„Hiszek Istenben, mindössze ennyit tudok mondani. Ez a hit sokkal inkább valamiféle láthatatlan jelenlét élményén alapul, mint azon a gondolaton, hogy mi az Isten. Ezt a jelenlétet hol erősebben, hol gyengébben érezzük. De Isten néma hangja mindig hallható, távollévő jelenléte mindig érezhető” – vallja a 2023 októberében irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett norvég Jon Josse.
Az irodalomértő közönséget nem érte váratlanul a hír, hiszen Fosse számos irodalmi kitüntetésnek, köztük az Északi Tanács Irodalmi Díjának a birtokosa, és évek óta a Nobel-díj várományosaként tartották számon. Ráadásul idén a fogadóirodák listáin is az első helyre került. Sikere kapcsán számos írótársa méltatta. Tomas Espedal Fosse történeteinek intenzitását és radikalitását hangsúlyozta, amellyel az író lerombolja az élet és a halál, illetve az élet és az irodalom között húzódó határokat, míg Jan Kjærstad azt emelte ki, hogy kollégája – a kortárs norvég irodalomban páratlanul – a hétköznapokat változtatta liturgiává. E két vélemény tulajdonképpen összefoglalja a Fosse-szövegek leglényegesebb jellemzőit: az egzisztencialista megközelítést, valamint a keresztény látásmód különös megnyilatkozását. Míg az előbbi a befelé figyelő norvég irodalmi hagyományhoz kapcsolja a szerzőt, az utóbbi a kortársak közötti unikális voltára hívja fel a figyelmet.
Ami a Nobel-díjasok számát illeti, Norvégia figyelemre méltó helyet foglal el az irodalmi palettán, hiszen Fosse Bjørnstjerne Bjørnson, Knut Hamsun és Sigrid Undset után immáron a negyedik díjazott. Igaz, erre a sikerre az utolsó hasonló elismerés óta annak ellenére csaknem száz évet kellett várni, hogy a norvég irodalom az utóbbi években több nemzetközileg is ismert és elismert nevet tud felmutatni, gondoljunk csak a Magyarországon is népszerű Karl Ove Knausgårdra, Vigdis Hjorthra vagy éppen Jo Nesbøre.
Norvégia olyan irodalmi hagyományokkal büszkélkedhet, hogy a kortárs norvég szerzők joggal meríthetnek ihletet ebből a gazdag kulturális örökségből. A XIX. századi aranykor generációja a romantikus világnézet összeomlása után, még mindig a nemzeti ébredés jegyében és annak folytatójaként, de az új irányzatokra nyitottan lépett színre a század második felében. Olyan szerzők bontogatták szárnyaikat, mint Henrik Ibsen, Bjørnstjerne Bjørnson, Asmund Olavsson Vinje és Jonas Lie, akik írói munkásságukkal a kor skandináv irodalmát meghatározó dán Georg Brandes elveit magukévá téve a kulturális és a politikai fejlődésre egyaránt hatni kívántak. Az irodalomtól elvárták a realista valóságábrázolást, valamint azt, hogy aktívan hozzájáruljon a társadalmi problémák kritikus megvitatásához. Többek között erre a társadalomkritikai hagyományra nyúlt vissza az 1990-es években debütáló írók egy csoportja, akik valóságregényeikben az egyéni sorsok leírásán keresztül teremtik meg az általánosan emberit, keresik a választ arra, hogy mit jelent hűnek maradni a földhöz, továbbá kendőzetlenül írnak a modern szégyenérzésről.
A pályáját a 2000-es években kibontakoztató generáció rendkívül sokszínű. Az általuk képviselt irodalom vibráló és változatos tájként jelenik meg, amelyet a stílusok és tematikus felfedezések gazdag szövevénye jellemez. A kortárs norvég szerzők a globalizált világ kérdéseire reagálnak, miközben igyekeznek megőrizni sajátos nemzeti identitásukat. Az ország lenyűgöző természeti tájainak és az emberek természethez való erős kötődésének a megjelenítése kiemelkedő szerepet játszik a norvég irodalomban. A természet tiszteletéről, a környezetvédelemről, az éghajlati változásokról és hatásaikról, valamint az ember és a természet bonyolult kapcsolatáról szóló eszmefuttatások az irodalmat a környezettudatosságról folyó vita színterévé változtatták.
