Új törvényi keretek, vitatott sorsú műemlékek, magasházak és a helyi közösségek által megakadályozni próbált óriásberuházások – igencsak intenzív időket él a hazai építészeti világ. Lehetséges néhány, a köz érdeklődését is felkeltő példán keresztül megérteni a túlfűtött sajtóhíreken alig-alig átszűrődő, árnyalt szakmai szempontokat?
– A közelmúltban született meg a vadonatúj építési és beruházási törvény, illetve a magyar építészetről szóló törvény, mely utóbbi az épített környezet alakítására, a településkép védelmére és a kulturális örökség védelmére vonatkozó jogszabályokat újítja meg és foglalja egybe. Mennyire kötik meg az építészek kezét és mennyiben szolgálják a munkájukat a paragrafusok?
– Tulajdonképpen ez az építészet egyik alapproblémája. Miközben egy épület alkotófolyamat eredménye, az építész-tervező részéről művészi hozzáállást, megközelítést feltételez, aközben a végeredmény kőkemény mérnöki munkát igényel, és egy óriási anyagi, természeti és emberi erőforrásokat mozgató iparág piaci terméke. Hogyan lehet ezt a konfliktushelyzetet törvényileg szabályozni? Nyilvánvaló, hogy biztonsági, funkcionális, műszaki, használati kérdésekben indokolt és szükségszerű, hogy legyen egy keretrendszer, és eddig is számos rendelet, törvény, helyi és országos szabályozás foglalta keretbe az építészeti, építési tevékenységeket. A szabályok mindazonáltal bőven elég teret hagynak az alkotói szabadságnak, elég csak megnézni egy-egy tervpályázatot: ugyanarra a helyszínre, ugyanarra a problémára, ugyanazzal az építőipari technológiával ahány építész, annyiféle izgalmas megoldást hoz.
Mizsei Anett okleveles építészmérnök, az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának oktatója, az RMG.atelier építész stúdió egyik alapítója. Két budapesti kerület tervtanácsi tagja, építészeti szakíró, Palkó György fotóssal közösen jegyzi a Budapest építészete 2000–2020 című kötetet.
Portréfotók: Hegedüs Márton
– A törvénycsomag előterjesztése és elfogadása során az egyik fő kommunikációs motívum az volt, hogy az újdonságok „a polgári jó ízlést” védelmezik. Miért szükséges és hogyan lehetséges esztétikai kérdéseket jogszabályba foglalni?
– Van az építészeti ízlésnek történeti háttere, amely a XX. század technológiai és társadalmi kérdéseivel függ össze. Azt az alapvetést, hogy az épületeknek esztétikai funkciójuk is van, csak az 1950-es évek végén írták le, ekkorra jelentek meg ugyanis huszonöt-harminc év távlatából az első bíráló hangok az 1920-as évek eleje óta jelen lévő építészeti modernizmussal szemben, és fogalmazták meg azokat a kritikus pontokat, amelyekkel azóta is küzdünk. Az egyszeri városlakó jobban szereti a régebbi épületeket és környezetüket, mert azok jól olvasható, részletgazdag, a szemet, lelket, fantáziát jobban megszólító objektumok, míga modern épületek értelmezésén gyakran „erőlködni” kell, hiszen tömörebben, absztraktabban kommunikálnak, általában hagynak egyfajta hiányérzetet az emberben. A kortárs építészet majd száz éve azzal küzd, hogy miként tud könnyebben befogadható alkotásokat létrehozni. Valószínűleg azért is szeretjük jobban a téglával borított vagy a vakolattal, különféle díszekkel szépen tagolt régi épületeket, mint a beton-üveg-fém homlokzatú moderneket, mert utóbbi anyagok rosszabbul bírják az öregedést; ám ha elvonatkoztatunk az adott kor technológiáitól, és a XX. századi épületek térformálási megoldásait, a környezetükkel való kapcsolatukat, a visszafogottságukat szemléljük, mégiscsak rengeteg olyan esztétikai finomságot vehetünk észre, amelyek a jelenlegi, mindent felülíró beruházói szemlélet – lásd profitmaximalizálás és ami ebből következik – mellett már csak kivételes esetben tudnak létrejönni. A törvényszöveg és annak kommunikálása ezekre a globálisan jelen lévő igényekre próbál valamiféle választ adni. Ugyanakkor érezhetően ellentmondásos törvénybe iktatni valamit, ami szubjektív értelmezésekre nyit lehetőséget. A „polgári jó ízlés” esetében tervezőként valójában pontosan mit is kell betartanom? A kérdés az, mikor, milyen esetben lesz ez a kitétel hivatkozási alap, és hogyan lesz átlátható az alkalmazása.
