A lélegzetelállító gótikus katedrálisok számos helyen megtalálhatók Európában. Szinte elakad a szavunk a reimsi vagy a chartres-i székesegyház, a kölni vagy a milánói dóm láttán. Az építőművészet csúcsai ezek, amelyek ma is csodálatot váltanak ki a szemlélőből. Egy katedrális valójában az univerzum mása: minden részletében kidolgozott, szerves egészet alkotó építmény, amelynek díszítőelemeit olyan magasságokban is aprólékos gonddal dolgozták ki, ahová el sem ér az emberi tekintet. A lenyűgöző tartóoszlopok önkéntelenül is az ég felé irányítják pillantásunkat. Aquinói Szent Tamás életműve leginkább egy ilyen gótikus katedrálishoz hasonlítható. De ki volt az a férfi, aki létrehozott egy ilyen csodát?
Tamás a középkor legvirágzóbb századában, 1225-ben született, az Aquinói grófok családjának sarjaként, mint kilencedik, utolsó gyermek. A Nápolyi Királyság központjában járt kolostori iskolába, ahol nevelői, első tanárai korán felfigyeltek tehetségére. Mivel nemcsak értelmi képességeivel, de jámbor vallásosságával is kitűnt, a család a kor szokásai szerint egyházi pályára szánta. Szívesen látták volna, ha idővel püspöki vagy bíborosi méltósággal (és az azzal járó tekintélyes vagyonnal) öregbíti a család hírnevét. Annál nagyobb ellenállást váltott ki a szerény és szófukar ifjú ötlete, hogy a fényes egyházi karrier helyett az akkoriban alapított kolduló rendek egyikéhez, a domonkosokhoz csatlakozzon. A dolog odáig ment, hogy – amikor rendi elöljárói Tamást felsőbb tanulmányokra Párizsba küldték – testvérei útközben elrabolták, és a Rocca Secca-i családi kastélyba hurcolták. Itt hosszabb ideig házi őrizetben maradt. A család a maga részéről mindent megtett, hogy jobb belátásra bírja – még egy prostituáltat is beküldtek a szobájába, hogy világi örömökre csábítsa –, az ifjú erényei és elhatározása azonban megtörhetetlennek bizonyult. Hajthatatlansága láttán egy év múlva a család is feladta: szabaddá vált az út a rendi képzés felé.
Középkori „akadémiai karrier”
Tamás három évig Párizsban, korának legjobb egyetemén tanult filozófiát. Ezután a szintén domonkos Nagy Szent Albert, kora leguniverzálisabb koponyája szárnyai alá került Kölnbe, majd – Albert javaslatára – újra hosszú évekre Párizsba küldték, ahol teológiai tanulmányait doktori fokozattal koronázta meg. Bejárta tehát az akadémiai „szamárlétra” minden fokozatát, ám sehol sem kellett sokáig sorban állnia az előléptetésért. Több itáliai domonkos képzési központban is tanított (például Orvietóban és Rómában), majd korengedménnyel, alig több mint harmincévesen a Párizsi Egyetem legfiatalabb oktatója lett. Ragyogó tehetsége mindenütt feltűnést keltett, rövidesen az egyre öntudatosabbá váló kolduló rendek legragyogóbb professzor csillagává emelkedett. Gyakran kellett szenvednie az egyházmegyés professzorok féltékenysége miatt is, így az állandó szellemi versengés – és részben ellenségeskedés – légkörében élt. Mindez azonban nemigen zavarta. Rendületlenül tanított, készséggel állt diákjai rendelkezésére; ezáltal is Mesterét, Jézus Krisztust és az ő egyházát igyekezett szolgálni. Úgy hírlik, bár több szakaszban is hosszabb időt töltött Párizsban, franciául sohasem tanult meg. Nem volt rá szüksége: a város diáknegyedében (Quartier Latin) akkoriban alighanem a csaposok és az utcai koldusok is tudtak annyit latinul, amennyi a hétköznapi életben való elboldoguláshoz bárkinek szükséges volt. Tamás idejét egyébként is lekötötték az akadémiai disputák, az oktatás és az írás (utóbb pedig a diktálás is: úgy hírlik, egyszerre három írnoknak is képes volt különböző témákról tollba mondani a gondolatait). Szinte felfoghatatlan, hogyan fért bele életének két alkotói évtizedébe annyi munka: műveinek összkiadása ötven kötetre rúg (körülbelül nyolcmillió leírt latin szó terjedelemmel). Legnagyobb enciklopédikus művének jelentőségével máig alig vetekedhet bármi is.
