Szülőnek lenni annyi, mint továbbadni az örökségünket. Tudjuk nem látni, de nem tudjuk nem megélni. A magunk és az őseink múltja dolgozik, erőforrásokkal lát el, támaszt, teremt, szívet fájdít, dühít, szembesít, helyet kér. Gyerekeinkkel való kapcsolatunkban, szavainkban, tetteinkben. Velünk van.
Amikor gyerekünk születik, óhatatlanul és akár öntudatlanul is csomaggal indulunk. Ebben a csomagban van minden, amit testi-lelki-mentális szinten a szüleinktől kaptunk, magzatkorunktól kezdve születésünkön és gyerekkorunk hosszú évein át a mai napig. Minden gondoskodásnak, ölelésnek, gyengédségnek, de minden elveszettségnek, megszégyenülésnek, bántásnak, hidegségnek is nyoma van. Ezek a nyomok gyakran láthatatlanok. Sokan esünk abba a csapdába, hogy azt hisszük: szülőként előre elgondolt stratégiánk, elveink és elképzeléseink mentén fogjuk gyerekeinket nevelni. Ezt azonban lehetetlen megvalósítani. A szív mélyén megbújó örökség helyet követel magának – még akkor is, ha nem tudunk róla.
Korai kötelékek
Életünk első kapcsolódása az édesanyánkkal való kötelék. Már az anyaméhben találkozunk hangokkal, ízekkel, élményekkel, amelyek meghatározók – nemcsak az anya, hanem (ha jelen van) az apa vagy az anya körül élő más ismerős személy hangját is érzékeljük, tároljuk. Amikor megszületünk, az első percekben, órákban milliónyi inger ér, amelyek információt hordoznak, és segítik vagy hátráltatják a korai kötődés kialakulásának nevezett folyamatot. Az intim, melegséges testburokból való kiszakadás után a csecsemőnek elsődleges szükséglete a csendes odafigyelés, az ölelő kar, a test melege, az ismerős hangok, amelye-ket már magzati életében megszokott. Sajnos a szülészeti hagyomány miatt mindez keveseknek adatott meg a mai kisgyerekes szülők generációjában, sőt gyakran még a manapság szülő nők és csecsemőik sem ezekkel a tapasztalatokkal indítják közös életüket.
A kisbabák elsődleges szükségletei ettől kezdve sem érnek véget az evés, alvás, megfelelő hőmérséklet és tiszta pelenka köreinél.
Húsba vágó, alapvető szükséglet a szemkontaktussal, ellazult jelenléttel járó kapcsolódás, szüleink, gondozóink figyelme, ránk hangolódása, válaszkészsége.
Ennek remek példája az a kísérlet, amely során kisbaba és édesanyja két külön szobában tartózkodva, de valós időben, egy-egy tévéképernyő segítségével voltak kapcsolatban egymással. A kísérlet első felében a csecsemők és édesanyjuk az egyetemes anya-baba jelek segítségével kommunikáltak egymással: arckifejezésükkel, hanglejtéssel, grimaszokkal. Ebben a szakaszban a babák nyugodtak és jókedvűek voltak. Amikor azonban a képernyőn előzetes figyelmeztetés nélkül édesanyjuk korábban rögzített, kedves arckifejezése jelent meg, a babák a szorongás jeleit kezdték mutatni. Nem üres „örömködésre” van tehát szüksége az embergyermeknek, hanem a kétirányú kapcsolódásra.
Berendezkedni arra, amit kaptunk
Az említett kísérlet is azt mutatja, hogy a kulcs a babára hangolódásban rejlik. Minden emberi lénynek szüksége van arra, hogy úgy érezze: látják és hallják. Épp őt, épp úgy, ahogy van, odafigyelve a jelzéseire. Mindez később, a gyerekkorban sem áll meg, elsődleges igény marad ez a fajta egymásra hangoltság. Sőt, felnőttként is szükségünk van ugyanerre, habár agyunk gondolkodó, racionális részének fejlődésével sokkal inkább képesek vagyunk késleltetni, háttérbe szorítani igényeinket, a feladatainkra koncentrálni még olyankor is, amikor kapcsolódástartályunk üres.
