„Én valahogy úgy élem az életemet, hogy ha nehézség van, akkor annak keresem az okát, az értelmét” – vallja. De vajon milyen értelmet talál a járványban, a bizonytalanságban vagy az egyet nem értésben? Interjúnkban erről is kérdeztük a népszerű televíziós szakembert.
(…)
Említette, hogy sok munkáját lemondták vagy hosszú időre elhalasztják. Könnyen megbirkózik ezzel a bizonytalansággal?
Hívő ember vagyok, azt gondolom, hogy ez most így van jól. Az „Úr elvette, legyen áldott az Úr neve.” A gondviselésben bízva élek. Popper Péter története, hogy valaki kérdezte tőle: „Minden jól van, Péter?” Erre így válaszolt: „Minden jól van. Ami nincs jól, az is jól van.” És tényleg. Ami nincs jól, az is valamiért van. Az is valamiért előrevisz, valamiről elgondolkodtat, valamit tanít. Nem biztos, hogy az az élet, hogy dolgozunk állandóan. Sőt!
Nem okoz nehézséget, hogy felelősségteljesen éljen, tervezzen, közben teret is hagyjon a gondviselésnek?
Alapvetően fatalista vagyok, mert azzá tett az élet. Az én életemben semmi nem működött, amit én nagyon akartam. Pályázhattam, kilincselhettem, szinopszist írhattam, hiába. A nagy, sorsfordító dolgokat nem én találtam ki, hanem a Gondviselő küldte. Például nagyon szerettem volna színházban dolgozni, színészkedni, de sehogy sem jött össze. Soha eszembe sem jutott, hogy televíziós legyek. Mégis ide terelt az élet, és azt látom, ez így van jól. A helyemen vagyok. Nekem igazából, mindig ezek működtek. Aztán persze bele kellett tennem a munkát, a fegyelmet, az alázatot, meg kellett mindezt tölteni tartalommal. Ennek a megtanulásában nekem a sport nagyon sokat segített.
Hogyan?
Megtanította, hogyan kell küzdeni, csapatban dolgozni, másokkal odafigyelve előrejutni. Ugyanakkor utólag jöttem rá, hogy bizonyos tekintetben háromfajta sportoló van. Az egyéni sportoló, a csapatsportoló és a csapatsportban játszó egyéni sportoló. Utóbbi például a kapus.
Én annak idején kapus voltam, és valamilyen szempontból máig az vagyok.
Ezt hogy érti?
A televíziózásban én egyéni sportoló vagyok egy csapatjátékban. Van egy stáb, amely nélkül nem működne semmi, de amikor azt mondják, felvétel, akkor ott csak én vagyok. Akkor az az én feladatom, amit nekem kell ellátnom. Ugyanúgy, mint annak idején a kézilabdában. Ott volt a kapumtól hat méterre a vonal, amin belül nem jöhetett senki. Ott csak én voltam. Nem lehetett elbújni a mezőnyben, nem volt alibi passz. Ez mentalitás kérdése, és azt hiszem, ezek a helyzetek bevonzzák azt, aki erre alkalmas. Ezért lettem kapus, pedig nem akartam, és ezért lettem képernyős, pedig nem annak készültem.
Valahogy az élet alakítja ezeket, és bízom benne, hogy a jövőben is fogja.
(…)