A Summa
Aquinói Tamás vitán felül a keresztény középkor időszakának legragyogóbb szelleme volt, aki kora két legfontosabb tudományágában, a filozófiában és a teológiában is maradandót alkotott. Bizonyság erre az a monumentális mű is, amelyet Summa theologicaként ismer az utókor. Ez az opus – amelynek legfinomabb bibliofil papírra nyomtatott latin kiadása ma több mint 2800 oldalt tesz ki – voltaképpen a szerző korában elérhető valamennyi filozófiai és teológiai ismeretét tartalmazza, egyetlen kreatív és briliáns összegzésben. A mű összesen három részből áll. Az első rész (prima pars) Istenről, az ő létéről és természetéről, a teremtő aktusról, valamint a teremtett világról szól. A második rész – amely a legterjedelmesebb, több mint a felét teszi ki a műnek – két további részre oszlik: a prima secundae, amelynek témája az ember (az ő cselekvése, akarata, szabadsága, erényei, bűnei, a törvény, a kegyelem és hasonló témák kerülnek elő benne), valamint a secunda secundae, amely a filozófiai és teológiai erényeket taglalja. Az utolsó, harmadik részben (tertia pars) Tamás mintegy újra visszacsatol a kezdethez: itt a krisztológia (az üdvösség forrása) kérdését, valamint a szentségeket tárgyalja (amelyek révén az üdvösség elérhető). Tamás ezzel nagy ívű útmutatást kíván adni olvasói számára, amelynek révén Isten – aki az alfa és az ómega, a kezdet és a vég – elérhető. Valódi „summáról” (szerves egységbe rendezett összegzésről) van tehát szó, amelyben Tamás összesen 2669 artikulusban felvetett kérdésre (questio) válaszol (és összesen körülbelül tízezer ellenvetést tisztáz), azaz véleményt nyilvánít a keresztény élet szinte valamennyi, korában jelentősnek számító kérdéséről.
Az istenérvek példája
Hadd érzékeltessem legalább villanásszerűen Tamás gondolkodását tartalmilag is. Vegyük példának a Summa Theologica első részét, amelyben Isten létezéséről van szó. Persze – a közvélekedéssel ellentétben – itt nem a szó szoros értelmében vett „istenbizonyítást” találunk, hanem „utak” (viae) leírását, amelyek segítségével Isten léte a természetes értelem fényénél belátható. Az „öt útról” (quinque viae) szóló híres részt sokan és sokszor kommentálták – és igen gyakran félre is értették. Merész vállalkozás, mégis hadd foglaljam össze röviden a gondolatmenetet: Tamás – Arisztotelész nyomán – Istent a dolgok „elsődleges okának” (actus primus) tekinti, akinek léte belátható. Hogy hogyan? Nos, ha a létezők okait firtató kérdések sorában (vertikális irányban) haladunk, akkor nem mehetünk a végtelenségig: aki következetesen kérdez, annak el kell jutnia a végső (ok nélküli) okig, „akit mindenki Istennek nevez” (quod omnes dicunt Deum). Ő tehát a létező világ létének és értelmességének alapja, feltétele és végső oka. Hiszen a természetben fellelhető rend szükségképpen értelmes rendezőt (teremtőt) feltételez. Megjegyzendő, hogy Tamás (az „intelligens tervezés” elméletével ellentétben) nem esik az úgynevezett „hézagpótló Isten” (God of the gaps) érvelésének hibájába, azaz Istent nem arra használja, hogy segítségével (például az evolúcióval kapcsolatosan) a tudásunkban egyelőre meglévő hézagokat kitöltse. Tamás szerint ugyanis az empirikus okok sorában (horizontálisan) nagyon is lehetséges a végtelenbe menni. Ezen a(z empirikus) szinten az egymást magyarázó „másodlagos okok” (acti secundi) működnek. Isten tehát nem abban az értelemben „ok”, hogy úgymond ő dönti el az első dominót (ez empirikus szinten jelentené a dolgok mozgásának elindítását), hanem az az elv, amely a világban tapasztalható minden változást megmagyaráz, és aki által minden értelmet nyer, ő maga azonban nem szorul magyarázatra. Egy példával élve: ha felveszem a krétát, és írni kezdek a táblára, e jelenség magyarázható fizikai szinten (a gravitáció, valamint más erők és ellenerők összefüggéseivel), kémiailag és biológiailag is (a sejtjeimben lejátszódó biokémiai folyamatokra – az enzimek befolyására, a mitokondriumok egymáshoz kapcsolódására stb. – utalva). Csakhogy ezek az empirikus okok sohasem képesek kimerítő magyarázattal szolgálni azokra az értelmes szavakra, amelyeket a táblára írok. Ehhez egy további (horizontális) okot is figyelembe kell venni: az emberi szellem működését. S a dolog még ezzel sincs teljesen megmagyarázva. Cselekvésem végső feltétele ugyanis – e logika szerint – az a végső horizont, amely (mint végtelen értelem és végtelen lét) mind a természettörvényekért, mind az emberi szellem működéséért felelős: ő az „első ok”, akit – Tamás nyomán – bízvást nevezhetünk Istennek. Tamás Istene nem a „legnagyobb létező” (summum ens), hanem „maga a létező lét” (ipsum esse subsistens), aki a létünket ajándékozta, és mindannyiunkat folyamatosan létben tart.