Utóbbi jelenségnek csupán egyik oka az, hogy érettebb a felnőtt idegrendszer. A másik ok gyakran épp a szülők sérüléseiben rejlik: öntudatlan megküzdési stratégiánk része lehet gyerekként, ha lemondunk a figyelemről és a kapcsolódásról, és arra a környezetre rendezkedik be a pszichénk, ami adatik nekünk.
Ha ebben része van az elutasításnak, elidegenedésnek vagy elhanyagolásnak, agyunk megtanulja ezt a fajta környezetet normálisnak tekinteni.
Mindez nem jelenti azt, hogy nem érzünk hiányt. Sokan felnőttként képesek vagyunk rá, hogy pontosan elmondjuk, mi fájt akkor, vagy mit nem kaptunk meg. Megfigyelhetjük azonban, hogy néha egészen tárgyilagosan vagyunk képesek ezekről az élményeinkről beszélni, hiszen az évek során nem volt arra lehetőségünk, hogy érzelmileg támogató közegben átélhessük mindezt, így „leszakítottuk” magunkat az érzéseinkről.
Gyerekkorunkból hozott hiányaink és kapcsolódási elakadásaink egészen sokfélék lehetnek. A korai kötődés alapvető formáit évtizedekkel ezelőtt leírta a pszichológia, az akkor megállapított kategóriákat csak tovább részletezi, amit ma már a szülő-gyerek kapcsolat egész életen át tartó hatásairól tudunk. Amikor pedig gyermekünk születik, különösen nagy erőkkel fogják éreztetni hatásukat ezek az élményeink.
Kísért a múlt
„Én is kaptam az apámtól, mégis ember lett belőlem.” „Az én időmben nem volt ennyi tutujgatás, mégis felnőttünk valahogy.” „A pofonoktól csak megerősödtem.” „Ha én viselkedtem volna így, mint ezek a mai gyerekek, kaptam volna!” „Nálunk bezzeg rend volt!” „Nem kell folyton felkapkodni, csak elkényezteted.”
Mondatok, amelyeket mondunk és hallunk. Mondatok, amelyekből érezhető, hogy a múlt néha egészen komoly meggyőződéssé formálódik bennünk. Gyerekként két nagyon fontos érzelmi igényünk a kapcsolódás és az önazonosság. Gyakori azonban, hogy ez a kettő konfliktusba kerül. Érzem ugyan, hogy amit kapok, ahogyan viselkednek velem vagy szólnak hozzám, az fáj – mégis, annyira alapvető szükségletem a szüleimmel való kapcsolódás, hogy inkább átkeretezem magamban a nehéz élményeket, hogy a kapcsolatot fenntarthassam.
Emiatt néha mélyen belénk ivódnak, megkövülnek olyan elképzelések, amelyek valójában álruhába öltözött sérüléseink, és nem szolgálják a gyerekeink érdekeit.
Létezik ennek a fajta pszichés folyamatnak egy ellentétpárja is. Gyakran annyi harag és elégedetlenség gyűlik össze bennünk felmenőink szülői teljesítményével kapcsolatban, hogy elhatározzuk: csak ezt ne! Megfogadjuk, hogy mi soha nem mondunk vagy teszünk olyasmit, aminek romboló érzelmi hatásaira jól emlékszünk. Habár a törekvés dicséretes, két okból is lehetetlen. Az egyik, hogy önmagában ez a fajta merev szembenállás olyan érzelmileg feszült helyről táplálkozik, ahonnan nehéz ellazult, odafigyelő, önmagával harmóniában élő szülőnek lenni. A feszülés soha nem hozhatja el azt a kiegyensúlyozott, meleg lazaságot, amelyre a családoknak szükségük van – még akkor sem, ha az jó iránti, töretlen elszántság. A másik ok, hogy ez a fajta fogadkozás szinte sosem képes megvalósulni. Eljönnek majd ugyanis azok a pillanatok szülői karrierünk során, amikor egy-egy helyzet annyira felbőszít minket, hogy tudatos megfontolásainkról megfeledkezve kiabálunk, fizikailag bántjuk, hidegséggel büntetjük a gyerekeinket, vagy olyasféle módon mulasztjuk el a velük való kapcsolódást, amely a mi gyerekkorunkban jellemző volt. Mindez nem hiba vagy fogyatékosság. Így működünk.