A másik kiemelkedő témakör a modern identitás összetettségére való reflektálás. Karl Ove Knausgård hatkötetes, önéletrajzi ihletésű Min kamp [Harcom] című regényfolyamában saját élettörténetéből, manipulatív és erőszakos apjával való kapcsolatából kiindulva a valóság és a fikció közötti határokkal kísérletezik, ötvözve a regény és az önéletrajz műfaját. A 2010-es években meghatározó autofikció végét vezeti be Vigdis Hjorth Örökség [Arv og miljø] című regényével, mely az önazonosság, a családi kapcsolatok és az emlékezet bonyolultságával foglalkozik, miközben a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként és milyen áron élhetünk igazabb életet. A kortárs norvég irodalom tükrözi a modern norvég társadalom pluralizmusát és multikulturalizmusát, ezért nem mehetünk el szó nélkül a különböző kisebbségek által képviselt irodalom mellett sem. A szexualitásról, az elfogadásról és a társadalmi normákról megfogalmazott gondolatok megkérdőjelezik és kibővítik a nemi és szexuális identitással kapcsolatos hagyományos narratívákat, a bevándorló hátterű szerzők pedig egyedi nézőpontjaikkal hozzájárulnak az identitás, a hovatartozás és a kultúrák összetett kölcsönhatásának szélesebb körű megértéséhez.
Napjaink norvég irodalmát a tematikai sokszínűség mellett műfaji és stilisztikai változatosság is jellemzi. A minimalista szerzők szűkszavú prózájukkal hívják fel a figyelmet a nyelv gazdaságosságára, és hangsúlyozzák az árnyalt történetmesélést. A kísérleti elbeszélések szokatlan narratív struktúrákat és technikákat alkalmaznak, a műfajok keveredése pedig egyedi, különös elbeszéléseket hoz létre.
Ebben az irodalmi környezetben él és alkot a friss Nobel-díjas író, költő, drámaíró és esszéista. Jon Fosse egyike a világ színpadjain legtöbbet játszott szerzőknek, bár napjainkra felhagyott a drámaírással, és visszatért a prózához, mellyel 1983-ban debütált. Raudt, svart [Vörös, fekete] című első regényével meghatározta későbbi prózaművei alaphangját, minimalista stílusát. Azóta tizenhárom regénye jelent meg, az igazi áttörést az Északi Tanács Irodalmi Díjával kitüntetett Trilógia (Álmatlanság, Olav álma, Esti dal) [Trilogien: Andvake, Olavs draumar, Kveldsvævd] hozta meg számára 2015-ben. Életművének stilisztikai csúcspontja a hétkötetes Septologi [Szeptológia], melynek egyes kötetei a szentestét megelőző hét napjain játszódnak, és a kereszttől elvezetnek Jézus születéséig. Legutóbbi kötete a mindössze hatvanoldalas Hvidhed [Fehérség]. Fosse írói munkásságának érdekessége, hogy műveit nynorsk (újnorvég) nyelven írta, mely egyike a Norvégiában beszélt két hivatalos nyelvnek, egyébként Fosse anyanyelve, amelyet a bokmålnál lényegesen kevesebben beszélnek.
Jon Fosse 1959. szeptember 29-én született a nyugat-norvégiai Haugesundban, gyermek- és ifjúkorát itt töltötte. A Hardanger-fjord természeti szépsége és a környék kulturális gazdagsága nagy hatással volt rá fiatalkorában, s a vidékhez való mély kötődése később írói munkásságában is visszhangra talált. Életművének középpontjában az emberi létezés mélyreható feltárása áll. Egzisztenciális kérdésekkel foglalkozik, az identitás, a halandóság és az értelemkeresés bonyolult kérdéseit boncolgatja. Gyakran tárgyal a transzcendenciával kapcsolatos témákat. Spirituális elemeket és a létezés természetéről szóló elmélkedéseket egyaránt tartalmaznak művei, azonban nem követik a hagyományos vallási narratívát. Fosse előszeretettel teremt kétértelmű helyzeteket, teret engedve az egyéni értelmezési lehetőségeknek. Karakterei belső monológjaikban életük bonyolult összefüggéseit járják körül, miközben szembesülnek a halál elkerülhetetlenségével, a létezés mulandóságával.
Visszatekintve Fosse pályájának utolsó tizenöt évére paradox fejlődésnek lehetünk tanúi: az irodalmi univerzum egyre inkább beszűkül, míg a szellemi megismerés lehetőségei mindjobban kitágulnak. Fosse regényeinek kimondott célja megmutatni, milyen szerepet játszik Isten, a vallás, a hit egy olyan szekularizált társadalomban, mint a skandináv, ezt azonban sohasem explicit módon fogalmazza meg. A világbeli élmények egyre természetfelettibbé válnak, mégis természetesként ábrázolja őket, és ezzel eléri, hogy szövegeiben az olvasó Isten manifesztálódásának rendkívül koncentrált irodalmi ábrázolásaival találkozzon.
Fosse elbeszéléseit gyakran helyezi kis, szorosan összetartozó közösségekbe, a leghétköznapibb helyzeteket ábrázolja, ahol mindent és mindenkit ismer. Lecsupaszítottsága ellenére költői prózája képes a legközönségesebb pillanatokat is átlényegíteni. Helyenként töredezett mondatszerkesztése, ismétlésekkel teli minimalista stílusa az emberi gondolkodás ritmusát tükrözi, és lehetővé teszi, hogy az olvasó betekintést nyerjen a szereplők elméjének működésébe. Írásai rendkívül kompaktak, csak ritkán (például a Septologi esetében) haladják meg a száz oldalt. Kritikusai szerint a csend beszél helyette, lehetővé téve, hogy a nyelv valami nagyobbra, nyelven kívülire utaljon.
