Hogyan lesz valakiből hospice-specialista? Csikós Dóra mentálhigiénés szakemberrel beszélgettünk személyes útjáról, a gyász feldolgozásáról és a digitális hagyaték fontosságáról. Részlet a Szív magazin novemberi számában megjelent cikkből.
– Hogyan került kapcsolatba a hospiceszal?
– Amikor a gyerekek kicsik voltak, és visszamentem dolgozni, nagyon nem találtam a helyem az online marketinges világban, mert úgy voltam vele, hogy beadom a gyerekeket oviba, bölcsibe, én meg eljövök ide – mit is csinálni? Úgy gondoltam, ha a gyerekneveléssel megvagyok, akkor legyen értelme annak a munkának, amit csinálok. Ebben nagyon támogatott a férjem is. Volt egy kolléganőm, akinek a gyerekei az enyémekkel egyidősek voltak, és a kislánya daganatos beteg lett, aztán később meg is halt ebben a betegségben. Az anyukájával tartottuk a kapcsolatot, elég sokat voltam mellettük én is, mások is a munkahelyről, és nála láttam, hogy nagyon őszintén megküzdött ezzel a szituációval. Amikor jött valami, azt megküzdésre átvette magának, és nem söpörte a szőnyeg alá, még a kislány előtt sem. Tőle láttam azt a példát, ami gyerekkoromban, otthon nem volt meg, mert nálunk a halál tabu volt.
– Gyerekként mi volt az a konkrét élménye, amikor azt élte meg a családban, hogy a halál tabu?
– Nyolc-tíz éves lehettem, amikor meghalt az anyukám apukája, akit nagyon szerettem, mert időnként vigyázott rám, és nagyon nyugodt ember volt, nagyon jó volt vele időt tölteni. De tudtam, hogy beteg. Egyszer hallottam, hogy jön hozzánk a nálam idősebb unokatesóm sírva, hogy meghalt a nagypapa, a szüleim viszont nekem ezt nem mondták meg, csak a temetés után. Tehát volt ez az élmény, hogy hallom, hogy ők sírnak meg szomorkodnak, én meg bent játszok a szobában, és valahogy nem állt össze a kép. Olyan kegyetlennek éreztem magam. Meghalt a nagypapa, de hát az akkor most mit jelent? Ha egy gyereknek nem mondják meg, hogy meghalt valaki, és hogy az mit jelent, ha nem látja, vagy nem kerül szóba egy bogár, egy állat, egy virág halála kapcsán, hogy mit jelent az, hogy az nem létezik itt tovább velünk, akkor egyszerűen nem tudja összerakni a képet.
– Én is sok olyat látok, hogy a szülők nem viszik el a gyerekeket a nagyszüleik temetésére, mintha ezzel a halált ki lehetne iktatni.
– Igen, puszta jóindulatból. Közben meg értik ők. Amikor meghalt a barátnőm gyereke, én is utánaolvastam, hogy hogy mondjam el ezt a gyerekeimnek, és valahogy nagyon egyszerű és természetes válaszokat találtam. Azt mondtam nekik, hogy a halál annyit jelent, hogy most már nem tudunk vele találkozni, és nem tudunk vele úgy beszélgetni és játszani, ahogy eddig, de én abban hiszek, hogy a lelke létezik, és beszélhetünk hozzá, még ha nem is kapunk választ. Akkor a fiam rögtön szaladt, és elkezdett az égnek beszélni. A lányom lassabban reagált, praktikusabban közelítette meg, hogy a kislány szülei most biztos szomorúak. Szép volt látni, hogy kétféle gyerek két teljesen különböző módon dolgozza fel ugyanazt a traumát.
– Érezte azt, hogy a sors furcsa fintora, hogy a hospice-os munkája során megtanultakat idejekorán kellett a közvetlen családjában alkalmaznia?
– Azt sokszor megkapom, hogy azért foglalkozom ezzel, mert meghalt a férjem. Olyankor magyarázkodnom kell, hogy nem, mert előbb volt ez a téma. Van egy barátom, aki azt mondja, ez az én életem fókuszpontja, valami, ami kiviláglik az itteni életemből. Nekem az volt inkább ez a szembesülés, hogy jártam a Hospice Házba daganatos betegekhez, aztán az én fiam is rákos lett hatévesen. Ültem az intenzív osztályon, és az járt a fejemben, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy most itt tudok ülni, és nem vagyok kétségbeesve attól, hogy lógnak ki belőle dolgok, és jönnek az orvosok, akik mindenfélét csinálnak vele. De pont ezért valahogy olyan is volt, mintha engem is másképp kezeltek volna, hagyták, hogy ott maradjak vele, bármit is csináltak. A hospice felkészített erre a jelenlétre, persze mindezzel együtt baromi nehéz volt, de szerencsére gyorsan túlestünk azon a betegségen, mert korán elcsípték. De a mai napig úgy érzem, hogy én előtte a hospice házban, a betegek és az ápolók mellett már nagyon sokat tanultam, és emiatt nagyon jól tudtam együttműködni.
– Hogyan indult az Életvégi Tervezés Alapítvány?
– 2013 őszén a Magyar Hospice Alapítványnál elvégeztem a hospice önkéntes képzést, aztán Singer Magdinál a gyászcsoportvezető-képzést. Ezeken a helyeken önkéntes segítőket képeznek. Utána jelentkeztem a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés szakképzésére. Az első képzés során a Hospice Házban találkoztam az alapítókkal. Itt már tudatosan gyűjtöttem magam köré azokat a lelkes embereket, akik velem együtt úgy gondolták, hogy a halál tabujával szemben jó dolog, ha a gyakorlati oldaláról beszélünk. Igazából először csak az volt meg, hogy legyen egy információs bázis, kezdjünk el ismereteket terjeszteni, úgy, hogy közben mi is kitanuljuk ezt. Minden témához megkerestünk egy-egy szakértőt, például jogászt, intenzíves orvost, pszichológust és kegyeleti szakembert. 2014-ben elmentünk a Hospice Kongresszusra, ott egy plakáton már be is mutattuk a projektet, és elhatároztuk, hogy az alapítványi forma lesz a legalkalmasabb mindennek a működtetésére. Fontosnak tartottuk, hogy olyan információkat gyűjtsünk össze, amik az élet végén fölmerülnek, és az embereknek fogalmuk nincs róluk, viszont ha tudnának ezekről, az segítene az életvégi életminőségüket emelni, akár a haldoklóét, akár az itt maradóét. Nagyon nem mindegy, hogy hal meg valaki, és mi marad utána. Ha látnak egy végrendeletmintát, ha csak tisztában vannak vele, hogy mi a törvényes öröklés módja az ő esetükben, vagy akár csak a temetésről lehet beszélni pár szót, azzal rengeteget lehet segíteni a családtagoknak.
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. novemberi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Orbán Gellért