Szülők jól ismert, újra meg újra ismétlődő tapasztalata, hogy épp csak megszokják gyermekük valamilyen viselkedését, életkori sajátosságát, máris következik egy újabb életszakasz, amikor az előző alapjain vagy épp romjain kell valami újnak épülnie, melynek megvalósulását segíteni nem mindig hálás feladat. Ezt olykor csak nehezíti, hogy a nevelési elvek és gyakorlatok is változnak, a meglévőket lebontjuk, előnyeik és hibáik helyett újakat alkotunk, és igyekszünk tanulni belőlük. Meg jó esetben a gyerekektől is.
– Vannak-e jellemző gyereknevelési problémák, amelyekkel kapcsolatban felkeresik?
– Tanácsadó szakpszichológusként alapvetően egészséges emberekkel foglalkozom, tehát olyan családokkal, amelyek teljesen jól működnek, ám időnként azt érezhetik, hogy elakadtak, vagy tanácstalanná, tehetetlenné váltak, és szükségük van egy kis útmutatásra vagy néhány eszközre a szülői hatékonyságuk növelése érdekében. A hozzám elérkező problémáknak különböző kategóriái vannak. Az egyik az, amikor valamilyen családi krízis érinti a gyermeket is, bár eredendően nem feltétlenül hozzá van köze. Ilyen lehet egy aktuálisan zajló vagy tervezett szétköltözés, válás, egy családi tragédia, haláleset, betegség, akár a nagyszülők ápolásra szorulása, amely a szülők kapacitását nagyban elvonja. Vannak úgynevezett normatív krízisek is, ilyen a kistestvér születése, az óvodából iskolába kerülés vagy éppen egy költözés. Ezek inkább külső körülmények, amiktől a szülők féltik a gyereket, vagy szeretnék a negatív hatásaikat minimalizálni.
Fotók: Orbán Gellért
Vannak aztán az életkori sajátosságok. Itt az első igazán fogós kérdés a dackorszak, és ez manapság igen el tud húzódni. Már a gyermek másfél éves korától megjelenhet, és még hét-nyolc éveseknél is erősen küzdenek vele a szülők. Aztán ez rögtön átcsap az úgynevezett kiskamaszkorba. Már nyolcéves kortól szokták mondani szülők, hogy annyira szemtelen meg flegma a gyerek, mintha kamasz lenne. Arra számítottak, hogy ez majd csak több év múlva következik be, de azzal szembesülnek, hogy máris itt van. A mai kor jelensége, és szintén köthető az életkorhoz, a kütyüzés problémája, vagyis egyfajta viselkedéses függőség, ezzel is nagyon gyakran keresnek fel. Sok gyereknek saját laptopja, tabletje, okostelefonja van, és az ezek mértéktelen használatából fakadó családi viták, feszültségek hozzák el a családot a gyermekpszichológiai rendelésre. Itt több életkori sajátosságot is említhetnék, de ez a két vezető tünet.
A harmadik kategóriának az intézményi jelzéseket venném, tehát amikor a szülőnek nincs kifejezett nehézsége otthon a gyermekével. Az a megélése, hogy jól „működik”, jó a kapcsolatuk, és mondjuk az iskolából érkezik olyan jelzés, hogy a gyerek csúfolódik, vagy éppen ellenkezőleg, iskolai zaklatás áldozatává vált, kiközösítik az osztályban, vagy bármilyen más viselkedéses sajátosságról, rendbontásról van szó, belebeszél az órába, nem figyel, nem fogad szót, nem akar bekapcsolódni a feladatokba, nem működik együtt a társaival.
– Jól érzékelem, hogy a sietősen beköszöntő kiskamaszkor viszonylag új jelenség?
– Amikor az egyetemen a pszichoszociális fejlődésről tanultam, az óvodáskor utáni éveket latenciaszakasznak nevezték, amely a genitális periódust előzte meg, vagyis a kamaszkort, amikor megkezdődik a nemi érés. A latencia szakasza hat-hét éves kortól egy nagyon nyugis periódus volt, amikor érzelmileg, pszichésen nem annyira voltak markáns fejlődési sajátosságok. Inkább a kognitív fejlődés került előtérbe, és ezt az életritmusunk is alátámasztotta, hiszen iskolába került a gyermek, és egyre inkább elkezdett formálódni a logikus, ok-okozati gondolkodása. Most azt látjuk, hogy a dackorszak valóban képes elhúzódni, bőven ott lehet még az iskoláskor elején is.
