Írásunk arra vállalkozik, hogy egy keresztény és egy buddhista lelkiségi szerző kontemplációra vonatkozó életművét összehasonlítsa – a párbeszéd jegyében. A széles körben ismert és közkedvelt Thomas Merton amerikai trappista szerzetes és Thich Nhat Hanh vietnámi zen mester meglátásait vetjük össze. A cikk fő témája, hogy a két vallás kontemplációs-meditációs gyakorlata hogyan illeszkedik bele a saját hagyományába, valamint hogy párhuzamba állíthatók-e. Ha pedig igen, akkor előmozdíthatja-e ez a két vallás közötti párbeszédet és kölcsönös tanulást.
Először is fontos kiemelni, hogy a két valláson belül egy-egy konkrét irányzat nézőpontját vizsgáljuk. Merton hozzáállása eltérhet más szerzetesrendek vagy keresztény felekezetek elgondolásaitól. Ugyanígy Nhat Hanh is határozottan a chan/zen hagyomány képviselője, tehát megközelítése eltérhet például a tibeti buddhista irányzatokétól. Ugyanakkor mindkét szerzetes saját vallása elfogadott alapjain áll, így releváns az összehasonlításuk. Ezen túl az is kiemelendő, hogy természetesen számos eltérés fedezhető fel a két megközelítés között, ugyanakkor jelen cikk arra a kérdésre fókuszál, hogy találhatók-e párhuzamok a két hozzáállásban, amelyek elősegíthetik a párbeszédet. Ezeket szem előtt tartva először arra kell választ találnunk, hogy mit ért a két hagyomány kontempláción-meditáción, és hogyan illeszti be saját elméleti rendszerébe. Tekintve, hogy a meditációhoz való keresztény hozzáállás kevésbé egyértelmű, érdemes azzal kezdenünk. Merton számára a kontemplatív, szemlélődő ima a keresztény élet központi eleme. Ennek oka pedig, hogy pontosan hogyan értelmezte az üdvtörténetet és az ember helyét a teremtésben.
Értelmezése egy sok száz éves hagyományba kapcsolódott be a III. századi egyiptomi sivatagi atyáktól kezdve Eckhart mesteren és Keresztes Szent Jánoson át a XX. századig. Lényege, hogy az emberi személy két részből tevődik össze, egy mély transzcendens énből és egy egóból. Emberi problémáink pedig abból a tévedésből fakadnak, hogy az egóra valósként és állandóként tekintünk, és ennek igazságát igyekszünk bizonyítani magunknak ahelyett, hogy a transzcendens énünkön keresztül Istenhez kapcsolódnánk, aki igazán valós és állandó. A kettősség pedig a bűnbeesésben gyökerezik, mivel az Merton értelmezésében nem egy erkölcsi döntés a jó és a rossz között, hanem annak pillanata, amikor az ember elszakad Istentől. Mégpedig azért, mert a jó és rossz tudásának pillanatában az ego elkezd reflektálni önmagára, és ezzel a reflexióval megjelenik különálló entitásként, úgy, mint a gondolkodás tárgya. Ettől pedig szükségszerűen kiszakad a teremtéskor kialakított egységből, és Istentől különállóként kezdi értelmezni magát, ami minden emberi nehézség alapja. Ennek megfelelően az emberi élet célja a földön, hogy visszakapcsolódjon az Istennel való egységbe.
A visszakapcsolódás módja Merton számára maga a kontemplatív ima. Meglátása szerint az Istenhez való visszakapcsolódás kulcsa, hogy ne az egón keresztül próbáljunk Istenhez kapcsolódni, hanem a mély transzcendens énünkön keresztül, amely lényegében folyamatosan egységben áll Istennel. Viszont hogyan lehet ezt megtenni? A megoldás a kontemplatív ima.
Mivel az ego lényege az önmagára reflektálás, a diszkurzív racionális gondolkozás, a mélyebb kapcsolódáshoz ezeket meghaladva kell Istennel „találkozni”. Ez a közvetlen kapcsolat a szavakon és fogalmakon túl tapasztalható meg abban a csöndben, amely a kontempláció közege.
Ez Merton elmondása szerint nemcsak csönd, hanem aktív jelenlét a látható fizikai passzivitás mögött. Olyan aktivitás, amely során a személy egy darabig tudatosan igyekszik közelebb kerülni Istenhez egy diszkurzív imában, aztán viszont elengedi a saját én racionalitását, és hagyja a Szentlelket imádkozni önmagában. A Szentlélekre való teljes ráhagyatkozásban pedig „egy lesz Istennel” a mély transzcendens én által. Mivel pedig Isten csak önmagán keresztül ismerhető meg, ahogy a személy túllép az énen, és eggyé válik Istennel, valóban megismeri őt, és megtapasztalja a vele való egységet.
