Ágtól a levél, levélkétől az ág…

A halottak napja olyan témát hoz közel hozzánk, amellyel kapcsolatban nekünk, felnőtteknek is van mit megemésztenünk. A halál, az elmúlás és a veszteség kérdése nemcsak akkor fog­lalkoztat minket, ha éppen valamelyik szerettünket gyászoljuk, hanem ciklikusan megjelenik a gondolatainkban, rendszerint fájdalmas, szomorú vagy szorongásteli érzéseket keltve. Termé­szetes ösztönünk, hogy ezektől a számunkra is megterhelő kérdésektől szeretnénk megkímélni gyermekeinket, különösen a legkisebbeket, és gondoskodó szeretettel megóvni őket a fájdalmak legigazibbjától: a földi élet végességének érzésétől. Részlet a Szív magazin novemberi számában megjelent cikkből.

A kisgyerek életébe leggyakrabban va­lamelyik nagyszülő elvesztésével kö­szön be a halál témája. Hároméves kor alatt nagyon gyakran úgy hangzik ilyenkor a felnőttek dilemmája: „Kell-e már beszélni erről egyáltalán?” Ebben a gondolatban megjelenik a szülő tit­kos reménykedése: hátha a gyerek nem is vette észre, hogy kilépett az életéből az elhunyt személy, hátha tehetünk úgy, mintha semmi sem történt volna. Látszólag ugyanis a kisgyerek gyakran pontosan ezt csinálja: éli tovább az éle­tét úgy, mintha a szeretett személy soha nem is létezett volna.

Elisabeth Kübler-Ross modellje a haldoklásról és a veszteségről mára annyira közkinccsé vált, hogy talán minden olvasó fel tud idézni az öt sza­kaszból néhányat, a tagadást, a haragot és az elfogadást mindenképpen. A hét­köznapokban azonban ez az elméleti modell nem sokat segít saját vagy gyer­mekünk állapotának megértésében, már csak azért sem, mert a gyakorlat­ban, ha vannak is „fázisok”, egyáltalán nem udvariasan egymás után követ­keznek, mint a szakkönyvekben, ha­nem összekeveredve, és nem is ponto­san azt jelentik, amit laikusként értünk a nevükön. Vegyük például a tagadást. Egy halálos balesetről tájékoztató ször­nyű telefon után, a kórházba vezető úton talán el tudjuk magunkkal hitetni, hogy „ez nem is igaz”, de ugyan melyik értelmes felnőtt ember hinné ezt még a temetés után is? A tagadás a valóság­ban ennél bonyolultabban működik. Az első pillanatok sokkját követően nem a teljes eseményt, hanem példá­ul az érzelmi súlyát tagadjuk, amikor a tagadás fázisában vagyunk.

A hívő ember bizalma a túlvilág­ban és a gondviselésben különösen alkalmas tud lenni arra, hogy a taga­dás tudattalan elhárító mechanizmu­sát támogassa. A túlvilági életbe vetett reménységünk ugyanis nem szünteti meg az e világi veszteséget és fájdal­mat, a haláleset után mégis szeretnénk ezt várni tőle. Nem kell azonban eze­ket a gondolatokat lebecsülnünk, fölé­nyesen elutasítanunk: kis megnyugvás­szigetek lehetnek egy hosszú, keserves úton, amelyet gyászmunkának neve­zünk. Az egészséges gyászmunka so­rán jobb és rosszabb napok váltogat­ják egymást, egyik nap több segítséget nyújt a túlvilág gondolata, másik nap kevesebbet vagy akár semmit, rendjén van ez így.

A kisgyermek esetében a tagadás mondhatni a hétköznapi élet része. Számára a valóság még nem kénysze­rítő erejű tény, hanem olyasmi, ami fölött a fantázia még nem vesztette el a hatalmát. Anyák csalódottan tapasz­talják, amikor első távol töltött hétvé­géjük után rohannak haza csemetéjük­höz, hogy a gyerek úgy fogadja őket, „mintha mi se történt volna”. Nagy­mamák dagadó kebellel mesélik, hogy unokájuk olyan jól érezte magát náluk, hogy nem is emlegette az anyukáját. A megterhelő szeparációs élmény taga­dásra készteti a gyereket, és az anya hi­ányának nem a tényét, hanem a jelen­tőségét tagadja, úgy tesz, mintha nem is érdekelné a dolog.

A kisgyermeknek emellett teljesen más kapcsolata van az idővel, mint nekünk, felnőtteknek (gyakran ta­pasztaljuk ezt, amikor óvodásunk­nak próbáljuk elmagyarázni, hogy ak­kor most mikor is lesz a születésnapja vagy a várva várt karácsony). Tehát az elvesztett személy hiányát is gyakran elcsúszva, akár két-három hónap ké­séssel kezdi megélni, hiszen számára nem egyértelmű, hogy az az idő, amed­dig most nem találkoztunk, hosszabb vagy más, mint amikor nyaralás, be­tegség vagy karantén miatt nem látjuk egymást.

Végül pedig a kisgyerek halálfo­galma sem hasonlít még a felnőttére: számára a halál nem végleges valami, inkább egy betegséghez hasonlítja ma­gában, amelyből vissza lehet térni, meg lehet gyógyulni. Így drámai valóságát, visszafordíthatatlan voltát sem tudja még felfogni, akárhogy próbálnánk is magyarázni neki.

Mindezek azt a benyomást kelthetik bennünk, hogy a gyereknek „egyálta­lán nem is fontos ez a téma”, és mivel magunk is legszívesebben elkerülnénk az erről való beszélgetést, könnyen le­kerül a kérdés a családi asztalról. Így azonban a gyerek, akit minden látszat ellenére nagyon is foglalkoztat a nagy­szülő vagy a szülő eltűnése az életéből, teljesen magára marad egy számára emészthetetlen helyzetben. Jól tesszük tehát, ha felfigyelünk arra, amikor ő maga a saját módján foglalkozik ezek­kel a dolgokkal, például kisautót tolo­gatva mellékesen közli, hogy az autó a temetőbe megy. Erre válaszolhatjuk egyszerűen azt: „Ez a kisautó is teme­tésre megy, mi is mentünk a mama temetésére múltkor, igaz?” A gyerek számára ez a mondat azt jelzi: „Te em­lékszel, én is emlékszem, itt vagyok, szabad erről beszélgetnünk.” Sokszor egy gyereknek ennyi elég is, és más­felé tereli a szót, ezzel pedig nincs baj: legjobb, ha ő szabályozhatja, mikor és mennyit szeretne erről beszélni.

[…]

A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Fotó: Orbán Gellért