Apámmal sokat tudtunk csendben lenni. Nem akart megnevelni, sohasem éreztem, hogy ki akarná vasalni a lelkem, vagy másmilyenné szeretne változtatni, mint amilyen vagyok. Azt hiszem, szeretett úgy, ahogy vagyok, és persze ahogyan tudott. Többnyire csendesen. Ahogy mellette lehettem, annyi volt az ő nevelése.
Apámnak a névnapját ünnepeltük, a születésnapjakor csak felköszöntöttük, minden különösebb felhajtás nélkül. Szent György napján azonban mindig tele volt a ház vendégekkel. Minden szobában voltak, minden lehetséges ülőhelyet elfoglaltak. Mi, gyerekek a földön ültünk ilyenkor, vagy az asztal alatt játszottunk, szép időben kinn nyargalásztunk az udvaron. Az egyébként csendes utcán, ahol laktunk, április 24-én este annyi volt az autó, mintha lakodalom lett volna nálunk. És ez így ment minden évben.
Apám barátai zenéről is gondoskodtak, és ha mást nem tudtak leakasztani a Sárkányölő napjára, hát elhívták Tinikét. A környéken mindenki ismerte a kövér tamburást, aki jól húzta a magyar népdalokat hegedűn is. Tinike kínosan unalmas ember volt, egyedül élt, és alig beszélt. Amikor jobb dolga nem akadt, mint hogy benézzen hozzánk, néha elaludt ültében az asztalnál. De ha a hegedűjét a tokájához szorította, mindenkinek képes volt megindítani a szívét.
A saját névnapján apám rendszerint késve érkezett haza. Ilyenkor fülig poros volt, és ezt szó szerint kell érteni. Néha csak a szemei látszottak ki a sok kosztól, amikor végre benyitott a vendégekkel teli otthonunkba. Április végén mindenki, aki a földből él, a kukorica ültetésével van elfoglalva, és a háztáji veteményeskerteket is ilyenkor szokták beállítani. Volt apámnak egy traktora, aminek eléggé szerény volt a teljesítménye, de azért ügyesen pöfékelt, és apa nagyon szerette. Állandóan csiszolgatta, szerelte, extrákat vásárolt hozzá, amik a föld hatékony megműveléséhez szükségesek: ekét, tárcsát, boronát, permetező- és kaszálógépeket. Nekünk nem volt túl sok földünk, de a környékről jó néhányan apámat kérték meg, hogy szántsa fel a parcellájukat, vagy csináljon valamit a kertjükkel, hogy rendben legyen a szőlő, a kaszáló, a ház környéke. Apu nagyon szívesen végezte ezeket a munkákat, a környék összes Margit nénije, Bözse mamája és Marcsi asszonysága, de a Pista, Józsi és Lajcsó bácsik is mind hálásak voltak neki a traktorral viszonylag gyorsan elvégzett tavaszi földmunkákért. Mire aztán ilyenkor a saját névnapjára hazavergődött, anyát majd szétette az ideg. Azt hiszem, anyám restellte a tetőtől talpig szurtos férjét, ezért aztán igyekezett mielőbb betuszkolni a fürdőszobába. Apa azonban mintha direkt húzta volna ilyenkor az időt. „Mielőtt kívül tiszta lesz az ember, fertőtleníteni kell belülről is” – mondogatta, és pálinkásüveggel a kezében körbejárt a vendégek között, kínálgatta őket, elejtett egy-egy poént, poros maszkja mögül ijesztgette a finnyásabb gyerekeket. Szerintem ilyenkor direkt rájátszott a szakadt melós szerepére.
Akkor még nem ismertem ezt a szót, de azt hiszem, apám egyféle partiarc lehetett. Direkt kereste a jó társaságot és a mulatságos helyzeteket. „Nem jó, ha csak lakodalmakban és temetéseken találkozunk” – mondogatta, miközben a téli és a nyári szünetek idején arról győzködte a szülőket a tágabb rokonságból, hadd maradjanak néhány napot a gyerekek nálunk. Ilyenkor egyik unokatestér váltotta a másikat az otthonunkban, mi a bátyámmal pedig nem bántuk a lehetőséget a sok bandázásra. Egyébként alkalom a családi összejövetelekre bőven adódott, hiszen a névnapokat mások is ünnepelték, aztán voltak a búcsúk, a szüretek, a keresztelők, az elsőáldozás, a kiskamaszok bérmálkozása… Összességében rengeteget mentünk vendégségbe, és nagyon sokan jártak hozzánk. De apámnak ez még mind nem volt elég. Időnként, főleg télen, körbejárta a megözvegyült tantikat, sógorokat, a távolabbi retyerutyát is. Néha összegyűjtötte és elhozta őket hozzánk a Zsigulijával egy kis disznótorosra, lángosra vagy forralt borra, mindig volt valami ürügy. Ilyenkor gyerekként nem kellett egész este velük maradnom, de azért mindig illedelmesen köszöntöttem Terus nenát, Ila tetát, Rúzsi ángyit, Jani sógort, Rozika nénit… Úgy aludtam el, hogy a szobámba beszűrődött a sok jókedv az ebédlőből, ahogy kinn ment közöttük az adomázás, ahogy cukkolták egymást kártyázás közben, vagy heccelődtek azon, ahogy apám jósoltatott az öregasszonyokkal a kávézaccból.