Ennek fényében mit jelent a meditáció Thich Nhat Hanh számára, és hogyan állítható párhuzamba a két hozzáállás? Buddhista nézőpontból az ember világban való létének alapvető problémája a tudatlanság (szanszkritul: avidyā), vagyis a világ valódi természetének félreértelmezése. Ennek egyik megnyilvánulása éppen az én állandóságának az elképzelése. Nhat Hanh szerint az emberek hibásan részekre darabolják a világot, és így képtelenek meglátni a dolgok alapvető összefonódását és egymásrautaltságát. Amikor viszont valaki felismeri az egy konkrét dolgot mindenben és mindet az egyben, valamint megérti, hogy nem egy elkülönült entitás a világban, hanem része az „egyetemes életnek”, akkor áttör ezen a hibás nézeten, és megszabadul mindenfajta félelemtől és szenvedéstől. Tehát Mertonhoz hasonlóan Nhat Hanh számára is az ego állandóságának és különállásának téves elgondolása az egyik központi probléma.
Ehhez kapcsolódva a következő összevetési pont a valós én kérdése. Nhat Hanh megfogalmazásában kétféle tudatállapot lehetséges, egy szétszórt tudat (dispersed mind) és egy valódi tudat (true mind). Amíg a szétszórt tudat az általános állapot a világban, addig a valódi tudat az ember valódi énje, a Buddha. Ez a valós én pedig tiszta egység, amelyet nem darabol fel a különálló egók illúziója, amelyet a fogalmak és a nyelv gerjesztenek. Tehát Mertonhoz hasonlóan Nhat Hanh is egy egységben találja meg az ember valós énjét túl a megosztottságokon.
Az út ehhez az egységhez pedig Nhat Hanh számára is a meditáció. Leírásában idézi A lélegzés tudatosságáról szóló tanítóbeszédet, amely egy központi buddhista szútra, és kiemeli, hogy a légzés a híd a test és az elme között. Amikor pedig a légzés által egységben van a kettő, az maga a valódi tudat.
Tehát amint a fentiekből láthattuk, a világ helyzetének alapvető megítélése igen hasonló a két szerzetesnél. A központi probléma az ego állandóságának és egy megosztott világnak a feltételezése. A megoldás pedig nagy vonalakban egy egységbe való belehelyezkedés, amelyhez a kontempláció/ meditáció az ajánlott út.
De hogyan nyilatkozott a két szerzetes egymás vallásáról? Párhuzamba állíthatónak látták-e a kettőt, vagy sem? Merton válasza határozott igen. Központi meglátása, hogy a két vallás korszakokhoz és földrajzi helyekhez köthető megnyilvánulásainak összehasonlítása (katolikus, evangélikus, protestáns kereszténység vagy indiai, tibeti, kínai buddhizmus) inkább különbségeket generálna, viszont a két vallás szívében nagyon is található kapcsolódási pont és tanulási lehetőség.
Ezt a pontot Merton a keresztény misztika kontemplációjában és a zen buddhizmus meditációjában találta meg, ami az eddigiek alapján talán nem is meglepő. Írásaiban kiemeli, hogy mindkét hagyománynak és módszernek a lényege az önkiüresítés (görögül: kenószisz, szanszkritul: śūnyatā), amelynek során a gyakorló túllép saját egóján, és nyitottá válik a látható világon túli alapvető egység megtapasztalására. Az út mindkét hagyományban a szokványos fogalmak és koncepciók meghaladásán keresztül vezet, amelynek központi része a csendben, magányban való kontempláció, meditáció. Az elmélet hasonlósága meglátása szerint a gyakorlatok terén is megnyilvánul, különösen is a művészetekben. A zen teaszertartás letisztultságát hasonlatosnak látja az első ciszterci templomok egyszerűségéhez, és arra buzdít, hogy minden nyugati kontemplatív ember ismerkedjen meg vele, és tanuljon belőle.
