Ha érett, önálló, értékek szerint élő felnőttet akarunk nevelni gyermekünkből, segítenünk kell, hogy ha itt az idő, sérülések nélkül tudjon kilépni az óvó családi kötelékből, és képes legyen elindulni sajátos útján – az életének irányt adó másik felé. Mit mond e folyamatokról a Biblia és a lélektan?
Minden nevelés alapvető célkitűzése a gyermeket elvezetni a felnőttkorba. Innen nézve minden nevelői tevékenység célja, hogy a nevelő fölöslegessé tegye magát. Ez bizonyos értelemben érvényes a szülőkre is. Ki kell lépniük a gyermek életéből, és hagyni, hogy a saját útjait járja. A gyermek nem a szülő tulajdona, csak rábízott kincs, akiért felelős ugyan, de nem magának neveli.
A gyermek részéről viszont a felnőtté válás a feladat és a kihívás, mely nem zökkenőmentes folyamat. Döntő szakasza a fiatalok kiválása a családból. Ahhoz ugyanis, hogy egy serdülő önálló felnőtté váljék, szükséges a gyermeki függőség megszakítása. Van, aki ezt az elszakadást az „érzelmi köldökzsinór” elvágásának nevezi. Szakmai kifejezés erre az „érzelmi szimbiózis feloldása”. Az érzelmi szimbiózis az anyához fűződő szoros érzelmi kapcsolat, mely főleg a fiúkat érinti. A „felszabadulás” külső megnyilvánulása a serdülő tényleges vagy legalább pszichikai kiválása a családból. Itt kezdődik a nagy kaland, amely a gyermek és a szülők részéről egyaránt drámai fordulatokat is ölthet. Mi váltja ki az első lépést? Egy másik, amely vagy aki a jövő ígéretét sugározza. Egy jól ismert, ugyanakkor félreismert példa legyen a tanú e drámára.
A tizenkét éves Jézus találkozik a Másikkal
Vannak szentírási olvasmányok, amelyek annyira ismerősnek, egyértelműnek tűnnek, hogy megakadályoznak bennünket a kreatív olvasásban. Ilyen a tizenkét éves Jézus története (Lk 2,41–52). Ebben arról van szó, hogy „Jézus elveszett”, aztán a „szülei megtalálták”. De lehet másként is olvasni ezt az eseményt: a tizenkét éves Jézus nem veszett el, hanem elszökött. Ha elveszett volna, maga is kereste volna a szüleit, de ez nem tudódik ki a szövegből. Jézus nem kért engedélyt szüleitől, hogy „kilépjen a sorból”, mármint a hazafelé menetelő zarándokok csapatából, hanem hátramaradt.
Amikor szülei megtalálták és megrótták, nem kért tőlük bocsánatot, hanem olyan szavakat intézett hozzájuk, amelyek feleselésként is értelmezhetők. Szinte durcásan válaszol aggódó szüleinek, hogy miért keresték – hát ennyire nem ismerik a fiukat?
A szüleiről is megtudhatunk érdekes lélektani jelenségeket. József és Mária aggódnak. Kitudódik, hogy csakugyan nem ismerik gyermeküket. Képtelenek voltak elképzelni, hogy az ő aranyos kis Jézusuk ilyesmire „vetemedhetett”. Azt is megtudjuk, hogy értetlenül álltak a megtalált Jézus szavai előtt, amelyek már nem a gyermek, hanem a fiatal felnőtt beszédét jelentették.
Ez az evangéliumi esemény a felnőtté válás egyik fontos állomásának ősmintája.
Az első lépés hordereje
A családból való kiválás különbözőképpen történhet meg. Egyes fiatalok egyszerűen otthagyják szüleiket, mielőtt azok felkészülhettek volna a válásra. Az ilyen eset leginkább egy családi jelenet után szokott bekövetkezni, amikor a fiatalt felelősségre vonják valamiért, például azért, mert késő éjszaka ment haza. Emlékszem egy ilyen esetre. Egy tizenhat éves nagylány először festette ki magát, hogy kimenjen a korzóra a barátnőivel. Amikor apja meglátta, ráförmedt, hogy így pedig nem engedi el. Amikor a lány mégis elindult, az apa megfogta, visszahúzta, belenyomta az arcát egy lavór vízbe, és lemosta a festéket. A lány csendben megtörölte összemaszatolt arcát, összeszedte legszükségesebb holmijait, és elment otthonról – végleg.
Mások lassan, fokozatosan válnak ki a családból, miután gondoskodtak biztos megélhetésükről. A kiválás leginkább szerelemmel kezdődik, és a fiatal házasságában éri el tetőfokát. (S persze vannak olyanok is, akik mintha nem éreznék szükségét annak, hogy elmenjenek otthonról, felnőttként is tovább élnek a családdal.)
