Számomra a jó pásztor személyes kapcsolatokban él. Nem a módszerek és a nyüzsgés embere, hanem abszolút prioritást enged az agapé-szeretetnek mint módszernek, vagyis nem önközpontú, hanem másokért élő ember. Továbbá nem izomból dolgozik, hanem engedi, hogy a Szeretet Lelke működő erővé váljék benne. Mindig hatottak rám, akik az aktuális hatalommal szemben éberen vigyáztak arra, hogy a farkasok ne tévesszék meg a bárányokat simulékony demagógiákkal. Következzék a mögöttem álló hetven évben megismert nyájszagú pásztorok közül néhány, akik akár az életüket is adták volna a juhaikért.
Elsőként említem Purszky Gézát, volt ciszterci szerzetest, aki a rendek feloszlatása után került hozzánk Budakeszire. Még nagyon aprócska voltam. Nála voltam elsőáldozó. A gyerekek, fiatalok rajongtak érte. Kisiskolásként, első osztályosként is eljártunk a reggel hatkor kezdődő roráté szentmisékre. Varázslatos élmény volt hajnalban, a ropogó hóban elindulni a templom felé. Igazi hősnek tartottuk magunkat, akik ezen a misén részt vettünk. A szentmise végén a részvételért kaptunk egy piros szívet. Aki áldozott, fehér szívet is átvehetett. Szenteste a pásztorjáték alkalmával elvittük a szívecskéket a templomba. Saját kezűleg tettük fel a karácsonyfára. Az atyát népszerűsége miatt hamarosan elhelyezték a községből. (Ötvenes évek vége!)
Illusztráció: Bernardo Ramonfaur
Iskoláskoromban folyamatosan jártam hittanórára, de aki most eszembe jut, már kiskamaszként érintett meg: Sikos Tóni atya, aki nagyon vagány ember volt. Jól focizott, és szarkasztikus humora volt, amit nagyon kedveltem. Csepeli munkáscsaládból származott, és magával hozta a gyári munkások számomra nagyon kedves mentalitását, amit jóval később a Ganz Villamossági Művekben tapasztaltam meg a kollégáknál. Jó barátságot ápolt Róbert László baloldali újságíróval, aki később a felszabadítási mozgalmak teológusairól, papjairól portréfilmsorozatot is készített Tisztelendők címmel. Amikor Vértesaljai Lacival éhségsztrájkoltunk a szegényekért, már kilencvenévesen azt mondta, hogy egy pap eleve nem állhat a szegények, elesettek oldalán, mert klerikalizmusunk végletesen fogva tart minket. Talán arra gondolt, hogy ha lenne bennem szociális érzékenység, nem tüntethetnék egy baloldali rezsim szociálpolitikájával szemben. A kádári hatalom mindig vindikálta magának a jogot, hogy a szegényekkel csak ők foglalkozhatnak. Jézus nem volt sem jobb-, sem baloldali. Aki jézusi, az a szegények oldalán áll.
Kamaszkoromból Albertini Péter atyára emlékszem vissza nagy szeretettel. Hivatásom szempontjából talán az egyik legmeghatározóbb egyéniség volt, aki Rómából hazaérkezve került hozzánk. Ragyogó intellektus, jó szervező, igazi zsinati szellemű pap, aki szociálisan is nagyon elkötelezett volt. Gitáros hittanóráival fölpörgette az ifjúsági életet. Ismét feszegettük a határokat, mint Purszky Géza atya idejében. Önkéntes szociális munkára nevelt, ami abban az időben (hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje) nálunk még forradalmi cselekedetnek számított. Beszervezett egy idős néni gondozásába, aki a családunkat rendszeresen feljelentette abban az időben, mikor mindenünket államosították. Emlékszem, apám kiborult az eset kapcsán, de lenyelte a békát, mert Péter atyát nagyon szerettem. Talán sikerült benne elindítanom egy megbékélési folyamatot? Nem tudom.
Mindezt Péter atya tehette, mert ebben az időben a plébánosunk Perjés Béla volt, talán a papi békemozgalomban érintett személy, de ennek ellenére a fiatalokat, fiatal káplánjait szívvel-lélekkel támogatta. (Nagy szerencse egy ilyen plébános jelenléte az egyházközségben – főleg ezekben a vészterhes időkben!) Béla bácsi fantasztikus szónok és valóban jó ember volt. Természetesen, érthetően és tartalmasan beszélt. Apám, tudom, hihetetlenül szerette. Talán ez is segített abban, hogy az előbb emlegetett békát lenyelje. Sajnos egy-két év után agydaganat következtében meghalt. Péter atyát feljebb buktatták, és Székesfehérvárra, a püspökségre került, mint a főpásztor titkára. Sokáig látogattam a budapest-remetekertvárosi plébánián, ahol később plébánosként szolgált, de itt már nagyon visszafogott lett. Szerintem a békemozgalom ledarálta. Néhány év múlva elhagyta az egyházmegyét, és megházasodott. Kapcsolatunk sokáig megmaradt, de az a tűz, ami káplánként lobogott benne, egy idő után eltűnt. Volt időszak, amikor már inkább lebeszélt a papi hivatásról, mintsem buzdított volna. Gondolom, kímélni akart azoktól a kudarcoktól, melyek őt érték.
