„Az úton van otthon” – mondják róla a munkatársai. Merényi Zita, itthon a Magyar Kurír fotósaként színesíti az egyházi sajtó tudósításait. A Sant’ Edigio Közösség elkötelezett tagjaként és magánemberként pedig a világ különböző pontjain keresi az önkéntes segítségnyújtás lehetőségét. Fotói derűt, reményt és elfogadást, árnyékból a fény felé forduló emberarcokat örökítenek meg.
Ewrre az interjúra is hozta és a kezében tartja a fényképezőgépét, pedig most nem kell fotóznia.
– Igen, mert annyira új nekem ez a helyzet. Általában én a háttérben vagyok, és figyelek: az emberekre, az arcokra, a kifejezésmódokra; hallgatom, miről beszélgetnek. Most viszont rám irányul minden figyelem. Nem vagyok ehhez hozzászokva.
Nem volt még ilyen sohasem?
– Nem nagyon. Nemrég a Parlamentben fotóztam egy díjátadón. A rendezvény végén váratlanul bemondták a mikrofonba a nevemet egy másik lányéval együtt, és felköszöntöttek csokival, ugyanis aznap volt a születésnapunk. Teljesen lefagytam, hisz addig végigfotóztam az eseményt, most pedig mindenki rám nézett, a fotós kollégák pedig rám irányították az objektíveket. És akkor ki kellett mennem előre, pedig legszívesebben beleolvadtam volna a falba, ami előtt álltam.
Azt mondják, a jó fotóst nem is lehet észrevenni: szinte láthatatlan. Mit jelent ez?
– Amikor fotózom, olyan, mintha beleolvadnék a helyzetbe. Olyankor megszűnik az énem. Mintha egy másik dimenzióba kerülnék, és átalakulnék figyelemmé. Ilyenkor úgy érzem, én csak eszköz vagyok. Szükségleteket sem érzek, annyira belefeledkezem az órákon át tartó pillanatba. Aztán mikor véget ér ez a helyzet, végtelen fáradtság tör rám, és elkezdem érezni, hogy éhes, szomjas vagyok.
Ez hivatásszerűen hangzik. Meg tudná ragadni egyetlen képben, mi a küldetése fotósként?
– 2015 augusztusában, amikor a menekültek megérkeztek az országba, nagyon migránsellenes és félelemmel teli volt a hangulat a fővárosban és országszerte. Mindenki azt kérdezte, kik ezek az idegenek, minek jöttek ide?, stb. És akkor én is kimentem a Keleti pályaudvarhoz, mert érdekelt, kik ők. Értetlenül járkáltam közöttük, mert rá kellett jönnöm: amit korábban hallottam erről az egészről, nem az igazság. Embereket láttam magam körül, és hihetetlen pozitív hatással volt rám az a légkör ott. Ahogy fotóztam őket – egyszer csak, minden előzmény nélkül – hozzám fordult egy kisfiú, és egy papírból hajtogatott virágot nyújtott felém. Máig nem értem, miért kaptam, de döbbenetes élmény volt, hogy ez a kisfiú ilyen nyitottan, bizalommal és előítéletek nélkül fordul felém, miközben mi tele vagyunk félelmekkel. Akkor, ott az fogalmazódott meg bennem, talán csak a találkozás hiánya kelti bennünk a félelmeket, ám ha egymásra nézünk, észrevesszük a másikban az embert, akinek ugyanúgy vannak érzelmei, fájdalmai, mint nekünk. Talán rájövünk, mi is lehetnénk ebben a helyzetben, és ugyanezt tudnánk tenni, mint ők. Ebben a pillanatban felismertem: nekem itt dolgom van, és azért kerültem ilyen közel hozzájuk, mert az a feladatom, hogy megmutassam másoknak is: ők nem veszélyes idegenek ott az aluljáróban, hanem ugyanolyan emberek, mint mi. Rájöttem, hogy eszköz lehetek.
Milyen lenne ez a pillanat fényképen?
– Ahogy a virágot nyújtja felém, nincs lefotózva. Ez a pillanat csak bennem él. A virág zöld és piros színű. A fiú ruhája kék. Fotón úgy képzelem, a virág éles. A fiú arca ragyog, de már kicsit homályosabb. Az emberek pedig csak elmosódottan látszanak a háttérben.
Ekkor vált ennyire hivatásszerűvé a fotózás. De hogyan kezdődött? Emlékszik az első fotóra, amit készített?
