Régen tabu volt és sokunk számára ma is ismeretlen az örökbe fogadó szülők és gyermekeik története. Milyen kihívásokkal néz szembe, milyen segítséget kaphat és mivel gyarapszik az, aki rá mer lépni erre az útra? Gubcsi Judittal, két roma származású gyermek édesanyjával, a Romadopt Klub alapítójával és Váczi Jezsó Péter örökbefogadottal a nevelés és a származás kérdéseiről és tanulságairól beszélgettünk.
Péter, mikor kezdett érdeklődni a származása iránt?
Váczi Jezsó Péter: Tizenkilenc-húsz éves koromig nem foglalkoztam vele tudatosan. Akkor merült fel bennem, hogy hatással van az életemre, hogy örökbe fogadott vagyok, és szeretném tudni, ez milyen irányba lök vagy emel engem. Először inkább visszahúzó erő volt, és huszonéves korom közepén kezdett el foglalkoztatni, hogy hogyan lehet ezt pozitívvá formálni.
Miért volt visszahúzó?
Váczi Jezsó Péter: Úgy éreztem, hogy én, aki csak örökbe fogadott vagyok, nem számítok annyit, mint a testvérem, aki azután született a családunkba, hogy én odakerültem. A másik nehézség a cigányságról alkotott negatív sztereotípiák hatása volt. Nem tudtam, mit jelent ez rám nézve, befolyásol-e engem. Szüleim a legjobb szándékuk ellenére is rosszul ejtettek el egy-két mondatot, például: „ha nem vigyázol eléggé, akkor te is lecsúszol, mint a vér szerinti szüleid”, akik börtönviselt emberek, bár azt nem tudtam, miért kerültek börtönbe. Ez a félelem, mint egy önbeteljesítő jóslat, olyan érzéseket generált bennem, amelyek deviáns viselkedéshez vezettek. Csupa olyan döntéshez, ami nem az életről szól.
A szülei nehezen birkóztak meg az örökbefogadás és a cigányság kérdéseivel?
Váczi Jezsó Péter: Igen. A nyolcvanas években, amikor az örökbefogadás mellett döntöttek, nemhogy támogató közeg nem volt, de sokan szégyennek tartották, ha egy nő nem tud szülni. Titok övezte az örökbefogadást, és a szüleim nem számíthattak ebben segítségre. A kilencvenes években sem, amikor kisgyerek voltam. Nem tudták, hogyan kezeljék a cigány származásomat. Nem beszéltünk róla, és ez a hallgatás lassan félelmekből épült tabuvá kövesedett. A származásom így titokká vált, amit nehéz volt becsatornázni az identitásomba.
Judit, mikor érdemes erről beszélni a gyerekeknek?
Gubcsi Judit: Az elejétől fogva. Egy kisbaba vagy egy óvodás persze nem érti még, mi az az örökbefogadás vagy a cigány származás. De ez nemcsak a gyerekeknek, hanem a szülőknek is segít, nekik is hozzá kell szokniuk ezekhez a szavakhoz. Amikor először kimondtam a gyerekeimnek, hogy „de jó, hogy örökbe tudtunk fogadni”, szinte elcsuklott a hangom. Megkönnyeztem. Idő és gyakorlat kell ahhoz, hogy természetesen tudjuk használni ezeket a szavakat. Ezért is kell korán elkezdeni, különben – ahogy Péter is mondta – tabuvá válhatnak.
Ön mit mondott a gyerekeinek a származásukról?
Gubcsi Judit: Nem tudtuk, mikor beszéljünk erről. Elkezdtük mondogatni, hogy egy cigány néni hasából születtél, mert óvodáskorban ez a verzió befogadható a gyermek számára. Ilyenkor még nem beszélünk két anyáról, mert az összezavarná a gyerekeket. Arra törekedtünk, hogy mind az „örökbefogadás”, mind a „cigány” szó benne legyen a szókészletükben. De rengeteg kérdésünk volt ezzel kapcsolatban, ezért is indult el a Romadopt.
Milyen minták voltak a klub előtt?