Nyomógombjaink
Bizonyos érzelmileg felfokozott helyzetek képesek rá, hogy elfeledettnek hitt emlékeket hozzanak elő belőlünk. A dolog neheze, hogy ezek egyáltalán nem tűnnek emléknek. Ilyenkor nem azt érezzük: „Ahogyan most hisztizel, eszembe juttatja, milyen fájdalmas volt nekem is, amikor négyéves koromban rám kiabáltak, és a szobámba küldtek emiatt.” Ehelyett az agy egyszerűsít, vagyis – a példánál maradva – hiszti esetén előhúzza a mélyből a már megismert megoldást: késztetést fogunk érezni, hogy kiabáljunk, és a szobájába küldjük a négyévesünket. Ha van elég lélekjelenlétünk, előfordul, hogy leküzdjük ezt a késztetést. De a tapasztalat azt mutatja, hogy a legjobb szándék ellenére is előfordulnak olyan helyzetek, amikor a stressz, a fáradtság vagy a helyzet intenzitása lehetetlenné teszi, hogy a legjobb megoldást válasszuk, és zsigeri reakciónk, hozott mintánk ellenőrizetlenül, cenzúra nélkül fog felbukkanni.
Hasonló szinte mindannyiunkkal – férfiakkal is – történik már a várandósság idején vagy a szülés során is. Megmagyarázhatatlan aggodalmakat érezhetünk a terhesség alatt – és néha nem is tudjuk, az édesanyánknak milyen nehéz élethelyzettel, például egészségügyi gonddal kellett szembenéznie, amikor minket várt. Retteghetünk a szüléstől – különösen ha mi magunk traumatikus, komplikációkkal terhelt módon jöttünk a világra. Elapadhat a tej a babánk két hónapos korában – néha épp azért, mert ugyanekkor adtak bölcsibe, és választottak el minket annak idején, és ez az életkor öntudatlan szorongást hoz elő belőlünk. Lehet, hogy a gyerekünk nyűgösségét vagy éjszakai ébredéseit angyali türelemmel tudjuk kezelni, de soha nem várt indulatokat hoz elő belőlünk, ha a kisebb testvérére mond csúnyát – talán mert mi magunk is túl sokáig éltük át egy báty vagy nővér örökös elnyomását.
A gyereknevelés legnagyobb nehézsége, hogy végső soron elvezet minket minden el nem sírt könnycsepphez, ki nem mondott indulathoz és elszenvedett igazságtalansághoz.
Ez a fajta belső működés persze nem ok rá, hogy legyintve lemondjunk a számunkra ideálisnak tartott szülői teljesítményről. Azt azonban világossá teszi, hogy a pozitív, előremutató, kiegyensúlyozott gyerekneveléshez a múltunkkal való szembenézésre, nehéz élményeink feldolgozására van szükség.
A szülőként megtapasztalt valamennyi hevesség, kétségbeesés, tehetetlenség vagy harag – jelzés. Minél intenzívebb egy érzés, annál több köze lehet réges-régi élményeinkhez. S ezek azok a helyzetek, amikor érdemes megállni, kiszállni belőlük, nem akarni az adott pillanatban „nevelni”. Amire ilyenkor gyerekeinknek és nekünk is szükségünk van: egy önszabályozásra képes, nyugodt felnőtt. Ahhoz, hogy ilyenné váljunk ott, a konkrét helyzetben, szükség lehet egy másik felnőttre, de legalábbis egy kis szünetre. Mielőtt tehát folytatnánk a kiabálást, amiért gyerekünk nem hajlandó fürödni menni, megtehetjük, hogy mi magunk zárkózunk be öt percre a fürdőszobába, és folyatjuk az arcunkra a vizet, vagy felhívjuk egy barátunkat, akinek elsírhatjuk, kikiabálhatjuk, ami bennünk van. Ha látjuk, mik azok a mintázatok, amelyek mozgatnak minket, mik a nyomógombjaink, akkor ezzel már képesek vagyunk elindulni, tudunk rájuk készülni. Ne várjuk, hogy magától elmúlik, rossz tanácsadó a „legközelebb türelmes leszek” típusú fogadkozás. Belső munka nélkül nem fog eltűnni belőlünk az indulat kiváltó oka. Remek, ha nemcsak magunkban rágjuk át ezeket, hanem segítséget kérünk: egy felnőtt kapcsolódás képes arra, hogy átírja azt, ami gyerekként nehéz volt.