– Igazából legelőször magamat fotóztam. (Mosolyog.) Úgy tizennégy-tizenöt éves lehettem, szóval a kamaszkori önkeresésem eszköze volt. Később egyre inkább kifelé fordultam, és kezdtem mást is fotózni. Még nem portrékat, csak amit láttam: bogarakat, a lemenő napot, fény-árnyék témákat stb. Aztán egyre többször dicsérték meg a képeimet, és én is éreztem, hogy jók, de szerettem volna még jobbat. A kicsi kompakt gépem helyett vettem egy jobbat, aztán egy még jobbat. Egyre többet tettem azért, hogy fejlődjek, és fejlődjön az eszközparkom. Aztán mozgóképkultúra és médiatudomány szakra mentem Egerbe.
De hogyan lett ebből munka?
– Ez is eléggé gondviselésszerű volt. 2014 nyarán Egerszalókon találkoztam Kuzmányi Istvánnal, aki felfigyelt rám, és nem sokkal később munkát is ajánlott nekem. Az első feladatom pedig az volt, hogy a Sant’ Egidio közösség imaestjét fotózzam, amit a cigány üldözöttekért tartottak. Végig szimpatikus volt számomra, amit és ahogyan csinálnak. A szolgálat végén volt egy fogadás, amin én nem tudtam részt venni, mert még aznap le kellett adnom a képeket. Újságíró kollégám, Thullner Zsuzsa – aki maga is a közösség tagja – hozott nekem egy szendvicset. Ez a gesztusa meglepett, és hihetetlenül jólesett, mert farkas éhes voltam. Aztán pedig csak ámultam, amikor meghívtak a közösség hajléktalanszolgálatába. Ez számomra nagy istenélmény volt, mert egyértelmű válaszként éltem meg egy olyan kérdésre, ami épp foglalkoztatott. Aznap reggel ugyanis a szentmisében azt az evangéliumot olvasták, amelyben Jézus azt mondja a tanítványoknak: „Ti adjatok nekik enni!” És egész nap azon gondolkoztam, én hogyan lehetnék részese ennek a történetnek. Mert azt láttam, hogy sok éhező hajléktalan van, de úgy éreztem, én egyedül olyan kicsi vagyok és kevés. Nem tudtam, hogyan kezdhetném el. De ez a meghívás válasz volt a kérdésemre.
Azóta a segítés, önkénteskedés és a fotózás kéz a kézben jár az életében. Sokat utazik. A legtöbbet hány napot töltött itthon egyhuzamban az elmúlt évben?
– Nem sokat. Az egyik kollégám azt szokta mondani, hogy Zita az úton van otthon.
Tényleg így van?
– Sokszor éreztem így, igen. Például amikor Franciaországban stoppoltam. Amikor állsz az út mellett, és órákig senki nem vesz fel, akkor megéled a poklot. Még csak rád se néznek, csak suhannak el egymás után az autók. De amikor hosszú várakozás után végre felvesz valaki, igent mond rád, az olyan öröm, amit ritkán tapasztalsz meg. Rengeteg történetem van erről.
Jöhet.
– Azok az autósok, akik megálltak, olyanok voltak, mintha angyalok lennének. Például volt egy srác, aki kitett minket a város mellett, ahol lakott. Újra stoppolni kezdtünk, aztán egyszer csak megjelent, és felvett újra. Azt mondta, nincs semmi dolga már, és otthon csak tévézne, ezért inkább elvisz minket, hogy tudjunk beszélgetni. Egy másik alkalommal az autóban hagytam a füzetemet. Ez azért volt baj, mert arra írtuk fel a városok nevét, ahova el akartunk jutni, és a naplóm is abban vezettem. Szóval eléggé letörtek voltunk. Ám a sofőr megtalálta a füzetet, benne a telefonszámomat, és még aznap küldött egy sms-t, hogy írjam meg a címemet, és elküldi nekem. Számomra ez is istenélmény, hiszen mi más az, amikor egy ismeretlen sofőrnek gondja van arra, hogy visszajuttassa nekem a gyűrött füzetemet. Amikor hazaértem, vicces meglepetésben volt részem. Megkaptam a csomagot, a füzet mellé három tábla svájci csokival. Viszont mire ideért, teljesen elolvadt az egész, és átáztatta a naplóm.
Szóval naplót is vezet…
– Igen. És tegnap este, ahogy lélekben készültem erre az interjúra, visszaolvastam a legutóbbi utazásomon írt gondolataimat. Egészen jókat találtam.
Miket?