– Miközben a törvényi keretrendszer szigorodik, az az érzésünk lehet, hogy a legjelentősebb nagyberuházások rendre kiemelődnek, és felmentést kapnak a standard eljárásmódok, előírások alól. Ez egyfelől bosszantó, és a törvények erejébe vetett hitet rombolja, másrészt nyilvánvaló, hogy ha nem tennénk engedményt, sokszor nem épülne semmi az adott helyen, és további évtizedekre velünk maradna a dzsumbuj, a „lepratelep”, a rozsdaövezet, a szűk keresztmetszet. Diktálhatja közérdek, hogy kivételek szülessenek?
– Valahol érthető a feszültség az emberek részéről, amiben az is benne van, hogy amikor ők építkeznek, a jogszabályok útvesztőjében gyakran érzik úgy, hogy meg van kötve a kezük, pedig szívesen átlépnének egy-két szabályon a saját víziójuk, álmaik megvalósítása érdekében. Nem kapnak engedményeket, ha egy védett fa pont a telkük közepén nőtt ki, és megnehezíti vagy költségesebbé teszi a házuk építését…. Az építés, az építészet azonban közügy – és ez még a magántelek határain belül is érvényes, hiszen annyi minden befolyásolhatja egy utca, a szomszédság, a település összképét, mikroklímáját, élhetőségét. A közterületek, a közfunkciók pedig valóban kollektív tulajdonaink. Egyébként szerintem jó jel, ha kiemelt társadalmi figyelem kísér egyes projekteket, hiszen egyféle ébredő tudatosságot és felelős hozzáállást jelez a köz részéről. A közvélemény által szigorúan kezelt nagyberuházások esetében éppen a széles körű szakmai egyeztetéseknek, eszmecserének, előzetes hatástanulmányoknak lenne kiemelt szerepük, hogy érdemi befolyásolási vagy legalábbis hozzászólási lehetősége legyen a szakmának. Én magam két fővárosi kerületben vagyok tervtanácsi tag, és azt gondolom, a tervtanácsi és főépítészi rendszer jól működik, alkalmat ad konstruktív beszélgetésekre és az irányok kijelölésére – ez azonban szűk szakmai fórum, amelynek működésére a köz nem lát rá. Kívánatos lenne a minél nyíltabb és részletesebb kommunikáció, hogy az érintettek megismerhessék, megérthessék a háttérben húzódó érveket és indokokat, és hogy a beruházás miként fogja valóban az ő érdekeiket szolgálni, az ő igényeiket figyelembe venni. Ha ez elmarad, az emberek teljes joggal érezhetik magukat kizárva az életterük sorsának alakításából.
– A deficites szakmai és civil befolyás egyik legforróbb terepe a „felhőkarcolókat Budapestre” vita. Milyen árnyalt, szakmai érveket lenne fontos megismerni, amikor egy ígéretes, de jelentős fejlesztésre váró terület beépítéséről van szó – lásd Kopaszi-gát, Rákosdubaj, Göncz Árpád városközpont?
