1945. Nem „má’ megin’ egy film a zsidókról”, hanem a „rendezni végre közös dolgainkat” életre váltásának megrendítően szép, sokrétegű, letisztult kísérlete.
1945 – A nulla év. John Lukacs amerikai magyar történész korforduló-elemző könyve, vagy épp Roberto Rossellini Németország, nulla év című 1948-as alkotása juthat eszünkbe Török Ferenc legújabb filmjének emblémaszerű címéről. Egy évszám, amely egyszerre túl sokat és túl keveset mond. Mert annyit beszéltünk már róla. S mert annyit elhallgat(t)unk róla. A lelkiismeret hívószáma (lehet), ha van merszünk e címke mögé nézni. Az eddigi legnagyobb emberi önpusztítás végének évét jelzi, s ezzel egy új kezdetét, de olyanét, melynek nincs jó, friss levegője, amely sok mindennel terhes, sok mindennel mérgezett. Globális lenullázás utáni újraindulás. Mint amikor a borzalmak közt megégett ember új életet kezd. Onnantól már semmi sem olyan, mint volt.
Az 1945 balladai sűrűségű film. Kevés, fojtott, kiszakadó, elgyötört, keserű, csattanó vagy izgatott szóval, de inkább a csöndjeivel, s főleg Ragályi Elemér mesterien prózai és mesterien költői képeivel közelít rá XX. századunk közös dolgainak egyik fehér foltjára. Mikrotörténelem, testközelből.
A felszínen kevés történik – a rémálomból ébredező egyik magyar kisvárosban. Vasútállomás valahol a világ végén, áll a levegő, a szöcskenyáj tikkad. Két férfi száll le az épp megérkezett vonatról. Egy idősebb s egy egészen fiatal. Mintha csak egy vadnyugati filmet néznénk. De ezek nem afféle férfiak. Zsidók. S ez a vonat sem az a vonat már. Elindulnak. A városka felé. Tán bosszú készülődik, valami vészjósló érzik a vibráló levegőben. De mi lehet még vészjósló az elmúlt évek után? Vagy épp azok jelenbe vetülő árnya kezd kirajzolódni előttünk? A látogatók gyalogszerrel követik szekérre rakott, titokzatos ládáikat. És lépkednek. Szótlanul, megállíthatatlanul. Feketén, fehéren. S a kisváros lakóit egyre jobban feszíti, közelmúltjukat, döntéseiket, bűneiket, árulásaikat felkavarja a közeledők lépteinek híre. Vajon mit akarnak tőlük ezek? Az elhurcoltak széthordott értékeit követelik vissza? Mi már továbbléptünk, berendezkedtünk így-úgy, minek felhánytorgatni, mi volt, mi nem volt, mi lett, s mivé lett… Épp kezdenénk végképp eltörölni a múltat, erre itt vannak ezek a…, s még a tőlük független élethazugságainkat is felbolydítják. Kell ez nekünk? Senki se lebbengesse ügyesen leboltolt mindennapjaink közös hallgatásból szőtt fátylait.
Az 1945 fekete-fehér film. Nem újdonság. De van a történelemnek egy száz évnél is rövidebb szakasza, amely különösebb színek nélkül égett az emlékezetünkbe. Az első dagerrotípiák még csak rést ütöttek a festményekké idealizált história emelkedettségén, távolságtartásán, stilizáltságán. Aztán a dokumentáló fotók átvették az irányítást, s ezeken a külső és belső terek, az emberek, a tárgyak fecsegő színeiktől megfosztva fényre és árnyékra, formákra, vonásokra összpontosítják figyelmünket. Ama századforduló és a XX. század első fele alapvetően ma is fekete-fehérben él bennünk, s ezen az itt-ott előkerülő korabeli színes felvételek sem igen változtatnak. Bár izgalmasak, szemfényvesztők. Itt és most nem tobzódunk. Figyelünk.
A film – eredetileg technikai adottságként elkönyvelt – fekete-fehérsége elidegenít, a lényegre utal, nem ereszt. Itt valami nagyon nem olyan, mintha csak nézelődnénk. De most igazán látni szeretnénk. S végül is nem mindegy, pontosan milyen tarka ruhákban utálják, szeretik, bántják, vigyázzák egymást az emberek? Ahol elégtek, ahol megégtek, ahol mindenki megégette magát, ott már nincs jelentőségük a színeknek.
Az 1945 arra kíváncsi, ami a fények kialvása után (is) látszik. Arra, ami a benti homályban, mások elől eltakarva történik. Nem leskelődik, de sok olyat meglát és segít meglátni, ami mellett amúgy színesen, szívesen, könnyű léptekkel elmennénk. S mire megtudjuk, miért érkezett a két férfi e kisvárosba, a dráma látható kifejléséig annak építőköveire, az emberek magukba és egymásba fojtott titkaira, mérgezően szóvá nem tett hallgatásaira is rálátunk.
Nem nagyszabású tablót terít elénk az 1945, hanem – remek színészi jelenlétekkel, jellemrajzokkal – a történelem sodrával szembekerült kisemberek életben maradását, életbe pusztulását, embernek maradását, embertelenségét hozza közel. Fájdalmasan közel.
1945, magyar dráma, 91 perc, 2017. Rendezte: Török Ferenc. Szereplők: Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Szabó Kimmel Tamás, Tasnádi Bence, Szirtes Ági, Szarvas József