– Legutóbb Izlandon voltam, és nagyon megfogott, amit tapasztaltam: a csillagok az égen, a gejzírek pufogása… teljesen elbűvölő. Te meg csak csodálkozol, hogy ezen a világon vagy még. Olyan csuda hangja volt a természetnek… Állandóan az járt a fejemben, hogy itt minden Istent dicséri: hálát kiált, és büszke arra, milyen szép. Itthon nem ismerjük ezt a hangot, mert nem vesszük komolyan, nem figyelünk oda eléggé a természet ajándékaira.
Azt mondja, az úton van otthon. Melyik helyet érzi a legközelebb magához?
– Szentföld. Jeruzsálem. Négy éve voltam ott először. Azóta minden évben elmegyek oda.
Meg tudja fogalmazni, hogy mégis mitől érzi annyira otthon magát ott?
– Megint egy élménnyel tudok felelni. Tavaly az egyik nap besokalltam a turistás helyektől, ezért átbuszoztam tök egyedül Palesztinába, Ramallahba. Már útközben megijedtem, mert hamar egyetlen hozzám hasonló embert sem láttam. Muszlimok voltak főleg, fejkendős asszonyok mindenhol. Mire átértünk a falon, már egészen elbizonytalanodtam, tényleg le akarok-e szállni itt. Ijesztő volt az egész környezet. Csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan megtámadnak, elrabolnak vagy megölnek itt. Nyilván, mert ilyeneket hallottam előtte. Aztán megállt a busz, és én leszálltam. Emlékszem, esett az eső, ezért – és hogy ne tűnjek ki annyira a helyiek közül – felvettem a kapucnim. Nagyon éhes voltam, de kevés pénzem volt, ezért odamentem egy árushoz, és kértem egy banánt. Erre a fiú a pult mögül felém nyújtott hármat, és nem fogadott el érte semmit. Mondott valamit arabul, de nem értettem. Végül a barátja lefordította nekem angolra, és azt mondta: ajándék. Aztán továbbmentem, hogy beálljak egy ponyva alá. Alig értem oda, a kezembe nyomtak egy forró friss palesztin kenyeret. Épp akkor sült ki. Aztán a kenyérsütő fiú vett nekem egy teát, és azt is odaadta ajándékba. Én meg csak ámultam. Körülöttem minden káosz: az emberek rohangáltak, ordibáltak, az autók száguldoztak és dudáltak. Szakadt az eső, és rettentő hideg volt. Én meg iszogattam a teámat, és az a furcsa érzésem volt, hogy itt vagyok ezen a lehetetlen helyen egyedül, és mégis olyan, mintha otthon lennék. De ezt érezni jobban tudom, mint elmondani.
Érdekes, hogy azt mondja, káosz volt, meg rendezetlenség. A fotói tényleg a legtöbbször ilyen zűrös helyeken készülnek, ám a képein még a zsúfolt palesztin utca, a határ menti menekülttábor és az afrikai AIDS-betegek egészségközpontja is békés helynek látszik, ahol az emberek arcán nem keserűség, hanem derű és remény van.
– Ez most meglepett. Még soha nem néztem így a képeimet. De van benne valami. Én ezen soha nem szoktam gondolkozni. Ez így jön belőlem.
A kedvencem az a képe, amin egy kócos hajú kislány beszélget egy fejkendős férfival. Sokat nézegettem a fotóit, és úgy szeretnék többet tudni azokról az emberekről. Mesél a képek mögötti történetekről?
– Jó. Nekem is az a kedvencem egyébként. Jordániában készült, Petrában. Épp jöttünk le az egyik hegyről, amikor megláttam ezt a kislányt. Mezítláb volt, szakadt ruhában, piszkosan. Volt vagy negyven fok vagy annál is melegebb. Nem is értettem, miért van rajta hosszú ujjú ing meg hosszúnadrág. Megérintett, ahogy az egyik társam elguggolt mellé, és váltottak pár szót arabul. Nem értettem, hogy miről, csak megláttam a tekintetét, és azóta is nézem, de megfoghatatlan, leírhatatlan, elmesélhetetlen. Van valami a tekintetében, amivel találkozik a lelkem.
Hogyan él tovább magában ez az emlék? Gondolkodott azon, mi lehet azóta ezzel a kislánnyal?
– Igen. Azon, ha visszamennék Petrába, vajon ott lenne-e még. Ez a Facebook-borítóképem is egyébként. Többször le akartam már cserélni, de soha nem tudom. Olyan erőt ad a tekintete. Annyira szükségem van rá. Legszívesebben csak bámulnám. Annyira tiszta, annyira szép.