Gubcsi Judit: Nem voltak minták. Tulajdonképpen teljesen egyéni kérdéskörből indult a klub. Annak idején a felkészítő tanfolyam nem kínált módszert arra, hogy a származás kérdését hogyan vezessük be. Egy óvodás még semmit nem tud a rasszokról. Nem szerettem volna a gyermekünkbe beleépíteni azt az érzést, hogy ő nagyon más, mint a mi családunk, mert nemcsak örökbe fogadott, hanem cigány is. De azt sem szerettem volna, hogy csak akkor szembesüljön ezzel, amikor a társadalomban mozogva felszed egy-két negatív megjegyzést a cigányokról. Az is kérdés, hogy mit mondjunk erről. Egyáltalán mit jelent az, hogy valaki cigány? Anyaként kerestem ezekre a kérdésekre a válaszokat. Kutattam a cigány népmeséket, a történelmüket. Nyugat-Európa és Amerika felé is tekintettem, mert ott nagyon sok vegyes család van, sokan fogadnak örökbe más származású gyereket. Elolvastam egy témába vágó könyvet, és biztatásra indítottam el a szülőklubot. Eleinte úgy képzeltem, majd megbeszéljük, kinek hogy csúfolták a gyerekét, és hogyan kezelte a helyzetet, tapasztalatot cserélünk. Az induláskor már látszott, hogy nagyon sokakat érdekel a téma, de nem számítottam rá, hogy ekkora közösség és szakmai fórum formálódik belőle.
Mit tanított meg az örökbefogadásra felkészítő tanfolyam? És mit nem?
Gubcsi Judit: Elsősorban azt tanította meg, hogy nincs titok. Többet lehetett megtudni a várakozó gyerekekről és a vér szerinti anya szempontjairól. Ezt ma is hallgatás övezi, az örökbe adó anyák fölött gyakran még mindig ítélkeznek. Én tíz éve végeztem el az akkor huszonegy órás tanfolyamot, amelyben csak érintőlegesen volt szó a származásról. Azt elmondták, hogy ne titkoljuk, de azt nem, hogy hogyan beszéljünk róla. Tulajdonképpen utat törünk a Romadopttal, mert 2018-ban, nagy örömünkre, kibővítették a tanfolyamot, és felemelték negyvenórásra. Többek közt belekerült a származás témája is, és bővebben taglalja, hogy milyen gyermekek várnak örökbefogadásra. A várakozókban jobban tudatosodott a gyerekek háttere, az elképzelések és a realitások közeledtek. Hibás döntésnek tartom, hogy most már nem kötelező a tanfolyam.
Milyen veszély rejlik ebben?
Gubcsi Judit: A várakozók gyakran szeretnék meghatározni az örökbe fogadni kívánt gyermek származását. Ez fals dolog, valójában nem lehet származási kikötést tenni. Az „egyéb” rovatba bármit be lehet írni, például hogy „nem szeretnék barna bőrű gyereket”, vagy ugyanezt virágnyelven megfogalmazni, de a rendszer nem vizsgálhatja a származást. Ráadásul a legtöbb esetben ismeretlen a vér szerinti apa, tehát nem is lehet erről információt kapni.
A tanfolyam nyílt beszélgetés, önismereti út is, amelynek során a várakozók eloszlathatják a félelmeiket. Ez nagyon fontos előkészület, mert a gyerekeknek arra van szükségük, hogy mindenestül elfogadják őket. Ha az örökbefogadónak gondja van a gyerek történetével, a felmenőivel, akkor hogyan fogja elmondani neki, hogy honnan származik? Nem azt, hogy cigány, hanem hogy ki szülte, milyen környezetben, és miért adták örökbe. Ha ítélkező nevelést kap, a személyisége súlyosan sérül, amikor szembesül a származásával.
Nem muszáj mindenkinek cigány gyereket örökbe fogadni. Az adoptálás nem könnyű út, de ha elindulunk rajta, el kell fogadnunk a bizonytalanságot, a származás tekintetében is.
Váczi Jezsó Péter: Ha valakiben fölmerül, hogy úgy szeretne gyerekhez jutni, ahogy valamit megrendel az internetről, azzal le kell ülni beszélgetni arról, hogy milyen félelmek, sérülések mozgatják. Szakember segítségére van szüksége. Ez nem ítélkezés, hanem a helyzet felismerése, amin lehet segíteni. Amíg ez a kérdés nem oldódik meg benne, addig nagyon valószínű, hogy sikertelen lesz az örökbefogadás. Ha a gyereket, aki egyébként is bizalmi töréssel indult az életében, még egyszer visszautasítják, mert esetleg nem felel meg az elvárásoknak, elképzeléseknek, az újabb trauma. Még rosszabb, ha nem vallják be maguknak, hogy valami nem működik jól, de nem lépnek vissza, és ezt egy életen át szenvedik. Ilyen frusztrált kapcsolatból csak lelki sérülések lesznek minden érintettben. Ahelyett, hogy „kiszeretnék belőle” a fájdalmat – ahogy Böjte Csaba mondta –, még jobban beletaszítják a félelmekbe és az önszeretet hiányába.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. december – 2021 januári számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Orbán Gellért
Karácsonyi ajánlataink már elérhetőek a honlapunkon. Válogasson könyvcsomagjaink között vagy lepje meg szeretteit egy ajándék A Szív előfizetéssel!