– Mi lehet ennek a hátterében?
– Ha akár csak az elmúlt negyven évet nézzük, a technika rohamos fejlődése hatalmas változást hozott a gyerekek életébe. Sokkal több inger, benyomás éri őket, amelyekről tudjuk, hogy terhelik az idegrendszert. Elsősorban a rengeteg, szinte már elárasztó vizuális ingerre gondolok, ami az interneten keresztül jut el a gyerekekhez. Van ennek pozitív oldala is, hiszen iszonyúan tájékozottak, a világról szóló ismereteik nagyon sokrétűek és szerteágazóak, de ez azzal is együtt jár, hogy gyakran olyan tartalmakkal találkoznak, amelyek érzelmileg még megterhelők számukra. Például az, ha valahol háború vagy betegségek vannak, amelyekben emberek, akár fiatalok vagy gyerekek meghalhatnak. Ez valós tárgyi tudás, de nehéz mihez kötni, vagy felmérni a saját életükre vonatkozó kockázatát, így amit hallanak-látnak, lebegő információ marad. És az történik, hogy
míg a kognitív rész, a világról szerzett intellektuális ismeretek tekintetében messze megelőzik az életkorukat, addig az érzelmi oldal lassabban fejlődik. Sokszor ez az oka annak, hogy van egyfajta feszültség a gyerekben, ami impulzivitáshoz, irritációhoz vezethet.
Ha szólunk hozzá, flegmán válaszol, vagy felcsattan, hogy hagyjál már. Olyanformán, amiről azt gondoltuk, hogy egy kamasznak a sajátossága. Az említett latenciaszakasz mára szinte teljesen eltűnt, nem találjuk a nyomát. Közben pedig a testi fejlődésben is előreszaladtak a gyerekek. Nagy részük az életkoránál megszokotthoz képest egy-két számmal nagyobb ruhát hord. Járt nálam olyan tizenkét éves fiú, akinek már mutált a hangja, és száznyolcvan centinél magasabb volt. A hetedikes-nyolcadikos lányok nagy része egyáltalán nem kelt már kislányos benyomást, évekkel idősebbnek hatnak. A jelenségnek van hormonális-biológiai háttere, ami hangulatingadozást okoz a gyerekeknél. Egy tizenkét éves még teljesen függ a szüleitől, akik még nem tudnak annyi önállóságot adni neki, amennyit igényelne, akár azt sem engedik meg, hogy egyedül közlekedjen. De tombolnak benne a belső feszültségek, mert az érzelmi rész nagyon nehezen tudja követni akár a testi előreszaladást, akár a kognitív elárasztottságot.
– Szóba kerültek a konfliktusok, és ezek megoldásával, leépítésével kapcsolatban eszembe jut a mondás, mely szerint jóvá még nem szidtak senkit. Hogyan tekint a szakember erre a kérdésre?
– Én inkább a negatív címkézés fogalmát szoktam használni. Ez azt jelenti, hogy valamilyen bélyeg vagy stigma kerül a gyerekre. Olyan egyszerű, hétköznapi szavakra gondolok, hogy „de hülye, ügyetlen, vaksi, kétbalkezes stb. vagy”. Nagyon könnyen kiszaladnak ilyen mondatok akár a szülők száján is, és ezek minősítő, ítélkező mondatok, amik ráadásul az egész gyerekről szólnak. Érdemes inkább a cselekedetről mondani valamit, és azt is inkább úgy, hogy benne legyen a fejlődés vagy javulás lehetősége. „Most ez nem sikerült, de milyen jó, hogy megpróbáltad, és ha még többet gyakorolsz, akkor sikerülni fog.” Ez önbizalmat ad a gyereknek. A legveszélyesebb az – és ez már rendszerszintű jelenség –, ha a családban valakire ráragad egy ilyen címke, hogy te vagy a lusta, a szétszórt, a feledékeny, te vagy a család fekete báránya, benned nem lehet megbízni, téged soha semmi nem érdekel, rád nem lehet számítani. Ha ilyen negatív szerepbe kerül egy gyerek, abból nagyon nehéz kitörnie. Ilyenkor az szokott történni, hogy egy idő után elfogadja a sorsát. „Ha ti ilyennek láttok, akkor tudjátok mit? Majd teszek róla, hogy ilyen is legyek. Hiszen nem néztek ki jobbat belőlem. Én már nem tudok több erőfeszítést tenni, hogy ezt megváltoztassam, hogy jó lehessek.” Pedig minden gyerek jó akar lenni, és nagyon vágyik a szeretetre, az