Talán el sem hiszik ezt nekem, akik ismerték, de amikor otthon voltunk, és csak magunk között, apám alapvetően csendes ember volt. Azt hiszem, a földdel dolgozó vagy a műhelyben egész nap szerelgető férfiaknak eléggé sokat kell tudniuk csendben maradni. Ilyenkor apám is tette a dolgát, néha fütyörészett, néha bekapcsolta a rádiót, de többnyire csak elvolt magával és a munkájával mindenféle háttérzaj nélkül. Amikor intéznie kellett valamit „a városban”, néha megkérdezte tőlem, vele tartanék-e. Persze, hogy néhány éves kisfiúként örömmel mentem az apámmal a különböző hivatalokba, a bankba vagy csak az autószerelőhöz. Az egyik komolyabb közös munkám az apámmal viszont a pálinkafőzéshez kötődik, amit gyerekkorom egy meglehetősen korai szakaszában már elkezdtünk. Legelső lépésként a gyümölcsösben.
Apám örökölt egy kisebb telket a nagymamától, de ez a földdarab szörnyen terméketlen volt. „Éles homok az egész” – mondogatta apám, mégis ragaszkodott ehhez a földdarabhoz, hiszen az anyjától „jussolta”. Első lépésként beültette szilvafával az addig eléggé elhanyagolt parcellát. A fák törzse körül kisebb krátert alakított ki homokból, az én feladatom pedig az volt, hogy ezeket a medencéket a fa tövénél színültig engedjem vízzel. Amikor az egyik megtelt, húzhattam át a slaugot a másik szilvafához. Így járultam valamelyest én is hozzá ahhoz, hogy apámnak híresen jó legyen a szilvapálinkája. Később már segítettem neki az üst körül is a pálinka főzésében. Az volt a feladatom, hogy rakjam a tüzet. Nem túl nagyra, hogy le ne égjen a cefre, de a tűz nem aludhatott ki. Nem volt ez valami nehéz munka, de megkívánt némi éberséget, főleg amikor már nagyobb voltam, és a nappali hőség helyett inkább éjszaka főztük a szeszt. A tűz őrizgetése közben általában olvasgattam a láng fényénél, apám pedig jött-ment a ház körül, tett-vett a műhelyében, szerelte a traktort. Aztán időnként odajött hozzám, megkérdezte, mit olvastam, vagy csak üldögéltünk a tűz körül anélkül, hogy bármi lényegeset mondtunk volna egymásnak. A lényeges apámmal, azt hiszem, az volt, hogy együtt voltunk. És talán az is, hogy volt közös munkánk, ami tényleges segítség volt számára. De legalább annyira fontos lehetett a kapcsolatunkban az is, hogy a közös munkánk idején tudtunk együtt hallgatni.
Későbbi életem során talán ez hiányzott a legjobban, hogy legyen valaki körülöttem, akivel jókat lehet együtt hallgatni. Ha valakivel csak megbeszélnivalónk van, azzal még biztosan nem mély a kapcsolatunk. Szerintem ez vonatkozik Istenre, illetve az imára is. A házasságra biztosan, de a barátságra is. És a szülő-gyermek kapcsolatra. Valahogy mindig feszélyeztek a napirendi pontok, amikor tárgyalnom kellett valakivel, néha szinte megváltani a világot, de egymást valójában alig ismertük. Apámmal annyira nyitott könyv voltunk egymás számára, hogy azonnal levettük, ki mit érzett, és többnyire minden nagyobb nehézség nélkül felismertük egymás gondolatjárását is. Egyszerűen megtanultunk olvasni egymás rezdüléseiből, gesztusaiból. Nem mondom, hogy soha nem beszéltünk, de sokat biztosan nem.