A kritikátlan csodálat ellen
Régi szokás, hogy az európai templomokban a férfiak leveszik a fejfedőjüket. A tisztelet jól ismert kifejezése ez: a katolikus hívő ilyen módon az oltáriszentség előtt rója le tiszteletét, a nem katolikusok pedig (így sok nem keresztény is) esetleg csak a művészi szépséget létrehozni képes emberi szellem nagyszerű teljesítményeinek nagysága előtt tiszteleg. A szent térben nagyon is helye van az ilyen egyszerű emberi gesztusoknak. Az azonban nyilvánvalóan problematikus volna, ha egy templomba belépve annyira hatalmába kerítene bennünket a csodálat és a megrendülés, hogy egészen megbénulnánk, és cselekvésképtelenné válnánk tőle. Sokan mondják: „Ez művészileg felülmúlhatatlan!” Nos, abban a korban és azokkal az eszközökkel talán valóban az volt – ma azonban más kifejezőeszközök vannak forgalomban. A gótika – amely kétségkívül a középkori keresztény művészet csúcsa volt – valójában éppen az, ami: egy bizonyos kultúra csúcsa. Nem ért vele véget a művészettörténet. Hiszen az építészek azóta is terveztek épületeket – templomokat is. Az analógia – mutatis mutandis – Aquinói Tamás életművére is igaz. Sajnálatos félreértés (sőt súlyos hiba) volna azt gondolni, hogy ezután már nem következhet semmi új, semmi nagyszerű. Szent Tamás bármekkora szellem volt is, minden kérdésünkre ő sem tudhatta előre a választ. Éspedig elsősorban talán azért nem, mert nem létezik olyan, hogy egyetlen válasz egyszer s mindenkorra, minden korban és mindenkire vonatkozóan érvényes legyen. Még a kereszténység igazságára – tehát Jézus Krisztus halála és feltámadása által végbevitt megváltói művére – is igaz, hogy csak folyamatos újrafogalmazás és kontextusba állítás révén őrizhető meg az érvényessége – már csak azért is, hogy minden kor embere számára érthető maradjon. Tamás sem láthatta előre a folyvást változó emberi léthelyzetünkből adódó új kérdésfelvetéseket – hiszen azok véges nézőpontunk tartozékai. Mindez persze további megvilágítást kíván.