elismerésre. Egy ponton feladja, és azt mondja: „Akkor én leszek a legjobb fekete bárány. Olyan balhékat csinálok, amilyenekre még ti sem gondoltatok. Visszaigazolom nektek, amit rám mondtatok.” Úgyhogy nagyon vigyázni kell a tartós szerepekkel. Egyébként ezek általában valami mellett szoktak megjelenni. Van a jó gyerekünk meg a rossz gyerekünk. Ha már van egy nagyon jó gyerekünk, akkor a másiknak már nehéz ugyanolyan jónak lenni. Lehet, hogy ő automatikusan egy olyan szerepkört talál, ami még nem foglalt. Úgyhogy ha vannak testvérek a családban, ne hasonlítsuk össze őket, hanem mindenkinek az egyedi sajátosságát emeljük ki, hogy az egyik ebben jó, a másik pedig abban. Persze a címkézést nem úgy kell elképzelni, hogy ha egyszer kiszaladt a szánkon egy nem szerencsés vagy nem annyira korrekt mondat, akkor máris tönkretettük a gyereket. Nyilván az okoz problémát, ha többször vagy rendszeresen így beszél a szülő, vagyis ha ez egy attitűd a részéről.
– Régen meglehetősen könnyű kézzel osztogatták a büntetést – a verésről már nem is beszélve –, hogy véget vessenek egy helytelen viselkedésnek, gondolván, ez majd elég erősen érzékelteti a gyerekkel, hogy merre van a helyes irány. De lehet jól büntetni? Van egyáltalán értelme a büntetésnek?
– Az a baj vele, hogy nagyon kapcsolatromboló hatású, és sokszor aránytalan is. Ilyenkor azzal próbálunk hatni a gyerekre, hogy valami negatív dolgot helyezünk kilátásba, vagy megvonunk tőle valamit, amit szeret. Ez végül nem éri el a célját, hiszen egy idő után azt mondja: „Nem érdekel. Nem fáj, ezzel nem tudtok rám hatni.” A modernebb pszichológiai szemléletben már nem annyira a büntetésben gondolkodunk. Jobb arra építeni, hogy a gyerek szeretné megőrizni azt a jó hangulatot és érzelmi kapcsolatot, ami ideális esetben a szülő és közte van, és ezért tesz vagy nem tesz meg valamit. És inkább arra helyezzük a hangsúlyt, hogy a tetteknek következményeik vannak. Méghozzá velük összefüggő, azonnali következményeik. Ha reggel elindulás előtt makacskodik vagy balhézik a gyerek, nem érdemes azzal büntetni, hogy jó, akkor nem lesz esti mese. Ez időben elcsúsztatott, jelentősen távol lévő büntetés volna, a napnak pont abban a részében, amikor megjelenik az intimitás a szülő és a gyerek között, amit mindketten várnak. Épp ezt vonnánk meg tőle, aminek inkább negatív hatása volna a kapcsolatunkra. Lehet partnerként kezelni a gyereket, beszélgetni vele, elmagyarázni neki, hogy amit épp tesz, az miért nem jó, megvilágítani a mi szempontunkat, a kereteket. Például ha elhúzza a fürdés előtti játékidőt, akkor mondhatjuk azt, hogy „jó, én már többször szóltam, de mivel arra használtál el egy csomó időt, hogy nem jöttél, nem húsz, hanem csak öt percet tölthetsz a kádban”.
– A szigorúság is lehet romboló?
– Tapasztalatom szerint inkább a túl magas, nem reális elvárások szoktak problémát okozni. Ha olyat vár el a szülő, ami életkorilag nem reális. Ez feszültséghez vezet. Például azt mondja a háromévesnek, hogy pakolja össze a játékait. Vagy a négyévesnek, hogy öltözzön föl. Ilyenkor megjelenik egy frusztrációs tényező, és a hároméves nem pakol össze teljesen egyedül, a négyéves pedig jobb napjain ugyan felöltözik egymaga, mert egyébként képes rá, de az esetek nagy százalékában nem. És akkor jön a szülő, hogy a gyerek nem fogad szót, engedetlen. Ilyenkor helyre kell tenni ezeket az elvárásokat, mert nem biztos, hogy egy hároméves gyerek teljesen egyedül össze tud pakolni. Egyes napokon sikerül neki, máskor nem. Lehet, hogy képes rá, de figyelembe kell vennünk, hogy a gyerekek teljesítménye sokszor hullámzó. Tehát egyszer száznegyven százalékos produkciót nyújtanak, máskor viszont csak harmincszázalékost.