– A magasházakról szóló dialógus esztétikai, illetőleg formai irányba ment el, nagyjából egyetlenegy paraméterről, a toronyházak magasságáról szól, miközben összetett társadalmi, gazdasági, városi kontextusba ágyazódó óriási projektekről beszélünk, amiket nem lehet egy irányból megközelíteni. Ha megnézzük a komolyabb magasházas negyedekkel rendelkező városokat, azt láthatjuk, hogy ezek többségben organikusan nőttek ki: ahogy sűrűsödtek a felhőkarcolók, velük bővült a metró, a gyorsvasúthálózat és így tovább, azaz felépülésük lassú és egyensúlyokat kereső folyamat volt, és még így is az élhetőség határait feszegető forgalmat és terhelést generáltak. Budapesthez hasonlóan másutt sem volt ez a növekedés feszültségektől mentes, és mi abban a helyzetben vagyunk, hogy már megfigyelhetjük és levonhatjuk a tanulságokat a megvalósult példákból. A városképet örökre átformáló beruházások előtt nem véletlen hát az óvatosság, hiszen a várossziluett is érték. A neves németalföldi festő, Vermeer egyetlen fennmaradt, ismert tájképe, a Delft látképe az 1660-as években készült. Van abban valami megható és egyben végtelenül izgalmas, hogy ma le tudunk ülni ugyanarra a pontra, ahonnan ő anno a városra tekintett, és nagyon hasonló látvánnyal fogunk találkozni. Ugyanakkor a magasház önmagában nem feltétlenül probléma. Ha egyforma alapterületű lakásokat kertvárosi házakban vagy egy toronyban helyezünk el, a többség azt gondolná, jóval zöldebb környezetet biztosít a kertes házas elrendezés – miközben arányaiban sokkal több haszontalan tetőfelület, letérkövezett garázsbeálló és zöldfelületbe harapó terasz születik, mint ha a lakásokat nem terítjük ki egy területre, hanem „tömbösítjük”, és nagy, egybefüggő, közös használatú zöldterületet hagyunk meg köztük… Visszatérve a kérdésre: a budapesti épületek maximális magassága nyilván fontos faktor, a láthatóságuk, a megjelenésük sok szempontból kulcs, de sokunk szakmai dilemmája jóval inkább az, hogy a magasházak vagy magasházas övezetek hogyan tudnak úgy beágyazódni a leendő vagy jelenlegi környezetükbe, hogy problémákat oldjanak meg, és ne új bonyodalmakat okozzanak. Végül is az építészet lényege a problémamegoldás.
– Apropó, zöldterület: a szegedi püspökségi iskolaberuházás esetében a helyi civilek és az általuk védett erdő nyert – a tervezett épületet egészen máshol húzzák fel. A Déli Körvasút esetében épp ellenkezőleg minden jel szerint megvalósul a sínpálya bővítése és az emiatt szükséges favágás az ott élők tiltakozása ellenére – a sokkal nagyobb tömegeket kiszolgáló elővárosi vasúti közlekedés fejlesztése érdekében. Van-e általános érvényű szabály, mikor fontosabbak a fák, és mikor áldozhatók fel egy nagyobb jó érdekében?
– Szerintem mindig csak az adott helyzetben lehet értékelni. Az új építészeti törvény mindenesetre olyan konkrét célkitűzéseket is megfogalmaz, hogy például erdő vagy külterület, illetve mezőgazdasági terület belterületté való bevonása, azaz beépíthetővé átminősítése a jövőben nem támogatott. Az új elv tehát, hogy ami jelenleg zöldterület, az maradjon is az. Igaz, ez a szabályozás csak 2025-től lép hatályba, mégis érezhetünk ellentmondást a törvény szelleme és a jelenlegi gyakorlat között. Az érdekeltek közötti feszültség az építészetben tulajdonképpen elkerülhetetlen, és ennélfogva az is, hogy legyen egy személy vagy fórum, aki/ amely egy ponton döntést hoz. Miközben szó sincs arról, hogy egy lakóközösség döntse el, mi épülhet és mi nem, arra alapvetően a beruházónak és a döntéshozónak is nyitottnak kellene lennie, hogy mihez kötődnek a helybéliek, mit hogyan használnak, mik az igényeik. Mielőtt azt gondolnánk, hogy ezek speciálisan magyar problémák, szögezzük le, hogy az építészek, a döntéshozók, a közösségek világszerte küzdenek ugyanezekkel a kérdésekkel. De azért vannak jó gyakorlatok arra, hogy hogyan lehet egy kicsit jobban bevonni vagy úgymond érdekeltté tenni a közösségeket, vagy legalább megértetni velük, hogy miért lesz jó nekik a változás.
– Amikor nem valami zöld forog veszélyben, akkor az szokta borzolni a kedélyeket, hogy le kell bontani egy épületet, amit megszoktunk, ami kisebb/szebb, mint ami a helyére kerül, és amit talán fel is lehetne újítani. Ez a helyiek egyik érve a Magyar Rádió korábbi épületei helyére tervezett Pázmány Campus, azaz a PPKE bölcsészkarának józsefvárosi tömbje ellen.