Egy kis kritika
Talán tiszteletlenségnek hat, amit most tenni fogok, mégsem adhatom alább. Bármilyen szerénytelenül hangozzék is, az alábbiakban kritikát fogok gyakorolni Aquinói Szent Tamás gondolkodása felett. Pontosabban a kritika jórészt azoknak szól, akik minden mai kérdésre tőle várják a választ. Akik ugyanis így gondolkoznak, olyat tesznek, amit Tamás maga sohasem tett volna. Ő aligha értett volna egyet azzal, hogy egy teológust – bárkit is – csaknem a tévedhetetlenség piedesztáljára emeljenek. És azt sem gondolta volna – bár már a feltételezés is anakronisztikus –, hogy neki készre szabott megoldása volna például a globális környezetszennyezés, a génsebészet, a de facto létező vallási pluralizmus vagy a mesterséges intelligencia alkalmazásának lehetséges erkölcsi következményei vagy éppen a fenyegető klímakatasztrófa problémájára. Hogyan is lett volna – hiszen ezek nem az ő világának kérdései. Ha képes volt is időtálló szempontokat megfogalmazni az „igazságos háborúról” (bellum iustum) (II-II. q. 40), azt nem láthatta előre, hogy az emberiség olyan fegyvert talál majd ki, amely totális megsemmisítéssel fenyeget – és ezzel alapjaiban változtatja meg a háború játékszabályait. Mindezt az etikának (a keresztény teológiai etikának is) figyelembe kell vennie. Nem az „erkölcsi igazság” változik, hanem azok a körülmények, amelyek között alkalmaznunk kell. Ezért nincs olyan formula, amely a nagybetűs „Igazságot” minden szempontból és kimerítő formában képes leírni (ennek oka történelmi beágyazottságunkban és kulturális perspektíváinkban keresendő). Még a dogmák is folyamatos (újra)értelmezést követelnek, ha másért nem, hát legalább azért, hogy tudjuk, miben hiszünk, s hogy képesek legyünk számot adni – Péter apostol felhívására (1Pét 4,15) –, ha valaki a hitünkről kérdőre von minket. Minden tudomány – a teológia is – szükségképpen perspektivikus és korlátozott: csak „tükör által és homályosan” (1Kor 13,12) láthatunk. S ha már a kritikánál tartunk, miért ne tehetném szóvá (ha egyesek fülét talán sérti is ez a „szentségtörés”), hogy Aquinói Tamás monumentális Summája – legalábbis a mai ember érzékenységét figyelembe véve – túlságosan kevés teret szentel a „rossz” problémájának (I. q. 5–6; q. 48–49); gondolkodásából hiányzik a történelmi, nyelvi és szociokulturális meghatározottság tudata (a híres „történeti tudat”); végül pedig, meglehet, Tamás jobban tette volna, ha nem „megérkezik” a krisztológiához, hanem egyenesen abból indítja a teológia tárgyalását.
Mentségére legyen mondva…
Persze a fenti kritikai észrevételeknek bárki joggal vetheti ellene, hogy azok a mai érzékenységből és problématudatból fakadnak, azaz olyasmit kérnek számon az „angyali doktoron” (Doctor Angelicus), amiről igazából nem tehetett. Nem róható fel neki, hogy nem volt tudomása a mai tudományok eredményeiről (például az evolúcióról sem); ahogy azért sem ítélhető el, hogy ma bizony egy másodéves teológushallgató is többet tud nála a bibliai elbeszélésék történeti hitelességének (avagy éppen megbízhatatlanságának) kérdéséről. Ehhez a történetkritikai módszerre volt szükség, amely csak a XVIII. századtól bontakozott ki. Végül is, ha Szent Tamás előre látta volna a soá tragédiáját, aligha javasolta volna az 1260-as években Ciprus királyának a kormányzással kapcsolatos kérdéseire válaszolva, hogy a zsidókat „mindenkor valamilyen ruházattal más népektől meg kell különböztetni” (in omni tempore aliquo habitu ab aliis populis debent distingui)”. Tamás természetesen a legjobb tudása szerint írta meg a Summát, és maradandót alkotott vele. Ám ő is csak a saját korának gyermeke volt – ahogy mi is azok vagyunk. Nagyszabású szintézist alkotott, amelyhez azóta is minden teológusnak mérnie kell magát. Az általa követett módszer is maradandónak bizonyult: ha nem is a ratióba vetett bizalmával (amelyet ma leginkább naivnak ítélünk), de legalábbis abban, hogy behatóan ismerte és állandóan idézte a Szentírást és a szenthagyományt (így például az egyházatyákat). A legnagyobb teológusok sajátja, hogy koruk kérdéseire keresik a választ az evangélium fényénél. Tamás még ezenkívül is példaképünk lehet valamiben. Elsőre talán meglepően hangzik, de az újítás bátorságát is érdemes eltanulnunk tőle. Paradox dolog, hogy éppen ő, akit az egyház közelmúltjában egy teológiai áramlat (az újskolasztika) a konzervativizmus bástyájaként láttatott, a maga korában éppenséggel a kockázatvállalás és kísérletezés példaképe volt a teológia művelésében. Hiszen hozzá mert nyúlni az akkoriban egyházi indexen lévő pogány filozófus, Arisztotelész műveihez, sőt gondolatait egyenesen saját teológiai szintézisének bölcseleti alapjává tette (persze csak azokra a latin fordításokra alapozhatott, amelyek az ő korában hozzáférhetők voltak). Minden úttörőnek nehéz dolga van, nem csoda hát, hogy Tamás néhány tézisét is röviddel a halála után egyes egyházi autoritások – így 1277-ben Párizs és Oxford érseke is – elítélték, sőt ferences teológusok is éles támadást indítottak ellene. Akkoriban tehát még ugyancsak messze voltunk attól a kortól, amikor Tamás a „megváltoztathatatlan ortodoxia” oszlopának kezdett számítani (ahogy néhányak szemében ma is az).
