A fészekből kipottyant fiókát örökbe fogadnák, vadvirágból csokrot kötnek, erdőben falevelet gyűjtenek, a legkisebb fűszálra is rácsodálkoznak, a csillagokat csodálva meséket szőnek. Lehetséges, hogy a gyerekek a felnőtteknél is jobban értik Isten és a teremtett világ szépségeinek kapcsolatát?
Lehajolva megnézni minden egyes katicát, amelyik az utunkba kerül. Esőben gondosan megmenteni, az aszfalton trappoló gyalogoslábak elől biztos fedezékbe helyezni a csigákat, az összeset. Vacogva is féktelenül lubickolni a Balaton vizében. Hazavinni akarni minden szép formájú kavicsot, hasznos botot, elárvult(nak tűnő) kutyát és macskát, felmászni minden fára, nem félni a hidegtől és a tűző naptól. Mind-mind gyerekeink féktelen, szívből jövő kapcsolata a teremtett világgal. És előbb vagy utóbb mind szülői frusztrációink forrása.
A hétköznapok verklijében a fenti helyzetekben jellemzően nem az az első gondolatunk: milyen szép, hogy a gyermekem a természet által képes kapcsolatban maradni az istenivel. Sőt, sajnos mi magunk is elfelejtünk néha rácsodálkozni a rügyekre tavasszal, a sárguló levelekre ősszel, elfelejtünk megtorpanni, hogy felnézzünk az égre naplementekor. És ha megállunk is, vajon beengedjük-e a szívünkbe a szépséget, vagy nyúlunk a telefonunk után, hogy megörökíthessük, és siethessünk is tovább? Pedig az, hogy mi felnőttként igaz és mély kapcsolatot ápoljunk a természettel, előfeltétele annak, hogy a gyerekeinkben is megerősíthessük ezt a már eleve létező összhangot.
Forrás: iStock
Életünk tele van olyan pillanatokkal, órákkal, napokkal, amikor sietünk, amikor robotpilóta-üzemmódban akarjuk végigverekedni magunkat a feladatokon. Mert oviba, iskolába kell indulni, mert egyik kezünkkel még uzsonnát csomagolunk, míg a másikkal már a kicsit kinőtt kabátot rángatjuk fel a gyerekünkre, közben magunkban szitkozódunk, hogy abból is új kellene, és képzeletben a naptárunkban keressük az őszi ruhák megvásárlásának lehetséges idejét, vagy gondolatban áttúrjuk a tavaly kapott és azóta soha ki nem bontott örökölt ruhák zsákját – mire idáig eljutottunk mentálisan, a gyerekünk talán már vissza is szaladt a szobába kabátban-cipőben, nem akar oviba menni, a nagyobb az úszócuccát keresi, az óramutató pedig őrülten tiktakol előrefelé. A fák eközben napról napra sárgítják-vörösítik és potyogtatják a földre ezerszínű leveleiket, apró állatok készítgetik téli vackukat a rozsdabarna kupacokban – nemcsak az erdőben, hanem akár csak kint, az udvaron, az utcán, a téren. A természet él. Mi meg ott állunk a nappaliban a széttúrt ruhák közt, félkész ebéddel a tűzhelyen, soha véget nem érő teendőlistával, és keressük azt a fránya kabátot, megfelelő méretben.
De gyerekekkel élni egy fedél alatt épp azért ekkora gyönyörűség is, mert ők lesznek azok, akik nap mint nap újra hívnak minket: lássuk meg a természet adta legapróbb dolgokban is a világ csodáit. Ők azok, akik mérhetetlen örömöt éreznek, ha egy elszáradt falevélre lépve azt a kellemes, recsegő hangot hallhatják – rálépnek, mert jó érzés. Semmi más céljuk nincs vele. Vagy akik megkérdezik, milyen fa ez, milyen virág, miért van a kutyának két füle, mit énekel a madár. Minden kérdésükkel, jelenlétükkel, és különösen a természettel minden további nélkül megkötött bensőséges, odafigyelő viszonyukkal tanítanak minket.