Történjék azonban bármilyen formában is a családból való kiszakadás, az mindig sok feszültség és félreértés forrása. Ilyenkor ugyanis több ellentétes érdek és szükség ütközik. A fiatalban a gyerekes függőség vágya szegül szembe az önálló identitás igényével. A szülőkben konfliktust okoz az a vágyuk, hogy gyermeküket megóvják a külvilág veszélyeitől, és az a tudat, hogy ha felnőttet akarnak nevelni belőle, akkor egy napon útjára kell bocsátaniuk.
A problémát megnehezíti az a körülmény is, hogy manapság mind lélektanilag, mind anyagilag egyre nehezebb a fiatalok önállóvá válása.
A másik, aki hív
A serdülő részéről döntő szerepet játszik a másik, az, aki vagy ami hív. A tizenkét éves Jézus meg volt győződve arról, hogy az a másik, aki őt hívja, mennyei Atyja. De a másik lehet a szerelem, a hivatás vagy a tudomány is. Megpróbálom körüljárni a másik szerepét, ismét egy evangéliumi példán keresztül.
Amikor az emberek megtudták, hogy Erzsébetnek idős kora ellenére fia született, csodálkozva kérdezgették egymástól: „Vajon mi lesz ebből a gyerekből?” (Lk 1,66). Ám az apa, Zakariás érezte a kérdés megtévesztő voltát, és így válaszolt: „Te pedig, gyermek, a magasságbeli prófétája leszel…” Ez nem a „mi leszel”, hanem a „ki leszel” kérdésre adott válasz. De a kis Keresztelő János nem véletlenül lett azzá, akivé lett, hanem hosszú éveken keresztül, szívós kitartással gyakorolta be jövendő küldetését. Keresztelő János esetében hivatástudata volt az a másik, amely kivezette a pusztába.
Megkockáztatom azt a feltevést, hogy nálunk, (nőtlen) papoknál gyakran a hivatástudat az, a másik, amely arra késztet, hogy hagyjuk el a családi fészket. Én tizenöt éves koromban jöttem el a szülői házból, mi több, a szülőföldemről, fatornyos ki falumból, és a „pusztába” mentem, mint Keresztelő János. Az én esetemben ez a „puszta” Zágráb volt, ahol az ismeretlen, az idegen réme vigyorgott rám. Minden idegenbe szakadt fiatalt csábít a vágy, hogy maradjon otthon, a meghitt biztonságban, mert ott, ahová megy, „más nép, más táj, más ég, más nyelv” vár rá. Mindez engem is várt, de a másik, a hivatástudat volt az az erő, amely napról napra erősítette a jövő ígéretét: én jezsuita pap akarok lenni. Petőfi Sándor Távolból című, honvággyal telített verse kívánkozik ide, amelyben benne van a magyar lélek minden nosztalgiája, de az az ellenállhatatlan vonzerő is, amely továbblépésre késztet:
„Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája.
Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.”
Térjünk vissza a „mi leszek, ha nagy leszek?” kérdésre. Tulajdonképpen a szülők szokták feltenni ezt a kérdést ilyen formában: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Esetleg így: „Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?” Pörlekedem az ilyen megfogalmazással, pontosabban a benne rejtőzködő emberképpel. Nem biztos ugyanis, hogy ez a serdülőknek szegezett kérdés fedi koruk adta nagy feladataikat. A kérdés azért megtévesztő, mert nincs alapja. Így kellene hangoznia: „Ki leszek, ha nagy leszek?” A serdülőkor alapvető feladata ugyanis nem a pályaválasztás (mi leszek?), hanem az önazonosság, a jellemformálás (ki leszek?). És ez utóbbi nem „ugrik be” magától, automatikusan, nem lehet a spontaneitásra bízni. Valaki lehet tanító, betegápoló vagy boltos, mert ez volt az egyetlen elhelyezkedési lehetősége. Tehát megválaszolhatja a fenti kérdést, mondván, hogy ő tanító, betegápoló vagy boltos, de ez önmagában, ilyen beállításban még nem teljesítmény. Éppen ez a különbség a két szint között: a valamivé válás előbb-utóbb bekövetkezik, de a kivé váláshoz csak egy út van, amelyet nem lehet rábízni sem a véletlenre, sem a lehetőségekre, sőt nincs is előre megadott út, amely idevezet, hanem mindenkinek magának kell kitaposnia. Ez az út pedig a célra irányuló élet.
Mi az, ami igazán fontos az életben?
A serdülőkor egyik nagy feladata a jövendő értékekre irányuló életstílus begyakorlása, az alapvető emberi erények megalapozása. Tudatosan mérlegelek minden egyes szót: „begyakorlást” mondok, és nem kialakulást, „megalapozást” vagy spontaneitást. A fejlődésre ugyan lehet mondani, hogy spontán módon történik, de az érettségért meg kell küzdeni.