– S megvan a maguk kis világa, ahová nem szerencsés ajtóstul rontani.
– Míg a felnőttekben dolgozik a stresszfaktor, főleg reggel – „siessünk, elkésünk” –, addig a gyerekek a jelenben élnek. Van abban valami időtlen, hogy „most nézegetem ennek az autónak a kerekét, megpörgetem, de klassz, pörög”, még akkor is, ha már késésben vagyunk. Ez valóban gyermeki sajátosság. De ne felejtsük el, hogy egyre több felnőtt pénzt fizet azért, hogy újra megtanulja mondjuk egy mindfulness-tanfolyamon, hogy hogyan tud visszatérni a jelenbe. A gyerekek még nem vesztették el ezt a képességet, ezért is feledkeznek bele egy-egy tevékenységbe, és nehezen zökkenthetők ki onnan. Itt arra érdemes figyelnünk, hogy a sürgetés ne nyomja rá a bélyegét a családi légkörre. Tehát
ne kezdjük el azzal nyomasztani a gyereket, hogy mi már idegesek, feszültek vagyunk, és akkor elkezdjük siettetni. A gyerekeknek sokszor egyénileg behuzalozott tempójuk van, ami a leggyakrabban azt jelenti, hogy relatíve lassúak, és a sürgetésre további belassulással reagálnak.
Sokkal jobb olyan reggeli rutint kialakítani, amelyben akár annak is megvan a helye, hogy egy kicsit még valamivel foglalatoskodik, de annak legyen meg az ideje. A jó rutin segít a gyereknek, hogy tudja tartani a kereteket, amíg nem stabilizálódik az időfogalma.
– Ha mélyebben belegondolok, rémes, hogy leneveljük valamiről a gyerekeket, amit később nagy erőkkel kell majd visszatanulniuk.
– Igen, ez érdekes dolog. Pár ilyen képesség elvész. Például gyerekkorban ott van a hatalmas mozgásigény. Felnőttként fel sem tűnik nekünk, hogy mennyit ülünk munka közben, és nem fogalmazódik meg bennünk, hogy délelőtt nem mozogtunk a szabad levegőn két órát. Ennek nem találjuk a helyét a napunkban, pedig zsigeri igényünk volna rá. Jó lenne ilyen képességeket megőrizni a gyerekkorból. Például azt, hogy ami érdekli őket, abban olyan jól, hosszan el tudnak mélyülni a gyerekek, használva a fantáziájukat, megmozgatva az érzelemvilágukat. Pont ennek helyét tölti ki a kütyüzés. Azzal készen kapunk képeket, elárasztó, sűrű tartalmakat, és csökken a fantázia meg a gazdag, érzelemvezérelt belső világ szerepe is.
– Valljuk be, sok tekintetben az iskola is leépíti a kreativitást, hiszen a frontális tanítási modellben kevés szerep jut neki. Aztán ha a gyerek felnő, a munkahelyén már azt várják tőle, hogy egyik pillanatról a másikra bontakoztassa ki az addig nem gyakorolt kreativitását.
– Felnőttekkel beszélve azt látom, hogy sokakat az nyomorított meg iskolás korukban, hogy az önkifejezéshez és a kreativitáshoz teljesítményt kapcsoltak. Rajzolj bármit, aztán leosztályozom. Majd kap a gyerek egy hármast egy olyan rajzra, amit szeretettel, elmélyülten, a legjobb képességei szerint készített. És többé nem akar rajzolni. Felnőttekkel dolgozva tapasztalom, hogy ha van valamilyen rajzos feladat (már ezt a szót is félve mondom ki, mert görcsölést, teljesítménnyel kapcsolatos elvárást hív elő, noha egy pszichológiai rendelőben nem fogjuk leosztályozni a rajzokat), nagyon gátoltak a rajzolásban, nem merik megmutatni, kifejezni magukat. Pedig fontos lenne bármilyen kézzel készített művészi alkotásban feltárni az egyedi látásmódunkat, a belső világunkat, anélkül, hogy ítéletet, pecsétet vagy címkét kapna.
