Árpi atyát nagy nevetéséről hátulról, ellenszélben is bárki felismeri. Azt talán kevesebben tudják főszerkesztőnkről, hogy az Egytől tízig rovat házigazdája is. Ám ezúttal ő került a diktafon másik végére.
- Ha tükörbe nézel, a külsőd hogyan tükrözi az egyéniséged?
Azt hiszem, különbség van aközött, akit a tükörben látok, és aközött, aki lenni szeretnék. Szeretnék valahogy légiesebb lenni, sokkal inkább olyan ember, aki a csendnek él: imádkozik, meghitt kapcsolatban van Istennel és saját magával. Amikor a tükörbe nézek, sokszor nem ezt látom magamon, hanem a behoznivalóimat. Hogy olyan ember vagyok, akit a világ meghatároz. Aki gyűri az életet, ám olykor elégtelen, amit tesz. Nem is szeretek tükörbe nézni. Újabban a szakállamat is mások hozzák rendbe, hogy ne nekem kelljen babrálni vele.
- A horvát–magyar kettős identitás hogyan határoz meg téged?
Olyan, mint amikor két tüdővel lélegzik az ember. Számomra teljesen normális. Édesapám magyarnak tartotta magát. Nem véletlenül kaptam az Árpád, bátyám meg az Attila nevet. Magyar iskolába jártam, magyar nótákra mulattunk a lakodalmakban. Édesanyám felől viszont horvátok a felmenőim. Soha nem éreztem, hogy esetleg restelkednem kellene emiatt. Azt viszont kikérem magamnak, ha azt mondják, félig vagyok magyar.
Teljesen magyar vagyok, aki abszolút felvállalja a horvát gyökereit.
Nagyon szeretem Horvátországot. Minden évben lemegyek legalább egyszer az Adriára. Az őseim arról a vidékről származnak, Dalmáciából, Hercegovina nyugati részéről. Vannak horvát barátaim, rokonaim. Igyekszem csiszolni a nyelvtudásom, hiszen az anyanyelvem. Szeretek horvátul beszélni: a viccek, a szófordulatok, a hangsúlyok… egész más, mint a magyarban.
- Három éve vagy templomigazgató. Ez sok találkozással, programmal jár, ami tudom, hogy öröm számodra, mégis egy idő után azért fárasztó lehet. A kiégés ellen hogyan tudsz küzdeni?
– A hétvége csakugyan nagyon sűrű, de ez talán normális egy pap életében. Találkozások, felkészítések, esküvő, néha temetés is, közben misék, prédikációk… Sok együttérzésre van szükség. A végére eléggé lemerülök. Hétfőn korán reggel még van egy szentmisém, aztán mindjárt utána néhány előre egyeztetett találkozó, esetleg gyónás következik, de aztán tulajdonképpen csak pihegek. Egész nap. Ilyenkor feltakarítom a szobám, kimosok, vasalok, közben olvasgatok vagy elmegyek futni. Engem nagyon pihentet az is, ha a nyelvtudásom csiszolgatásával foglalkozom. Előveszem az ógörög Szentírást, latinul mondom a zsolozsmát, néha még héberül is megnézek egy-egy zsoltárt. Imádkozom. Németül, olaszul, angolul is igyekszem olvasni, mert különben kifakul a nyelvismeret. Aztán a festmények is ki tudnak kapcsolni, szeretek képtárakban bolyongani. A képmeditációt imaformaként is használom. Estére aztán már összeszedem magam. Ilyenkor együtt van a jezsuita közösségem.
- 3+1. Mi volt a három utolsó Facebook-posztod, és mi az, amit soha nem tennél ki a Facebookra?
Miért, olyan sokat posztolok? Napi egyet teszek ki átlagosan. Az nem olyan sok, ugye? (Nevet.) Legutóbb a fiatalokat hívtam egy programra. Egy szép fotó mellé írtam néhány sort. Nemrég mondta valaki, néha úgy írok, mint egy költő, versformában. Előtte meg Lackfi János egyik jegyzetét osztottam meg Ferenc pápáról. A szentatya nekem is sokszor kihívást jelent, de végül mindig rájövök, milyen eredeti. Olyan dolgokat mond ki, amiken megütközünk, ahogy Jézuson is megütköztek. Lackfi erre mutat rá nagyon ügyesen. Sokan lájkolták ezt a posztot. Előtte meg egy képgalériát posztoltam arról, hogy a templomunk fiataljaival esti túrán voltunk a Fiumei úti nemzeti sírkertben. A templomunk építőjének és a jezsuitáknak a sírjait kerestük fel.
Mit nem tennék ki? Nem mondanám, hogy soha, mert előfordult már, de nem szeretnék olyan fotót kitenni, amelyen csak én vagyok. Mint a tükörbe nézésnél, nem vagyok békében magammal, amikor csak rólam szól valami. Egy felszabadító meghívást érzek, amely azt mondja: „Ne te legyél fontos! Ne legyél énközpontú! Engedd, hogy mások boldogsága legyen a te örömöd!”
- Öt éve vagy a Fáber Péter jezsuita közösség elöljárója: ebben a szerepedben mi a legnagyobb kihívás számodra?