Földre érkezés
Karomban egy rokon baba, nyolc hónapos körüli, téli estén ácsorgunk a szobában. Kipillant az ablakon a mélysötét utcára, a magas fenyők felett gyönyörűen ragyog a telihold. A kislány arca felragyog, izgatottan kalimpál, szinte kiugrik a karomból, élénk hangok kíséretében mutogat. Odalépek vele az ablakhoz, sőt, még az erkélyre is kilépünk egy percre, a telihold ránk mosolyog, a baba teljes lényével, szinte eksztázisban figyeli. Amikor bemegyünk, jellegzetes teperő mászásával indul a másik szobába, hangos kiáltásaiból sejtem, onnan is látszik a hold. Utánamegyek, összekacsintunk, együtt örülünk. Karomba veszem, újból hadonászva instruál: irány az előző ablak! Kitekint, felkacag. Nahát! Itt is ugyanaz a csoda várja, megint, nem ment el. Teljes átlényegülésben töltjük a következő fél órát, szaladgálva egyik helyiségből a másikba, egyik, majd másik szoba ablakából vizsgálva, szeretgetve, ünnepelve a világító égitestet. Az én lelkem is teljesen ellágyul a gyöngyöző kacajoktól és az érzettől, mintha ez az icipici lény többet értene az univerzum titkaiból, mint én.
Úgy tűnhet: kisgyermekeink mélyről jövő bizalma, az a megindító áhítat, amellyel rá tudnak csodálkozni a teremtett világ szépségeire, és bele tudnak feledkezni a víz, a föld, az ég, a fák, az állatok világába, amellyel a pillanat varázsát meg tudják élni – valójában transzcendens élmény.
Az első éveikben lényük még oly közel van ahhoz a dimenzióhoz, ahonnan érkeztek. Kiszolgáltatottságukban is mélységes hittel bízzák ránk magukat. Lényük szavak nélkül megéli a feltételnélküliséget, az egységet, ahonnan kiszakadtak – egy kisbaba számára ezért is tűnik szinte elviselhetetlen élménynek minden pillanat az átázott pelenkában, minden perc, amikor nem egy melegséges ölelésben pihen, vagy amikor nem csöpög rögtön a szájába a vágyott manna az anyai kebelből. És néha hiába is elégítjük ki azonnal a sürgető fizikai szükségleteket, erős sírása arról is szólhat: Milyen fájdalmasan távolra kerültem az én atyámtól! Milyen hosszú volt már az eddigi idevezető út is, a magzati lét ezernyi újfajta testi élménye, a születés leírhatatlan küzdelme (bárhogyan történt is)!
Amikor egy újszülöttről gondoskodunk, talán el is felejtjük, hogy olyan lényt tartunk a kezünkben, aki az emberi élet egyik legnagyobb utazásán van túl, hosszú hónapok és órák zarándoklata van mögötte. Csakhogy ő (most még) nem a spirituális útkeresés, a lelki megtisztulás célját igyekszik elérni a fizikai mozgás eszközével, nem testi erőfeszítések árán keresi az istenit, hanem épp fordítva: a testbe érkezés minden nyűgét elviseli, hogy itt, a földön ölthessen formát és növekedhessen. A babák és a kicsi gyerekek a maguk természetességében kapcsolódnak ahhoz a dimenzióhoz, amelynek a fizikai világban létező felnőtt elnevezései még nem ismerősek nekik, de érzékelésük, lelki antennájuk végtelenül egyszerűen hangolódik rá az isteni wifire. Számukra a transzcendens nem elvont fogalom, hanem megélt tapasztalat. „A Szentlélek olyan, mint a szeretetes levegő” – foglalta össze egy ismerős óvodás.
Sokunk családjában, közösségében előfordulnak olyan aranyköpések, amelyek valójában a gyerekek mély istenkapcsolatáról árulkodnak. A harmincnyolc éves Ági így idézi fel gyerekkora megélését: „Úgy érzékeltem, hogy egy isteni lény él bennem, a fejemben, ő van kapcsolatban azzal, aki az égből figyel. Úgy képzeltem el, mint egyfajta »mentális gondnokot«, aki rendszerezi a gondolataimat, az emlékeimet, a képeket a fejemben. Amikor déjà vu-m volt, a hang a fejemben felnevetett, és azt mondta: jé, ez a kép már megvan! Mintha csak beragasztgatós matricás albummal játszanánk.”
A természet, a bölcs tanító
A tölgy nem kérdezi az ibolyától: „Miért vagy ilyen kicsi és lila?” Nem akarja fejlesztésre vinni, vagy orvoshoz. A falevelek nem haragszanak az őszre, amiért eljön értük, lepotyogtatja őket a faágakról. Ahogyan a tél sem gonoszságból fagyasztja meg a földet. A bóbitás pitypang nem vásárol ránctalanító krémet, hogy visszatérhessen csupasárga szépségébe. Fájdalom és elmúlás, pihenés és újjászületés, minden élőlény egyedisége és feladata a nagy, bonyolult rendszerben, és az, ahogyan mindennek megvan a maga ideje – a természet ezer és ezer módon tanít minket bölcsességre.