A szüleim öt év házasság után elváltak. A bátyám ekkor már megvolt, én viszont még nem voltam a világon. Apámnak volt még otthon négy testvére, és eléggé szegények voltak az apai nagyszüleim. Ezzel szemben anyai ágon a felmenőim viszonylag jómódú szőlősgazdának számítottak. Két lánya volt az anyai nagyapámnak, az elsőszülött fia ötévesen meghalt agyhártyagyulladásban. Nagyapám sosem heverte ki, hogy elveszítette az egyetlen fiát. Talán azért sem, mert éppen hadifogságban volt, amikor a kisfia meghalt. Aztán a fronttal jöttek a szovjetek, a nagymama egyedül maradt az ötéves gyerekkel, akit végül el is kellett temettetnie, az akkor még egyetlen gyermekét. Ráadásul teljesen egyedül, a háború legvégén, amikor a férje még nem jött vissza a fogságból. Az ezután született két lányuk közül az idősebb volt az édesanyám. Anya gyerekkorában állítólag gyakran vigasztalta azzal a Didát, ahogy a nagyapánkat hívtuk, hogy ne szomorkodjon, édesanyám majd úgy nézi, hogy hozzámenjen egy szegényebb legényhez, és így majd nem neki kell elköltözni a férjéhez, hanem éppen fordítva: a férje jön hozzá. Így majd továbbmehet a családi szőlészet, a gazdaság. Nos, ez a szegény legény, akit anyám kiszemelt, az apám volt, és öt évig működött így a közös életük, aztán apa nem bírta tovább. Elváltak, rendesen, törvényesen, ami akkoriban még nagyon ritka jelenség volt. Apám visszaköltözött az édesanyjához. De azért szemmel tartotta az édesanyámat. Sőt, találkoztak is néha. Azt hiszem, ők végül is tényleg szerették egymást, még a válás után is. Úgyhogy csakhamar megfogantam én, mire azonban megszülettem, apa és anya már újra házastársak voltak. Apám ugyanis másodszor is megkérte édesanyám kezét, és anyu igent mondott. De elköltöztek a nagyszüleimtől, és hét év késéssel az első igenhez képest a nulláról kezdték újra a közös életüket, immáron két gyerekkel.
Azt hiszem, világra készülődésem apám számára egyféle jel lehetett, hogy ne adja fel, hogy kezdje újra az életet anyámmal. Ezért aztán eléggé sajátos lehetett a viszonyulása hozzám. Nem hiszem, hogy a kedvence lettem volna, az első gyerek mégiscsak a bátyám volt, a kapcsolatunk apámmal azért egészen sajátos volt, és semmi hasonlót nem láttam a gyerekkori barátaim körében. Nem emlékszem például, hogy apám valaha is felemelte volna a hangját, amikor velem beszélt. Sohasem fenyített, és amikor már nagyobb voltam, és el szerettem volna menni valahová, nem kellett elkéredzkednem, hanem csak közöltem vele, hová megyek, hol leszek, és mikor jövök. Nem emlékszem, hogy apám bármikor is meg akart volna nevelni. Ilyen szempontból inkább anyám viselte a nadrágot nálunk.
Amikor kicsi voltam, apám gyakran emelt a vállára. Úgy vitt magával a templomba, az ünnepi búcsúmise után a vásárba, hogy a nyakában ülhettem. Ezért eléggé korán megtanultam, hogy valahogy felülről nézzem a világot. Apám nyakából mindig messzebb is láttam, mint ő. Az emberek ott voltak előttem, elnézhettem a fejek felett. A hely zet, amikor a templomban kiállok a szószékhez, és előttem két-háromszáz embert látok, már ismerős számomra a gyerekkoromból. A hivatásom kialakulásában a sajátos kapcsolatomnak apámmal biztosan jelentősége volt. Valahol ő tehet arról, hogy „kiemelődtem” a hétköznapi élet szintjéről, és hogy papként meg kellett tanulnom bizonyos értelemben messzebb látni, mint a környezetem, beleértve a saját apámat is. Végső soron persze Isten vett a nyakába, nem apám, hiszen a papi és szerzetesi hivatás elsősorban Istenre vezethető vissza. Ahogy nem akartam én apámnak a különc fia lenni, mégis az voltam, úgy az Istennel való kapcsolatom sem rajtam állott elsősorban. Amikor később elmentem papnak, apám nem is mondott semmit. Nem erősített meg ebben a különc hivatásomban sem szóval, sem gesztusokkal, csak azzal, hogy hallgatott. De én apám csendjéből értettem. Mert sokat hallgattunk együtt korábban is.