A jezsuita életben komoly kihívás a közösség. Rendünk ugyanis arra bátorítja a tagjait, hogy a lehető legnagyobb erőbedobással valósítsák meg azt, amire Isten hívja őket. Ezért aztán a jezsuiták gyakran belefeledkeznek a küldetésükbe – a közösségi élet rovására.Amikor esténként összejövünk, dagad bennünk a sok élmény, siker, öröm, néha persze a frusztráció, a fájdalom is. Hogyan hallgatja meg egymást nyolc ilyen karakter? Nem kis kihívás ezt koordinálni. Templomigazgatóként nagyon tudok örülni annak, amikor a misén együtt szolgálunk.
Ügyelnünk kell arra, hogy a barátaink ne csak dolgozni lássanak bennünket együtt, hanem ünnepelni és imádkozni is.
Különben nincs jövője a szerzetesi közösségünknek.
- Három olyan dolog, ami mindig örömmel tölt el, és három, ami kihoz a sodrodból, ami elszomorít.
Örömmel tölt el a fejlődés. Amikor a Jóisten álmának a kibontakozását látom egy személy életében, a közösségemben vagy akár a közéleti jelenségekben.
Ha egy apát látok a gyermekeivel, én alig bírok az érzéseimmel. Talán mert nekem soha nem lesz gyermekem. Egy férfi családközpontúságánál számomra nem sok szebb lehet a világon.
Amikor valaki nagyon nehéz helyzetben van, és bár nem tudja még pontosan, hol ér talajt a lába, továbblép, mert tud Istenre hagyatkozva élni.
Letaglóz, amikor olyan emberek fordulnak hozzám, akik teljesen magukba süppednek, végső soron mindegy, hogy örömükben vagy fájdalmukban. Amikor nincs másnak hely, csak a saját érdekemnek, igazamnak vagy bármimnek. Ilyenkor eléggé tehetetlennek érzem magam.
A kirekesztés megkeserít. Amikor én akarom meghatározni, hogy a másik milyen legyen, mert nem tudok rácsodálkozni a különbözőségre. Arra, hogy az igazság tulajdonképpen a másikkal való találkozás, nem pedig a saját biztosnak vélt ismereteim. A keresztény ember számára az igazság Jézus Krisztus. És annyiban van igazunk, amennyiben Isten ott van a találkozásainkban.
Összeszorul a szívem az üresen maradt délvidéki házak láttán. Vagy amikor a temetőben látom, hogy nincsenek, akik rendbe hozzák a sírokat. Szomorú leszek, amikor azt látom, hogy emberi túlfontoskodásaink elfojtják a család, a közösségeink, az egyházunk, a hazánk élni akarását.
- Mi volt a legmaghatározóbb gondolat, amit a héten olvastál?
Nagyon szeretem a latin tömörséget. A karácsonyi ajándéktervezési lázban Seneca egyik mondatát húztam alá: Qui dedit beneficium, taceat; narret, qui accepit – azaz aki valami jót tesz, hallgasson róla. Az beszéljen, aki kapta.
- Nyolcan vagytok a közösségetekben. Szerinted a rendtársaid hogyan látnak téged?
Mivel nagyon mások, biztos különbözően. De talán mind látják, hogy szívügyem a közösség. Irtóra védem azokat, akik hozzám tartoznak. Akiket rám bíztak, azokért nagyon tudok küzdeni, és mások jobban teszik, ha semmi rosszat nem mondanak rájuk! (Nevet.)
Egyik rendtársam azt szokta mondani, hogy átlátszó vagyok, mint a magyar alföld: ott szikrázik a szememben minden gondolat, minden szenvedélyem.
Mindig lehet tudni, mi fáj, minek örülök. Ilyen értelemben nincs bennem semmi talány, és ez a környezetemnek akár még biztonságot is adhat. Dolgozom azon, hogy keveset szóljak. Inkább csak figyelem a közösségi élet motorzaját, aztán szólok, ha valami már nagyon csikorog.
- Kilenc óra harminc: amikor a családos misén körbenézel, és látod a gyerekek csillogó szemét és a családokat. Mi az, amit hiányolsz az életedből?
A szereztesi, papi életből hiányzik az a személyes meghittség, amikor szavak nélkül is teljesen értjük egymást.
Amikor egymásra tekintenek a szülők, miközben az előttük játszó gyermekeikben gyönyörködnek, no, ezek az élet legszebb pillanatai. Az én sorsom azonban másról szól, és az én életemnek is megvannak a maga nagyon szép pillanatai.
- Vasárnap este tíz óra. Miért adsz hálát?
Olyankor kint vagyok a templomkertben, jó időben hűtött sörrel, hidegben forralt borral a kezemben, a jezsuita nyolcas miséről kijövő százötven–kétszáz fiatallal. Körben állunk, beszélgetünk, nagyokat nevetünk. Általában előveszem a naptáramat, és megbeszélek nyolc-tíz találkozót a következő hétre. És aztán hálát adok, milyen jó sorom van, hogy ennyi nagyszerű ember jön a templomba, akik beszélni akarnak velem Istenről, imáról, közösségről, életről, álmokról, reményekről. Úgy érzem, a Jóisten ilyenkor legelteti a szemét rajtunk. Azt hiszem, ezt nevezik áldásnak.