A kisgyerekek olyan helyről érkeznek a földi világba, ahol ezek a bölcsességek tiszták és átláthatók, de nincsenek hozzárendelt fogalmak, szavak, kategóriák, amelyekkel le tudnák írni azt, ami a lelkükben mérhetetlenül egyszerű. Emellett pedig ahogy a világunk nyerseségével, rideg éleivel, hibáival találkoznak, természetes módon távolodnak el tőle. A természettel való kapocs, a virágok, bogarak, évszakok, fák megfigyelése mind abban segítheti őket, hogy a teremtett világ szimbólumain keresztül emlékezhessenek: itt, a földön is elérhető ez a végtelen bölcsesség.
A gyerekek első éveiket követően már nemcsak utánozni, hanem egyre inkább megérteni szeretnék az őket körülvevő világot: a mesék, a szimbólumok és a természet képei valójában misztikus élményeik e világi visszhangjai. Meséken, történeteken keresztül képesek értelmet adni a világ történéseinek és saját belső történéseiknek. Ennek része a természethez fűződő valós viszony és a természeti képek szimbólumrendszere.
Amikor a szegénylegény elindul szerencsét próbálni, a természet fontos szerephez jut: egy beszélő állat, egy aranyalmafa, a réz-, az ezüst- és az aranyerdő, tengermélyi nádszálak, rózsák, szegfűk, tulipánok. A mesék szimbolikája részben azon nyugszik, hogy a gyerekeknek saját megértésük van, lelki viszonyuk a természettel – ez segíti őket az eligazodásban. Ehhez azonban kell, hogy a valóságban is teret kaphasson a természettel való tényleges kapcsolódás. Kell, hogy legyen idő megsimogatni a fakérget, együtt figyelni az évszakok változásait, látni, tapasztalni az életterünket megtöltő állatok, növények világát.
Természet kontra civilizáció
A természetjárás nemcsak amiatt lehet fontos része a családi életnek, mert egészséges szabad levegőn lenni, és kimozogni magunkat, de a lelki nevelés eszközének is láthatjuk. Ahogy gyerekeink figyelik a napjárást, belelépnek a bújó patakba, átázott cipővel isznak a forrásból, beszívják az erdő illatát, érzik a bőrükön a szellő érintését – úgy képesek szerelembe esni a földi élet csodájával. A lelkük úgy érezheti: otthonra talált.
De nem ez az egyedüli útja a természettel való kapcsolat építésének. Nem feltétlenül van szükség erdei túrára, hegytetőre, a lenyugvó nap fényét visszatükröző tóra, folyóparton a vízbe hajló fűzfákra. Sok gyereknek a városi életmód, a többsávos utak, a beton, az autózaj, az aluljárók és toronymagas épületek világában kellene tudnia megtalálni az otthonosság érzését. Az az élettér, amelyet a civilizált világ kínál, a gyerekek számára igencsak megnehezítheti, hogy a természet iránti áhítat megszülethessen bennük. Ha azonban követjük a gyerekek spontán érdeklődését, mozgását és tempóját, kiderül, hogy nemcsak akkor születhet meg a természettel ápolt meghitt kapocs, ha a városi életből kivonulva élünk. Tavaszi rügyek vagy őszi falevelek akár egy buszmegállóban is megcsodálhatók, gesztenyét a városi utcák némelyikén is gyűjthetünk, a pillangó, a bodobács, a nap és a hold lakóhelyünktől függetlenül a hétköznapjainak része maradhat.
És kell is, hogy részei maradjanak.
Óvodás gyerekeket figyelek, délutáni élénk, elmélyült játékban. A lakótelepi panelóvoda előtti téren padok, egyiken jobb napokat látott szakállas férfi, mellette a földön apró alkoholosüvegek, csikkek, szemét. A pad mögött zsebkendőnyi zöld füves terület, néhány fa, ágas-bogas bokor. A két gyerek kiabál, szalad. Utánuk megyek: a bokor mélyén falevelekből készült kis kupac, mellette pár szem frissen szedett bogyó (fegyelmezettek, tudják, hogy csak játék, nem ehető), botok, földhalom. „Ez a konyha!” – jelenti ki büszkén a kisebbik. A nagyobbik már szalad is, meg kell védeni a kuckót a láthatatlan ellenségtől, ahol az otthon maradott társ épp az ebédet főzi. Nem kellett hozzá erdő, megtervezett program, túracipő, utazás. Csak annyi, hogy a padon békésen ücsörgő édesanya vegyen egy nagy levegőt, engedje el a bevásárlást, a sietést, és hagyja, hogy a látszólag cseppet sem idilli környezet mesebirodalommá változhasson. Fa, bokor, napsütés. Lelki tágasság. Ez így együtt néha már elég, hogy megérkezzen a családunkba valami nem e világi.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2025. október
1500 Ft