Fotó: Staffan Lowsted / AFP
A transzcendens, a vallás egyébként egész életében meghatározó téma volt számára. Fosse több interjúban is beszélt vallási meggyőződésével kapcsolatos kérdésekről, ugyanakkor személyes hitéről ritkán nyilatkozik, mondván, Isten és a hit a nyelven túl létezik, ezért szavakkal rendkívül nehezen megragadható.
Keresztény családba született, nagyapja a kvékerizmus lelkes híve volt, míg szülei a protestáns egyház tagjaiként próbálták megismertetni a hitet fiukkal. A fiatal Fosse számára azonban a vallás nem jelentett többet idejétmúlt prédikációknál, kamaszkorában teljesen eltávolodott a vallástól, aminek eredményeként kijelentkezett a népegyházból. Marxot olvasott, és ateistának, majd agnosztikusnak vallotta magát. A pályája kezdetén elért színházi sikerekkel járó utazások és társasági kötelezettségek meglehetősen nyomasztották, csak az alkohol segítségével volt képes elviselni őket, ráadásul folyamatosan szorongással, depresszióval küzdött. Aztán 2012-ben, egy súlyos alkoholmérgezés után bekövetkező fizikai és mentális összeomlást követően rádöbbent, hogy változtatnia kell életmódján, hiszen az nem csak egészségét, hanem művészetét is tönkreteszi. Előbb visszatért a protestáns egyházba, de végső megnyugvást nem ott, hanem a kvékermozgalomban, majd a katolicizmusban talált. Azóta buzgón jár szentmisére, latinul és anyanyelvén is naponta imádkozza a rózsafüzért, és úgy érzi, hogy a katolikus liturgia, a szertartások szigorú rendjének megtartóereje van számára. Egy 2019-ben a dán Kristeligt Dagblad napilapnak adott interjúban elmondta, hogy elsősorban a katolicizmus bensőségessége ragadta meg. Korábbi utazásai során, még ateistaként sokszor betért katolikus templomokba, ahol szinte mindig talált egy-egy imába mélyedő embert. Az üres templomban magányos gyertyafénynél Istenhez imádkozó hívő alakja örökre az emlékezetébe égett. Magával vitte a megtapasztalt isteni jelenlétet, mely most már mindig és mindenhová elkíséri. Az imádság pedig lehetőséget teremt számára az abszolúttal való kapcsolat, a belé vetett bizalom megőrzésére.
„Hiszek Istenben, mindössze ennyit tudok mondani. Ez a hit sokkal inkább valamiféle láthatatlan jelenlét élményén alapul, mint azon a gondolaton, hogy mi az Isten. Ezt a jelenlétet hol erősebben, hol gyengébben érezzük. De Isten néma hangja mindig hallható, távollévő jelenléte mindig érezhető.”
Írásaiban ennek az élménynek a megragadására, irodalmi közvetítésére törekszik. Istenhez fűződő viszonyát saját bevallása szerint a Septologiban sikerült a legpontosabban leírnia, melynek utolsó kötetében gyakorlatilag eltörli a vallás és az irodalom között húzódó választóvonalat.
Az imádsághoz hasonló funkciója van számára az írásnak, hiszen amikor ír, egyszerre fordul egy távoli és jelenvaló abszolútumhoz, és válik ezáltal egy hatalmas beszélgetés részesévé. Szövegei organikusak, sohasem előre eltervezettek, az írás folyamatában keletkeznek, szinte magukat írják. A történet, a gondolatok, az emlékek és a párbeszédek hosszú folyamként, egyetlen mondatba foglalva hömpölyögnek a papíron. Fosse védjegye, hogy általában nem használ pontot, ami az idő és a tér feloldódásához vezet, és szövegeit az istenélmény megjelenítésén kívül olyan emberi tapasztalatok közvetítésére is alkalmassá teszi, mint a születés vagy a halál. Fosse hisz az abszolút létezésben, a halál pillanatában való megtisztulásban, illetve a halál megszűnésében a halálban és a halállal. E tekintetben a pont nélküli írásmód egyfajta hitvallásként is értelmezhető, mint az életből az életbe való átlépés, melyhez kikerülhetetlenül át kell esni a halálon…
(A Jon Fosse hitére, vallásosságára vonatkozó részek a cikkben említett interjú alapján íródtak.)
A szerző az ELTE Skandináv Nyelvek és Irodalmak Tanszékének oktatója, műfordító.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2023. december – 2024. január
1800 Ft