Kétszer láttam apámat sírni. Az egyik alkalommal amikor a nagymama meghalt. A nagyi valahogy megszédült, és leforrázta a lábát az ünnepi levessel. Egyszerűen kiesett a tál a kezéből, a forró folyadék ráömlött az amúgy is fájós lábára, pár napra pedig egy vérrög felment a szívébe, és ő elaludt. Csak hatvanhat éves volt, apám ekkor még fiatalabb volt, mint most én. A temetésen ott volt sok száz ember, talán ezer is. Apám minden barátja, ismerőse, szomszédok – a temetések fontos és széles körű családi események voltak akkoriban. Ott álltunk a koporsó mellett, és apám egyszer csak ráborult a lezárt koporsóra, és úgy zokogott. Oda akartam menni hozzá, de anyám megfogta a kezemet, és csak annyit mondott: „Hagyjad, apád hadd sírjon.” A másik alkalom, amikor aput sírni láttam, az anyám halála volt. Felváltva voltunk benn anyu utolsó napjaiban a kórházban. Amikor meghalt, éppen én voltam vele. Anyám életének utolsó pillanataiban egy fiatal orvos állt mellettem, és ahogy néztük anyu legvégső légnyeléseit, ahogy szíve néhány utolsó dobbanásával még felsóhajtott egy-egy nagyot, az orvos átkarolta a vállam, és nem engedte, hogy odalépjek. Azt mondta: „Hagyjad anyádat elmenni!” Anyám szemei rajtam maradtak, óriási könnycseppek folytak le a szemüregéből, majd az orvos szólt, hogy ha akarom, lezárhatom a szemeit. Letaglózva mentem haza apámhoz. Éppen aludt, az ágyban volt, amiben több évtizeden át osztotta meg az álmait anyámmal. Amikor odaálltam az ajtóba, és néztem apám őszülő haját, a barna ráncokat a szemei körül, lassan kinyitotta a szemét. Felült. És zokogni kezdett. Lecsúsztam az ajtófélfa mentén a földre, és persze én is sírtam. Aztán csak hallgattunk. Nagyon sokáig. Majd mentünk a temetést intézni. És ez is így, hogy együtt mentünk „a városba”, utoljára volt apámmal.
Még öt évet élt anyám halála után. Nem találta fel magát. Sosem élt egyedül, amikor elvált tőle arra a két évre, akkor sem volt egyedül. Azt hiszem, ő mindig is hű maradt anyámhoz. Akkor is, amikor egy évvel a temetés után újra megházasodott. Jól megvoltak a nénivel, akivel idősödő korukra összeköltöztek. De attól fogva nekem nem nagyon volt hová hazamennem. Egyszerűen nem olyan volt már az otthonunk, mint korábban, ami talán természetes. Sosem beszéltünk erről, csak hallgattunk. Sajnos, nem tudtunk annyit együtt hallgatni, mint korábban, a néni valahogy nem értette, hogy mennyire fontos a kapcsolatokban a csend. De azért nagyon rendes igyekezett lenni velem. Azt hiszem, apámmal is. Apám legalább nem volt egyedül, amikor élete legutolsó szakaszában egymás után jöttek a sztrókok. A végén már nem tudott beszélni. Angliában tanultam akkoriban, és üzenték nekem, hogy jöjjek haza, ha még akarom látni apámat élve. Hazajöttem. Ő csak nézett rám, én meg hosszasan néztem rá. A haja teljesen megőszült, nagyon sovány, törékeny lett. Amíg adtam neki inni, mert egyedül ez már nem is ment neki, végig rajtam volt a tekintete. Sosem felejtem el a sötét szemeit. Öt nap után elköszöntem tőle. Mondtam, hogy vizsgaidőszak van, mennem kell vissza a repülőtérre, vissza Londonba. Aztán alig értem át a határon, még Kiskunhalas előtt jártam, csörgött a mobilom, és a néni volt. Sírva mondta: „Apád meghalt.”
Nemrég az egyik vasárnapi szentmisén észrevettem anyám egykori legjobb barátnőjét. Megidősödött már, a lánya hozta el, azonnal felismertem őket. A mise után felmentünk a rendházba egy kávéra. Beszélgettünk, nem túl sokat, nem túl mélyen, a jezsuita rendtársaim ott jöttek-mentek, nem olyan volt a helyzet. Aztán el is köszöntünk csakhamar. De amikor kikísértem őket, Magdi néni a kapuban még egyszer megállt, rám nézett, és azt mondta: „Árpi, te tisztára olyan vagy, mint az apád. A szemeid, az arcvonásaid, a szemöldököd, de legjobban a mosolyod, a nevetésed, a gesztusaid, az életkedved.” Eléggé megdöbbentem, és nagyon megöleltem anya egykori barátnőjét. Ő is sírva fakadt. Mondtam neki, én mindig azt gondoltam, inkább anyámra, a vallásos családjára vagy konkrétan a szorgalmas anyai nagyapámra ütöttem, akinél mindig rend volt, kiszámíthatóság, biztonság, és nem a mulatozó, pálinkát főző, a szakadtságára direkt rájátszó apámra. Magdi néni azt mondta, hogy anyai nagyszüleim tulajdonságaiból is sok minden biztosan megvan bennem, de a legtöbbet, ami legjobban és elsőre látszik rajtam, azt mégiscsak apámtól örököltem, és a legszerethetőbb tulajdonságai élnek bennem tovább.