Az önmagunkról alkotott fogalomról van itt szó: ki vagyok? Ebbe elkerülhetetlenül beletartoznak azok a világnézeti, értékirányultsági beállítottságok, amelyek valamiképpen megalapozzák az önmagunkról alkotott fogalmat, és amelyekre visszavezethetők a személyes döntések, magatartások és vélemények. A kulcskérdés a következő: „Mi az, ami igazán fontos az életben?” Ez a kérdés az a másik, amely hívja a fiatalt. Pontosan ezt a kérdést tette fel egy kutató serdülőknek, ilyen válaszlehetőségekkel: „kipróbált szabályok szerint berendezett életet élni”, „nem kockáztatni semmit, mindig biztosra játszani”, „másokért élni, másokon segíteni”, „alkotó módon élni, új dolgokat kipróbálni”, „saját vágyaimnak és elképzeléseimnek megfelelően élni”, „sok pénzzel rendelkezni”. E választási lehetőségek azt célozták, hogy a serdülők kimondják az életüket irányító értékirányultságukat. Az eredmények kiértékelésekor a szerző három nagy csoportot különböztetett meg. Ma nem divatos tipológiákra hivatkozni, hiszen nincsenek tiszta típusok. Módszertanilag mégis jó megközelítésmód ez, mert tükröt tart elénk. Íme a három típus:
Van, aki visszafelé néz, hátrafelé, a múltba kapaszkodik. Nincs a lelki látóhatárán a másik. Nem akar felnőni. Biztonságot szavatoló elszigeteltségben él a szülői házban. Fontosabb neki a megszokott, a szabályokhoz való ragaszkodás, semmint a növekedéshez szükséges kockázatvállalás vagy a tehetségek kiaknázására irányuló kísérletezés. Megmarad örök kamasznak.
Van, aki magába néz, sőt magába roskad. Hedonista-materialista individualizmus a neve e típusnak: a pillanat gyönyörében, a közvetlen boldogságkeresésben keresni a felejtést. Itt a másik sajnos nem érték, hanem kísértet: lehet kábítószer, könnyelmű szexuális kaland, féktelen szórakozás. Az ilyen ember megmarad a társadalom elveszettjének.
Van, aki előrenéz, a jövőt kémleli. Az élet mozgatórugója a kreatív, alkotó altruizmus. A jövőbe feszülő élet vezérelve: tudatosan másokhoz fordulni, felfedezni, tiszteletben tartani őket. A célra irányuló élet erkölcsi mozgatója: adni – s nem csak kapni; használni – és nem másokat kihasználni. A másik itt úgy jelenik meg, mint Dante Isteni színjátékában Vergilius, aki olyan utakra vezeti a költőt, amelyeken az még nem járt, de ahhoz, hogy emberré válásának folyamata befussa a teljes kört, vagyis eljusson a mennyországig, végig kell járnia az utat, a poklot és a tisztítótüzet, akkor is, ha ez a „sötét erdőn” keresztül vezető utazás félelmetesnek látszik. Minden serdülőnek kell, hogy legyen eszménye, álma, vágya, amelyekről úgy tudja, kényszerítő erővel vonzzák.
Abraham Maslow humanista pszichológus szerint már korán, szerinte legkésőbb tizenhat éves korban minden serdülőnek van egy nagy megsejtése, egy víziója arról, kivé válhat majd az életben. Ekkor születnek a nagy hivatások, elkötelezettségek, projektumok. Sajnos sokan megijednek saját nagyságuk hívásától, visszalépnek, magukba roskadnak, megállnak. De hála Istennek, sokan vannak olyanok is, akik mernek továbblépni, fürkészni a jövőt, és vállalni küldetésüket. Ezzel a másiknak egy új arculatát érintettük. A másik nem szükségszerűen rajtunk kívül álló valami vagy valaki, hanem egyszerűen saját tényleges énünk ideális tükre. Más szóval a másik emberi nagyságunk hívása. Az emberi psziché követeli, hogy lépjünk rá arra az útra, amelyre a Teremtő készített fel bennünket, amikor megteremtett.
Az Úr Jézus szinte kedvenc szavajárása volt a „ha akarsz”: „ha tökéletes akarsz lenni”, „ha valaki követni akar engem”, „ha be akarsz jutni a mennyek országába”, stb. Utalás ez arra, hogy ezek a valóságok, azaz
Szeretem az evangéliumot, mert tele van kihívással. Jézus egyedülálló pedagógiája nemcsak a jelen valóságot látta az emberben, hanem azt is, akivé válhat valaki: a bűnösben a szentet, a gyáva Péterben a hőst, a kételkedő Tamásban a hitvallót, a bosszút lihegő Saulban a szeretet himnuszának költő Pálját látta. A hívő serdülő és fiatal kérdése tehát így hangzik: „Kit lát bennem az Isten?” Ő az a nagy Másik, aki valamiért és valamire teremtett minden embert, tehát nála mindenki egyedülálló, páratlan, eredeti, nagyszerű. Végső elemzésben a mennyei Atya az, aki mindenkit hív, nemcsak a tizenkét éves Jézust. Meghallani az Atya hangját, és keresni, majd megtalálni azt a hivatást, amelyet nekünk szánt – ez a felnőtté válás útja.
(Illusztrációk: Fekete Bernadett)