként kezelik, nem adnak nekik tisztes fizetést. Nagy egyházi pénzek forognak „csúnya” befektetésekben, például óvszerek gyártásában vagy a dél-afrikai aranybányákban. De az egyház lehet gyáva is, a koronavírus-járvány megingatta sok pap és hívő egyházba, illetve a hierarchiába vetett hitét. Megalkuvásokról hallunk, templomainkat becsukatták, nincs szavunk a politikában, a gazdaságban. Ezenfelül a papi és szerzetesi hivatások válsága megkérdőjelezi az egyház jövőjét. Hívek kilépnek az egyházból, hogy ne kelljen adót fizetniük. Sok templom van zárva, vagy átengedtük, eladtuk szektáknak, muszlimoknak.
– Nehéz hallgatni ezt a komor felsorolást. Hogyan lehet szeretni egy ilyen egyházat?
– Úgy, hogy tudatosítjuk: a föntiek tulajdonképpen emberi, társadalmi képei az egyháznak, de léteznek másmilyen képek is róla, amelyek az isteni arcát tükrözik. Ilyen a misztikus test egyházának Szent Pál-i képe: egy testnek vagyunk tagjai. Vagy gondoljunk a misszionárius egyházra. Eszünkbe jutnak a nagy misszionáriusok: Xavéri Szent Ferenc, a paraguayi redukciók misszionáriusai, a kínai magyar jezsuita misszionáriusok, Claver Szent Péter, az afrikai rabszolgák misszionáriusa. Az egyház nem magáért van, nem magáért imádkozik, hanem állandó küldetésben él: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot!” Mindenkinek, mindenütt, minden eszközzel. Ma ez az eszköz lehet az internet is. És tényleg egyre több internetes missziós kezdeményezés van. Imádkozó egyház is vagyunk. Szent János evangélista nagy látomásában szemléli, ahogy a szentek imája felszáll a Bárány trónja elé. Ebben az egyházban találta meg helyét Szent Benedek és a kontempláló szerzetesek serege. Ez az egyház imádkozó arca. Talán nem is sejtjük mit jelentenek a mai világban az imádkozó szerzetesek és szerzetesnők. Ők a mai világ Mózesei, akik napról napra mentegetik az embereket Isten előtt. Ne feledjük, ma is a vértanúk korában élünk. Nincs olyan hét, hogy ne hallanánk papok, szerzetesek, laikusok meggyilkolásáról a missziós országokban. De új jelenség, hogy a keresztényeket a saját országukban, akár Európában fundamentalisták ölik meg, még azok is, akiket pontosan az egyház segít. Három név jut eszembe, mindhármat olyanok ölték meg, akiknek segítettek. A franciaJacques Hamel atya, akit az Eucharisztia ünneplése közben gyilkolt meg egy fundamentalista; Maria Laura Mainetti nővér, akit három lány gyilkolt meg egy sátánista rituálé során; és nemrég a fiatal Roberto Malgesini atya, akit Comóban gyilkoltak meg, miközben hajléktalanoknak segített. Megemlékezhetünk a mi vértanúinkról is: Apor Vilmos, Brenner János, Meszlényi Zoltán, Salkaházi Sára, Bogdánffy Szilárd, Romzsa Tódor, Scheffler János, Sándor István és még sokan mások, a meghurcoltak névtelen serege. Az egyházat üldözik is. Gondoljunk a nagy bíborosokra, akik tanúi voltak a kommunizmus által üldözött egyháznak: Mindszenty Józsefre, a lengyel Stefan Wyszyńskire, a cseh Josef Beranra, az ukrán Josyf Slipyjre vagy a horvát Alojzije Stepinacra. De az üldözés még ma is folytatódik, közvetett módon: azáltal, hogy megpróbálják az egyházat a perifériára szorítani. Emlékezetünkben megjelennek korunk nagy pápái is, akiknek bátorságát megcsodáljuk: XXIII. János, aki összehívta a II. vatikáni zsinatot; VI. Pál, aki fellépett az ENSZ-ben a béke érdekében; II. János Pál, aki fáradhatatlanul járta a világot. De gondolhatunk Ferenc pápára is, aki szintén rendkívüli bátorságot mutat, amikor párbeszédet keres a különböző vallások vezetőivel. Az övé az a kezdeményezés is, hogy induljunk el egy új úton, amelyet szinodalitásnak hívnak.
– Miért fontos, hogy megtaláljuk a helyünket az egyházban?
– Ez három területen növeli az egyházhoz tartozásunk tudatát. Az egyik a felelősségtudat. Fontos vagyok a saját szememben: az egyház én vagyok. Felelős vagyok a helyi és az egyetemes egyházért. A második a kompetenciatudat. Fontos vagyok az egyház szemében: egyedülálló küldetésem van. Senki más nem végezheti el helyettem a rám bízott munkát. John Henry Newman bíboros mondja: Isten egy pontosan meghatározott küldetésre teremtett meg, rám bízva egy feladatot, amit senki másnak nem szánt. Van egy küldetésem: ebben az életben talán sohasem fogom megtudni teljes mélységében, de hiszem, hogy egyszer világos lesz előttem. Bizonyos értelemben szükséges vagyok az isteni tervben, olyannyira fontos a saját helyemen, mint egy arkangyal az övén. Ha elbukom, Isten választhat valaki mást helyettem, amint képes kövekből új fiakat támasztani Ábrahámnak. Ez azonban nem ment fel az alól, hogy része vagyok művének, hogy egy szem vagyok abban a láncban, amely egységbe fűzi az embereket. A harmadik terület az értéktudat. Fontos vagyok Jézus szemében: kiválasztott tanú. Szeretett engem, kiválasztott és elküldött, hogy közreműködjem a megváltás művében.
– Évfordulókat ünnepel. Hogyan összegzi eddigi életét?
– Szerintem folyamatosan foglalkozni kell a lelkemmel, és fel kell dolgozni, Isten elé kell vinni mindent, ami a múltban történt. Ekkor megjelenik a lelkemben a becsukott könyv tapasztalata. Amit elhagytam, ahhoz soha többé nem kell visszatérnem. Magamnak kell napról napra elmesélni a múltamat, mert a mennyországban az összegzés már csak egy szó lesz. Szeretnék majd úgy meghalni, hogy az utolsó, amit mondok, ez legyen: minden kegyelem, minden ajándék. Arra vágyom, hogy végül ki tudjam mondani:
„Az életem ajándék volt.”