Nhat Hanh hozzáállása hasonló, de még szabadabban kezeli a két vallás összehasonlítását, és olyan helyeken is lát párhuzamokat, ahol nem is várnánk. Számára a meditációhoz kapcsolódó központi fogalom a mindfulness, azaz a tudatos jelenlét. Ennek különböző aspektusait számos ponton összekapcsolja a kereszténységgel. Az egyik ilyen pont az Istennel való kapcsolat. Meglátása szerint, ahogy a Szentléleken keresztül a keresztény hívő kapcsolódik a jelen levő Istenhez, úgy a mindful, azaz tudatos jelenlétben a buddhista kapcsolódik a jelen levő Buddhához. Az ő szófordulatával a gyakorló „megérintheti” az „élő Jézust” vagy az „élő Buddhát”. Amilyen furcsán hangozhat így egymás mellett ez a két kifejezés, Nhat Hanh számára láthatóan mind Jézus, mind a Buddha jelenléte valóság. A következő pont pedig ehhez kapcsolódóan az eucharisztia és a buddhista mindful eating (tudatos jelenléttel történő étkezés) gyakorlatának párhuzamba állítása. Az utóbbi lényege, hogy a gyakorló teljes figyelmével az általa elfogyasztandó ételre koncentrál azért, hogy az étkezés cselekvését felhasználva egy konkrét dologra fókuszálja a tudatát, amin keresztül a szétszórt tudat valós tudattá válhat. Ez az állapot pedig, ahogy korábban említettük, az ember valódi énje, amikor kapcsolódik a Buddhához, vagy más szóval a buddhaság (megvilágosodás, felébredés) állapotába kerül. Az eucharisztia vételével mindez úgy kapcsolható össze, hogy az ostyában jelen levő Krisztussal a hívő csak úgy tud igazán találkozni, ha figyelmével teljes mértékben az ostya vételére koncentrál, és arra, hogy az élő Jézust veszi magához benne. Tehát a gyakorló mindkét cselekvés során fókuszálja a figyelmét, hogy jelen legyen a konkrét pillanatban, és ezáltal kapcsolódjon a transzcendenshez. Természetesen központi különbség, hogy az eucharisztiában Krisztus valóságosan jelen van, míg a mindful eating módszerét bármilyen étkezés során lehet alkalmazni. Ugyanígy a Szentlélek is végtelenül több, mint puszta tudatos jelenlét. Ugyanakkor Nhat Hanh megközelítése kifejezetten a jelenlét felől új oldalait is megvilágíthatja mindkettőnek.
A konklúzió előtt két megállapítást fontos tennünk. Az első, hogy az írás nagy része az egóhoz való hozzáállás és annak meghaladása körül forgott. Az ego meghaladása természetesen mindkét hagyomány szempontjából csupán oly módon értelmezhető, hogy közben egy transzcendens valóságba helyezkedik bele a gyakorló.
Az én kiüresítése nem lehet magányos űr, mert abban az esetben éppen az ego mélyén jár a gyakorló, nem azon túl. Tehát mindkét hagyományban a transzcendens áll a középpontban, és az ego csupán annyiban fontos, hogy azt meghaladva lehet közelebb kerülni a középponthoz.
A második megállapítás, hogy az egység, amelybe a keresztény hívő belekapcsolódik, határozottan személyes transzcendens valóság, a teremtő Isten, míg buddhista nézőpontból a nirvān.a nem egy személy. Ez lényeges különbség, és két szinten kapcsolódik a jelen íráshoz. Az első a hívők vallásgyakorlatának szintje. Itt határozott különbségek jelennek meg az elméleti különbség miatt. Keresztény szempontból a kontemplatív ima célja az Istennel való személyes kapcsolat megtapasztalása. Ezzel szemben a tárgyalt chan/zen buddhizmus meditációs gyakorlatának lényegét inkább a világ igazi természetének megértéseként és megtapasztalásaként lehetne megragadni. Ugyanakkor a buddhizmus egészét illetően azt is fontos kiemelnünk, hogy számos olyan gyakorlat létezik más irányzatokban, amelyek közelebb állhatnak a keresztény gyakorlatokhoz. Ilyen a Tiszta Föld buddhizmus Amitābha buddhába vetett hite és nevének mantrázása, vagy néhány tibeti vizualizációs meditáció. Azonban a vizsgált két hagyományban kétségtelenül jelen van a különbség. A második értelmezési szint a transzcendens egység milyensége, amely felé mindkét vallás gyakorlója törekszik. Ha Merton és Nhat Hanh idáig felvázolt megközelítését követve tekintünk erre a kérdésre, akkor azt mondhatjuk, hogy a transzcendens egység lényegét tekintve mentes bármiféle dualitástól, és túl van minden emberi fogalmon. Ebben az esetben pedig elgondolkoztató, hogy a „személy” fogalmát relevánsan alkalmazhatjuk-e vele kapcsolatban.
Befejezésként tehát kijelenthetjük, hogy a kereszténységben és a buddhizmusban egyaránt jelen lévő kontempláció/ meditáció gyakorlata legalábbis a két tárgyalt szerzetes vallásgyakorlatában központi helyet foglal el. A gyakorlat a fogalmakat tekintve határozottan különböző elméleti keretbe van illesztve a két hagyományban, ugyanakkor célja mindkét vallásban egy: bekapcsolódás a fogalmak szintjén túli egységbe. Ez az alapvető hasonlóság mind Thomas Merton, mind Thich Nhat Hanh számára biztos alapot jelentett a vallásközi párbeszédhez és ahhoz, hogy a két vallás képviselői tanulhassanak egymástól. Ez pedig a XXI. században is izgalmas felhívás lehet.
A szerző sinológus, az ELTE BTK doktorandusza és oktatója.