Egy háborús év utolsó napján tért meg Teremtőjéhez XVI. Benedek emeritus pápa. Az Úr úgy akarta, hogy karácsony nyolcadában, a Megváltó születésének ünnepkörében szülessen meg ő is arra az örökkévaló, láthatatlan isteni világra, amely a hitben már láthatóvá válik a Megtestesülés misztériuma révén.
Ezt hirdette fáradhatatlanul papként, teológusként, püspökként és pápaként egy olyan emberi világban, amely bár vágyik istenivé válni, csak éppen saját erejéből és elképzelése szerint. Számos méltatás és mérleg készül majd a 95 évet élt Joseph Ratzinger életéről, kimeríthetetlenül gazdag teológiai és lelkipásztori hagyatékáról. Halála napján mindössze arra merek vállalkozni, hogy személyének és életművének néhány olyan vonására emlékezzek, amely számomra különösen is meghatározóvá tette az emeritus pápát.
Joseph Ratzinger bíborossal, mint a Hittani Kongregáció prefektusával mindössze kétszer találkoztam személyesen, pápaként csak a médián keresztül láttam viszont. Mindkét személyes találkozás alkalmával egyszerűsége fogott meg. Semmit nem lehet tapasztalni abból a „Panzerkardinal”- és „Großinquisitor”-képből, amelyet bizonyos német média és annak nemzetközi továbbgyűrűző hullámai formáltak belőle. Számos munkatársát ismertem, akik közelről látták és tisztelték benne azt a mélyen hívő, talpig becsületes bajor embert, aki keresztényként és gondolkodóként nem kisbetűs és relatív igazságok összerendezgetésével, hanem a nagybetűs Igazsághoz, Krisztushoz és Evangéliumához való eltökélt ragaszkodással közelített meg minden problémát. Joseph Ratzinger lelkében, de külső viselkedésében is egyszerű ember volt. Éppen ezért legmélyebb önazonosságát fejezte ki 2005. április 19-én, amikor a Szent Péter bazilika erkélyére kilépve így mutatkozott be a tömegnek:
„A nagy pápa, II. János Pál után a bíboros urak engem választottak meg, egy egyszerű és alázatos munkást az Úr szőlőjében.”
Egyszer majd megértjük, hogy ez az egyszerű munkás ugyanolyan Magnus, azaz Nagy volt, mint a sokáig omladozó római birodalom végidejének két Magnus pápája: Nagy Szent Leó és Nagy Szent Gergely.
XVI. Benedek valóban egy leáldozó nyugati világ és kultúra idején lett pápa, akárcsak Nagy Szent Gergely. A kettőjük közötti párhuzamot alátámasztja névválasztása is. Joseph Ratzinger ugyanis annak a Szent Benedeknek a nevét vette fel, akinek történetét Nagy Szent Gergely írta meg. Névválasztásával sokféleképp üzent kortársai felé, akik a hanyatló ókori világ polgáraihoz hasonlóan egyre inkább referenciapontok hiányában szenvedtek és szenvednek. Szent Benedek Krisztusban talált biztos és megkérdőjelezhetetlen támpontot egy VI. századi széthulló világbirodalom, kultúra és életérzés nyomasztó terhe alatt, s éppen ezért nem akart semmit – ahogy később Regulájában (IV,21) mondta – Krisztus szeretetének elébe tenni.
(Fotó: Vatican News)
Krisztushoz ragaszkodni egy hullámzó, mindent relativizáló világban és korszakban. Ez a gondolat számtalanszor és ezerféle módon köszön vissza Joseph Ratzinger óriási életművében. Nemcsak a bencés ihletettség révén, s természetesen nemcsak a pápasága alatt írt trilógiában (A Názáreti Jézus I-III). A történelem Krisztus-központú, bonaventuriánus ihletettségű értelmezése 1957-es doktori munkája (Die Geschichtstheologie des hl. Bonaventuras) óta kísérte Joseph Ratzinger szellemi-teológiai profiljának kibontakozását. De tudott meríteni a kortárs kultúrából is ahhoz, hogy segítséget nyújtson a relativizmus ideológiája alatt nyögő, kereső embereknek. 1968-ban jelent meg egy híres előadássorozatából készült munkája (Einführung in das Christentum, Bevezetés a keresztény hit világába), amelyben Paul Claudel A selyemcipő c. drámájának nyitójelenetéből kölcsönözte a XX. század második felének keresztényét megtestesítő figurát: a jezsuitát, aki egy hajótörés után a tengeren hányódó árbocba, mint Krisztus keresztjének kézzel fogható szimbólumába kapaszkodva imádkozik.
A teológus és pápa XVI. Benedek a hit és az értelem párbeszédének, sőt – mondhatnánk – barátságának a lehetőségét kereste mindenütt, mert mélyen meg volt győződve arról, hogy a kereszténység, mint a szeretetből megtestesülő Logosz vallása magába foglalja és megalapozza mindkét attitűdöt, s képes köztük harmóniát teremteni. A logiké latreia, vagyis az „értelmes hódolat” (Rm 12,1) vallása nem megalázni akarja az emberi logoszt, hanem isteni ősmintájához elvezetni. Ratzinger világosan látta, hogy a 60-as évektől kezdve eluralkodó technikai emberkép és a velejáró etikai felfogás, az „ami megcsinálható, az jó” elve nemcsak a hitet, de az értelmet, sőt a teljes embert is egészen elsilányítja.