Itt ez a másik kép: egy nő két gyerekkel. A legutóbbi afrikai útján készítette, amikor a DREAM program önkénteseként dolgozott.
– A Sant’ Egidio közösségnek Délkelet-Afrikában, Malawiban és Mozambikban is több helyen vannak DREAM-központjaik, ahol az AIDS-beteg édesanyákat és gyerekeiket kezelik. Ez a kép a balakai központban készült, Malawiban. Ezzel az anyával többször összemosolyogtunk. Olyan béke van ott az emberek arcán. Nem értem, mitől ilyen derűsek, mikor akkora szegénységben élnek, ráadásul betegek is.
Mi volt a legmeghatározóbb élménye ezen az úton Afrikában?
– Talán az, hogy szeretnék adni, de nekem sosincs annyim, ami elég lenne. Mindenhol azt láttam, hogy az emberek vagy nem esznek, vagy ugyanazt eszik: nsimát, egy kukoricalisztből és vízből készített ételt. Nagyon alultápláltak. Legszívesebben én nem ettem volna, csak hogy jusson nekik. De mindenki nagyon éhes. Egyik nap kimentünk a program önkénteseivel olyanokhoz, akik nem tudtak eljönni a kórházba, ahol kezeltük őket, mert annyira legyengültek. Az egyik ilyen házban döbbenetes élményem volt. Ketten voltak otthon: anya és lánya. Mezítláb voltak mindketten. Földön ültek a szinte teljesen üres szobában. A lány mellett két Biblia. Látszott, hogy azt rendszeresen olvassák, mert alá voltak húzogatva benne részek. Hihetetlen, hogy semmijük sincs, csak a hitük, és mennyire tudnak abba kapaszkodni. Szerintem ez tartja őket életben. Amikor eljöttünk, mindenképp szerettem volna adni nekik valamit. Kikotortam a táskám aljáról a szendvicsemet, de addigra már olyan állapotban volt, amilyet itthon azonnal kidobnának, ehetetlen. Mégis odaadtam az anyának, aki örömében meghajolt előttem. Így köszönte meg. Iszonyú mély élmény volt.
Tudja, hová vezet tovább az út? Szeretne eljutni valahová?
– Szeretnék egyszer eljutni Nigériába, Fodor Réka „Afrékával”. Megint elég gondviselésszerű sztori, ahogy vele összeismerkedtem.
Hogyan?
– Rendszeresen jár missziózni Csókay Andrással nigériai és afrikai kórházakba. Erről tartottak előadást nemrég a Párbeszéd Házában, ahol én fotóztam. Nagyon tetszett az előadásuk. Hiteles embernek tartom őket. Szerettem volna része lenni annak a jónak, amit csinálnak. Mégsem mertem odamenni hozzájuk, mert nem szeretem ajánlgatni magam. Hazafelé aztán persze őrlődtem magamban, mert éreztem, oda kellett volna mennem. Másnap reggel csörgött a telefonom. Korán volt még, nem vettem fel, de aztán ahogy iszogattam a kávém, láttam, Afréka írt nekem, hogy próbál hívni telefonon, de nem ér el. Aztán beszélgettünk, kapcsolatba kerültünk. Ez az egész olyan hihetetlen. Úgy érzem, mintha Isten hívna valamerre, s amikor én valahogy kikerülöm, ő mégis elém rakja a lehetőséget, amit nekem szánt.
Annyiszor említi a hívást. Mindig ilyen konkrétan érzi, ahogyan vezeti az Isten?
– Dehogyis. Általában nem szoktam, de amikor választ kapok valamire, az bennem mindig nagyon megmarad.
Hogyan lehet trenírozni magunkat, kiélezni a látásunkat erre?
– Azt tudom, hogy amikor én keresem őt, akkor észreveszem az apró, kis jeleket, amiket küld, és érzem: vezetve vagyok. Ám amikor nem keresem, nem is hallom. Lehetőséget kell adni, hogy szólhasson. Például olvasni a Bibliát, vagy valami olyat, ami által választ kaphatok. Közel áll hozzám Mustó Péter Ahol otthon vagy című könyve. Ha azt kinyitom, és olvasok belőle két mondatot, már olyat adott, amin el tudok elmélkedni. Azt hiszem, figyelni kell nagyon: hallgatni a csendet.
Fotók: Merényi Zita, Orbán Gellért