Szent Tamás „titka”
Aquinói Tamás 1274-ben, negyvenkilenc éves korában, az életszentség hírében halt meg. Erről egy sereg kortárs beszámolóból és még több legendás elbeszélésből tudunk. Csak egyet kiragadva a hitelesnek tekinthető anekdoták közül: feljegyezték, hogy egy alkalommal, amikor Tamás egy fáradságos, egész napon át tartó utazás után végre megérkezett egy itáliai kolostorba, a kapus testvér kissé együgyű szerzetesnek nézte a túlsúlyos, lassú mozgású domonkos frátert, és hagyta, hogy maga cipelje az éjszakai pihenésre kijelölt cellába nehéz, könyvekkel megrakott csomagját. Tamás zokszó nélkül hurcolkodott. Annál nagyobb volt a kapus testvér zavara, amikor kiderült, hogy az egyszerű csuha a nagy hírű teológust, zsinatok szakértőjét takarja. Történetek sora tanúsítja, hogy Tamás egész teológiája egyfajta misztikus istentapasztalatból táplálkozott: azért tudott Istenről beszélni, mivel személyesen ismerte. Nem csak a Szentírásból, de imádságaiból és hétköznapi életének eseményeiből is. Ennek jele, hogy nagyjából egy évvel a halála előtt, egy imatapasztalat után felhagyott az írással. Azt mondta, ahhoz képest, amit látott, mindaz, amit addig alkotott, csupán „szalma”. A Summa tehát befejezetlen maradt. Ám az elmaradt sorokért talán kárpótol egy gyönyörűséges oltáriszentség-dicsőítő ének, amelyet a hagyomány Tamásnak tulajdonít, s amelyet azóta is minden katolikus templomban imádkozunk: az „Adoro Te devote, latens deitas” kezdetű himnusz, melynek első sora Babits Mihály sikerült fordításában így hangzik: „Imádlak és áldlak, Isten, rejtelem…”
Az üzenet lényege
Mit üzen tehát korunknak az az egyháztanító, akit 1923-ban XI. Piusz pápa a megtisztelő „egyetemes egyháztanító” jelzővel illetett (Studiorum ducem), és akit a II. vatikáni zsinat atyái is az egész katolikus felsőoktatásban követni javasolnak (Gravissimum educationis, 10). Mint fentebb láttuk, Tamás „jámborságból” és „bátorságból” is példát adott. Egyrészt ugyanis jámborság (ima) nélkül Isten megismerhetetlen, a keresztény élet pedig élhetetlen. Másrészt azonban Tamás bátorsága is példaértékű, amennyiben arra int, hogy mi is merjünk kezdeményezni és új utakat keresni az egyházban. A teológia művelése során is – akár tetszik, akár nem – mindig új kérdések támadnak, amelyekre a mindenkori teológusnak a kor színvonalán kell választ keresnie. Posztmodern korunk nagyban különbözik Szent Tamásétól. Ám ha csak bódult tisztelettel tekintjük nagy elődeinket, ha hagyjuk magunkat megbénítani a Tamást mint „egyházatyát” megillető tisztelettől, akkor szem elől tévesztjük, hogy valójában ő is csak „iskolai tanító” akart lenni: mester, akit tanítványok vesznek körül, és benne áll a konkrét élet forgatagában. Meglehet, a saruszíját sem vagyunk méltók megoldani, mai teológusként mégis hasonló a hivatásunk: hogy ne csak biztonságos és elvont elefántcsonttoronyból szemléljük a „világot” (és alkalmasint elítélően nyilatkozzunk róla), hanem olyan párbeszédbe lépjünk vele, amely imából és életszentségből fakad. Nyitottan – az elméleti kérdésekre éppúgy, mint a konkrét emberi problémákra.