(Fotó: Vatican News)
Ratzinger világosan érzékelte, hogy a XX. század két világégése után a technika és a gazdaság csodái és „megváltó” erői felé forduló nyugati társadalmakban a keresztények sem lesznek mentesek ezektől a kihívásoktól. De még világosabban látta azt a nagyjából négy évszázada tartó folyamatot, melynek eredményeként maga az egyház is mintegy „újrapogányosodott” Európában, szentségeit egyre inkább formalitásokban élte meg, hitében sokszor kiüresedett, s így eleve nélkülözte a valóban hitből fakadó missziós magatartást. Ezt a radikális egyházkritikát Ratzinger már 1958-ban kifejtette Die neuen Heiden und die Kirche (Az új pogányok és az Egyház) c. esszéjében. Ratzinger nem félt az egyház és a társadalom közötti átfedés hiányától, sőt a megújulás lehetőségét látta abban, hogy az egyház újra társadalmi kiváltságok nélküli közösség lesz, szegény és kicsi egyház, amely azonban tagjainak személyes döntésére és felelősségvállalására épül, s a remény egyházává válhat az új évezredben egy önmagába belecsömörlött emberiség számára, amint ezt A mustármag reménye c. könyvében jósolja. Talán éppen ennek az 1973-ban megfogalmazott ratzingeri próféciának a megvalósulását – kétségtelenül fájdalmas, de megtisztító megvalósulását – éli most az egyház jó néhány országban, amikor szembenéz botrányaival, visszaéléseivel, szégyeneivel, amelyeknek a gyökere nem annyira a „modern” világhoz való alkalmazkodás hiánya (sőt!), hanem saját hitének gyengesége, megtérésének hiánya, benső „pogánysága”.
(Fotó: Alberto Pizzoli / AFP)
A 2005-ben pápává választott Joseph Ratzinger jól tudta, hogy pápasága a nagy megpróbáltatások ideje lesz. Amint később mondta, megválasztásakor mintegy hallotta feje fölött fütyülni a nyaktilót. Ő volt az, aki már a Hittani Kongregáció prefektus bíborosaként határozott eljárásmódot indított a klerikusi szexuális visszaélések megbüntetésére. Tudta, hogy az általa kezdett megtisztulási út hosszú lesz, s hogy annak folytatása utódaira vár. De tudta azt is, hogy az egyház – bár mindig is szentekből és bűnösökből állt és áll – legmélyebb lényege szerint szent, mert alapítója maga a Szent. Tudta, hogy ez a szentség sokszor a legegyszerűbb hívők hitében ragyog fel, akik – mint egykor Zakariás és Erzsébet, József és Mária, Simeon és Anna – készségesen befogadják újra és újra a közénk jövő Szentet. Az ő hitüket tartotta teológusként és pásztorként mindig az egyház legnagyobb kincsének, értékének.
A péteri hivatal terhe talán túl nagy volt a 78 évesen megválasztott XVI. Benedek számára. Küzdenie kellett az egyház egységéért, a II. vatikáni zsinatnak a hagyománnyal való folytonosságban való értelmezéséért. Teljesítette küldetését, amíg tudta. Alázatának jele, hogy felismerte erőinek fogyatkozását és lemondott székéről, hogy imájában hordozza utódját és az egész egyházat csaknem további tíz éven át.
(Fotó: Vatican News)
Enciklikái közül számomra máig legkedvesebb a reményről szóló enciklika (Spe salvi, 2007). A Benedek pápa számára oly meghatározó ágostoni teológia ebben az enciklikában különösképp is jelen van. Szent Ágoston nyomán és segítségével a pápa újra akarta ébreszteni kortársaiban a kis reményeken túli nagy remény vágyát, amely az egyedül Istenben beteljesülő boldog és örök életre irányul. Az enciklikában írja: „szükségünk van a kisebb vagy nagyobb reményekre, amelyek napról napra megtartanak az úton. De ezek nem elegendőek a nélkül a nagy remény nélkül, amelynek felül kell múlnia az összes többit. Ez a nagy remény csak Isten lehet, aki átöleli az univerzumot, s adni és ajándékozni tudja nekünk azt, amire mi önmagunkban nem vagyunk képesek” (n. 31).
XVI. Benedek emeritus pápánk a nagy remény beteljesedéséhez jutott el Szent Szilveszter napján. Életének kezdetét és végét átfogja Krisztus misztériuma, hiszen 1927 nagyszombatján született (az éppen frissen szentelt keresztvízzel keresztelték meg még aznap), s most karácsony titkával születik át az új és örök életre. Az óévet búcsúztató harangokkal hálát adunk érte Istennek: életéért, a hitben megerősítő tanításért, egyszerűségéért. Te Deum laudamus…
Nyitókép: Alberto Pizzoli / AFP