Felmenőink története
Amikor a gyerekkorunkból hozott nehéz élményeinkről írunk, beszélünk, mindig ott kell lennie annak a megértésnek is: mindaz, amit kaptunk, a lehető legtöbb volt, amit a szüleink adni tudtak. Ha eggyel hátrébb lépünk, valószínűleg a korábbi generációkból hozott sérülésekkel találkozunk. Nem hiszek benne, hogy lennének jó és rossz szülők: mind a hozott batyunkból dolgozunk, és kivétel nélkül mindannyian adunk át kincseket, erőforrásokat és kihívásokat okozó, fájdalmas vagy gátló élményeket is.
Máté Gábor, a magyar születésű neves kanadai orvos így ír erről Lance Morrow Heart című könyvét idézve: „A generációk olyanok, mint az egymásba csomagolt matrjoskababák: az anyám viselkedésében jelen lévő erőszak mögött egy másik erőszakot találsz, a nagyapámét, amögött pedig (ezt csak gyanítom, de nem tudom biztosan) egy újabbat tele titokzatos sötét energiával – történetbe csomagolt történeteket, végig a történelemben.”
A pszichológia egyik tapasztalása, hogy a legtöbben hajlamosak vagyunk alábecsülni a traumáinkat. „Nagyjából rendben voltunk, semmi gond nem volt” – gondoljuk, de ha megpiszkáljuk egy kicsit az emlékeinket, elő-előbukkannak olyan részeink, amelyek gyógyulásra vágynak. De mindez nem jelenti azt, hogy mindannyiunk múltja csupa fájdalom. Szüleink, felmenőink minden esetben elláttak minket kincsekkel is, még ha némely esetben nehéz is rálelnünk ezekre. De értékelni azokat, akiktől az életet kaptuk, meglátni a tehetségüket, erényeiket, szeretetüket – ugyanolyan fontos része annak, ahogyan integráljuk a múltunkat. A gyerekeink nemcsak belőlünk lettek, őket is táplálja a mi szüleink, nagyszüleink öröksége.
Szülőként mindennap gyerekeink batyuját töltögetjük: habár néha belekerülnek éles szavaink, hibáink és botlásaink, beletesszük minden gondoskodásunkat is, a nap ártatlan, jelentéktelennek tűnő pillanataiban. Amikor befonjuk a lányunk haját, úgy, ahogy az anyukánk csinálta. Amikor megtanítjuk piskótát sütni, úgy, ahogy a nagymamánktól láttuk. Amikor apánk ősrégi viccét adjuk tovább a fiunknak. Összeérünk, és hatunk egymásra, generációról generációra.
Fotók: iStock
Előfordulhat, hogy ezt a cikket nehéz volt olvasni. Kelthet bennünk szomorúságot, ha nehéz gyerekkori élményeinkre gondolunk, és bűntudatot, ha azt érezzük, akaratlanul adunk át terheket a gyerekeinknek. Fontos tudnunk: mindez nem a mi hibánk. Mindannyian szívből szeretjük a gyerekeinket, és jól akarjuk csinálni. Ha úgy érezzük, túl nehéz, kérjünk segítséget! A Kapcsolódó Nevelés Egyesület azért van, hogy ne kelljen örökös bűntudattal kergetnünk az ideális gyereknevelésről szőtt álmainkat. Ingyenes, online csoportokban és sok más formában is szívesen támogatjuk a szülőket. További információ: kapcsolodoneveles.hu vagy facebook.com/osszekapcsolo
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. Ide kattintva beleolvashat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!