– Visszatérve még az érzelmi kapcsolathoz: annak tükre és hordozója is, ahogyan beszélünk egymással, vagy hogy milyen szavakat használunk. Nemrég egy generációkutató beszélt arról, hogy akkor kezdett megfogyatkozni a tekintély a családban, amikor a gyerekeknek megengedték, hogy tegezzék a szüleiket. Ezt hogy látja?
– Korábban csakugyan jellemzőbb volt az autoriter nevelési stílus. Sokkal inkább a gyermek testi jóléte volt előtérben, a lélektani szempontok nem annyira. Alapvetően hidegebb, távolságtartóbb, illetve nagyobb autonómiát engedő és elváró szülő-gyerek kapcsolat volt jellemző. A második világháború utáni szülőgeneráció számára is jellemzően ez volt még a minta, amit magukkal hoztak otthonról. Aztán valamikor a hetvenes években jött az új trend, amikor is meg volt mondva, hogy az a jó szülő, aki nem hallgat az ösztöneire, ha esetleg lennének neki, hanem könyvből kell nevelni. Pontosan háromóránként kell enni adni a gyereknek, ha alszik, fel kell ébreszteni az etetéshez, ha sír, hagyni kell, hadd erősödjön a tüdeje. Ez felülírta azt, hogy mit érzett volna jónak a szülő, vagy hogyan tudott volna ráhangolódni gyermekének egyedi szükségleteire, helyette óraműpontossággal betartotta az orvosi utasítást, mert borzasztó nagy volt benne a tenni és a megfelelni akarás, hogy jól csinálja. Mostanra sokkal gyermekközpontúbb lett a nevelés, jóval többet tudunk az emberi lélek működéséről, a kötődésre vonatkozó kutatások eredményei közismertek, és a szülők általában meleg, jó, biztonságos érzelmi kapcsolat kialakítására törekszenek a gyerekükkel.
– Persze most is vannak szélsőségek.
– Kicsit olyan ez, mint a ló egyik meg másik oldala. A tekintélyelvű nevelés az egyik oldal. Ott ugye a szülő azt mondja: azért csináld meg, mert azt mondtam. Tehát a tisztelet alapja tulajdonképpen a félelem és az érzelmi távolság, esetleg a büntetés kilátásba helyezése, ahogy a testi fenyítés is teljesen elfogadott gyermeknevelési módszernek számított akkoriban. Ma már a ló túlsó oldalán vagyunk, ahol azt halljuk, hogy kezeljük partnerként a gyereket. Ebben is vannak túlkapások, például hogy „nem szólok rá, nehogy megbántsam”. Vagy szülőként nehezen szabok keretet, mert talán sérül a gyerek, ha túl szigorú vagyok vele. Ilyen típusú félelmeik vannak a szülőknek. És valóban van olyan család, amelyben a kétéves gyerek dönti el, hogy hová menjenek nyaralni, vagy esetleg azt is, hogy lesz-e kistestvére. Ilyenkor döntési helyzetbe hozzuk őt, pedig még nincs meg a kognitív kapacitása ahhoz, hogy áttekintse a döntései hosszú távú következményeit. Egy ponton a ló túlsó oldalán felmerül, hogy mi lett a szülői tekintéllyel. Ezerszer kell szólni a gyereknek, és „oda se bagózik”, levegőnek nézi a szülőt. A lovat kellene megkeresnünk ebben a történetben. Nem lenne jó visszamenni oda, hogy a gyerek féljen a szüleitől, és fogalmunk se legyen, mi van vele érzelmileg, a gyereknek pedig eszébe se jusson bármi belső dolgot, ami foglalkoztatja, megosztani a szüleivel, hiszen nincs közeli érzelmi viszonyban velük. De az sok szülőben megfogalmazódik, hogy azért jó lenne, ha tudnék hatni a gyerekemre, vagy ha tisztelné a szavamat. És ez nem könnyű. Leginkább a keretek, a határok meghúzása, az életkori sajátosságok figyelembevétele segíthet visszaszerezni ezt a szülői pozíciót, vagy ha úgy tetszik, dominanciát a családi rendszerben. Most már talán abba az irányba megyünk, hogy a nagyon engedékeny, laissez-faire nevelési stílus szélsőségeiből visszatalálunk annak felismeréséhez, hogy a gyerek érdekét mennyire szolgálják a keretek, a szabályok, s az, hogy legyenek nem túl magas, de nem is túl alacsony elvárások, s ez tudja egészséges mederben tartani a szülő-gyerek kapcsolatot.