Középiskolás koromban érkezett hozzánk Németh László plébános. Az ő idejében már a Központi Szeminárium közösségébe jártam, de a budakeszi atyákkal mindig is jó kapcsolatot ápoltam. Fantasztikus ember volt. Talán a község életében a legmeghatározóbb lelkipásztor. Viszonylag idős korában került hozzánk, de haláláig nálunk szolgált. Talán több mint harminc évig volt közöttünk. A rendszerváltozást Budakeszin élte át. Óriási tiszteletnek örvendett. Temetése felejthetetlenül él bennem: nyitott kocsiban vitték koporsóját a templomtól a temetőig. Az út mellett a Prohászka Ottokár Gimnázium diákjai álltak sorfalat kezükben egy szál virággal. Ő alapította a gimnáziumot, és telepítette le nálunk a domonkos és a vizitációs nővérek közösségét.
Elképesztően fiatalos és zsinati szellemben szervezte és vezette az egyházközséget. Rendíthetetlen, kikezdhetetlen jellem, kiváló intellektus, aki magához vonzotta a községben élő művész- és tudóstársdalom jó néhány tagját. Igazi szellemi ember, igazi spirituális vezető! Rengeteget kaptam és tanultam tőle. Nagy szerencse, hogy megismerhettem. A fatimai szentek posztulátora, Kondor atya, László atya unokatestvére Portugáliában szolgált az ottani püspök mellett. Ez a kapcsolat már sejteti velünk, hogy rendíthetetlen antikommunista, egyházához végletekig lojális papi ember volt Laci bácsi, de nagyon kritikusan szemlélte a kommunistákkal megbékélt püspökök tevékenységét. Lesújtó véleménnyel volt róluk, és ők tudták ezt. Ha nincs kommunizmus, biztos, hogy püspök lett volna belőle. A háború alatt és után mint Shvoy Lajos püspök titkára börtönbe került. Csoda, hogy néhány évvel átvészelte ezt az időszakot. Hivatásomra nézve döntő fontosságú volt a vele való atyai barátságom. Negyedéves gimnazista koromban beválasztott az egyházközség képviselő-testületébe. Talán én voltam Budakeszin a valaha megválasztott legfiatalabb presbiter. Már papként, nehéz kihívások idején: testvérként, apaként, barátként állt mellettem. Csak most, idősebb fejjel látom, milyen óriási ajándék volt ő számomra. Ez az akkori szeretetkapcsolat, barátság, amely összekötött minket, olyan természetesnek tűnt. Az értékét akkor fel sem fogtam.
A szerző kispaptársaival – Hofher József balról a második (fotó: családi archívum)
Száraz László egyházmegyés kispaptársam. Most is szent embernek tartom. Apolitikus. Szentségekből élő pap. Szinte észrevétlenül él Krisztus mellett. Hála Istennek! Néhány éve kinevezték a Központi Szeminárium spirituálisának. IGAZ EMBER, méltó pozícióban. Már húsz évvel ezelőtt ott kellett volna szolgálnia! A Bokorhoz tartozónak tartották, pedig egyszerűen csak IGAZ EMBER volt világéletében.
Németh Laci bácsinak ajánlottam, hogy vegye maga mellé újmisés papként. Az ő idejében számtalan kisközösség mellett közel száz ministráns volt az oltár körül Budakeszin. Ez az időszak volt a község fénykora. Laci bácsi bevallotta, hogy a stílust nem tudta követni, de életében ilyen jó káplánnal még nem találkozott. Ezért nagyon hálás volt nekem, hogy felhívtam rá a figyelmét, hogy vegye maga mellé. Két teljesen eltérő karakterű zseniális ember, együtt egy plébánián. Ilyen talán az életben egyszer fordul elő egy község vagy kisváros életében.
Középiskolás, egyetemista éveimből megjelenik még számomra Csanád Béla professzor úr, pasztorális tanár és pap költő, aki az Egyetemi templomban mintegy százfős hittancsoportot vezetett. Mind a mai ideig úgy tizenöt-húszan összejárunk évente egy-két napra, hogy egy kis lelkigyakorlatot tartsunk magunknak. Béla atya engedte, hogy a kispapok szervezkedjenek. Ő csak ott ült közöttünk. Szunyókált kicsit, miközben éberen figyelte, hogy kik a farkasok. Kirándulások, nyári táborok során min dig jelezte, hogy „Vigyázzatok! Lesz valaki, aki tapsifüles!”. Egyik legszebb élményem vele kapcsolatban, mikor Budakeszin, a szőlőnkben üveges táncot jártunk a tábortűz körül.
Pálos Antal SJ: Kis-nagy ember, ahogy én neveztem. Apró termetű, nagyszerű szerzetes. Kevés jezsuitával találkoztam, aki úgy szerette a Társaságot, mint ő. A Magyarországon a kommunizmus idején bebörtönzött papok közül ő az egyik, aki a legtöbb évet töltötte börtönben. Aztán Piliscsabán élt. Itt volt egy nővérotthon lelkésze. A Társaságba való belépésem szempontjából meghatározó személyiség. Életrajza az Anima Una könyvsorozatban olvasható. Rendíthetetlen hit és hűség jellemezte egyháza és a Társaság iránt.
Jó humorérzékkel rendelkezett: „A börtönben jobban is megkínozhattak, megverhettek volna, de apró termetem miatt biztos megsajnáltak.” Vallatás közben, mikor éjszakába nyúlóan gyötörték, már a tiszt is kifáradt. Így szólt az atyához – miközben kávézott: „Pálos, kér valamit?” „Mondja, mennyi lett a magyar–argentin meccs végeredménye?” „Pálos, maga őrült! Ezzel foglalkozik? Hát nem érti? Hamarosan meg fog halni!” Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem.
Egy alkalommal kifakadtam a Társasággal szemben, az engem ért méltánytalanság miatt. Tudta, hogy igazam van, mégis csak ennyit mondott: „Józsikám! Ne lázongj! A Társaságnak nincs szüksége rád, neked van szükséged a Társaságra.”
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2023. december – 2024. január
1800 Ft