– A házaknak az igény megszületésétől az építésen át a bontásig természetes életciklusuk van. Tulajdonképpen az egész emberi történelemben, mióta vannak települések, az a szokványos gyakorlat, hogy épületeket lebontanak, és újakat építenek a helyükre. Ami viszont nagyon mai kérdés, és korábbi korok építőit, beruházóit és szakembereit egyáltalán nem foglalkoztatta, az az ökológiai vonatkozás. Ami már megépült, abba beépült bizonyos mennyiségű erőforrás, építőanyag, és ezek megtartása ökológiai szempontból előnyösebb lenne, hacsak nincs valamilyen megoldhatatlan probléma vagy veszély, hiszen az építőanyagok többsége nem megy tönkre néhány évtized alatt. A vicc az, hogy a statisztikák tulajdonképpen nagyon jól néznek ki, mert tudomásom szerint hivatalosan a lebontandó épületek kilencven százalékát újrahasznosítják itthon – más kérdés, hogy ez a gyakorlatban olyasmit jelent, hogy ledarálva útalapba kerülnek, és a beépülő rengeteg új anyaggal szemben már egyáltalán nem elvárás, hogy tartalmazzanak újrahasznosított hányadot. Szörnyű ellentmondás feszül tehát az ökológiai és a gazdasági fenntarthatóság között – már csak ezért is csínján kellene bánni a bontásokkal. Sajnos ma itthon nagyon költséges a felújítás, a bontáshoz és új építéshez képest százmilliós, akár milliárdos felára lehet, hogy a régi épület a hatályos biztonsági, tűzvédelmi, energetikai, egészségügyi stb. előírásoknak megfeleljen. Ezt a helyzetet kizárólag olyan támogatási és intézményi környezettel lehetne megváltoztatni, amely a beruházókat érdekeltté tenné, hogy bontás helyett átépítésben gondolkodjanak.
– Van-e értelme egyes bontásra ítélt vagy bontással fenyegetett épületeket helyi védettséggel vagy akár műemléki státusszal megvédeni, ahogyan azt itt is próbálja a józsefvárosi önkormányzat? Van-e objektív szempont, hogy mi alapján, miért érdemes megtartani és megóvni egy nem különösebben vonzó házat?
– Szempont lehet az építész személye, életművének kultúrtörténeti jelentősége. De ennél általában többet nyomnak a latban például innovatív vagy egyedi megoldások, egy újszerű mérnöki módszert vagy megoldást megtestesítő alkotás. Így például az Ipartervnek a hatvanas években egészen lenyűgöző beton héjszerkezetei készültek, amelyeknek külföldről is a csodájára jártak. De lehet indok egy téri helyzet, amelyet a városszöveten belül alakított ki maga körül az adott épület, olyan köztéri funkciót, használati lehetőséget megnyitva a városlakó számára, amelynek révén az ott lakók számára élhetővé, hasznossá, szerethetővé tudott válni. Ilyen épületeket hiba volna elbontani akkor is, ha nem különösebben díszesek. Hogy a Rádió által hátrahagyott épületek megőrzésre érdemesek-e, tájépítészekkel, urbanisztikai és más szakértőkkel kiegészülő nagy tervezőcsapat tudja megfelelően mérlegelni és irányelvek formájában a projekt felelősei elé tárni – ideális esetben még a tervpályázatot megelőzően.
– Ha már valami műemlék, ám romos, kell-e, szabad-e újjáépíteni, adott esetben hosszú idő után, új anyagokból, új technológiával? Jobb-rosszabb megoldásokat láthatunk Nagyvázsonytól a budai Váron át Diósgyőrig…
– Bizonyos szakmai irányelveket az úgynevezett charták fogalmaznak meg arról, hogy hogyan lehet műemlékekhez, régi épületekhez, romokhoz szakmailag megalapozott módon hozzányúlni. De azért a való élet nagyon gyakran bonyolultabb annál, mint hogy egy ilyen irányelvet egyszerűen csak ráhúzzunk egy konkrét épület esetére. Én a romkérdést is inkább az emberek, a befogadó közösség irányából közelíteném meg. A romok mindig is vonzották az embereket, megragadták a fantáziánkat, olyannyira, hogy a romantika korában vadonatúj romokat építettek az angolkertekbe. A romesztétikának a mai napig van ilyenfajta, populáris oldala, és azt gondolom, pont ezért kár túlságosan visszaépíteni a romjainkat. Nyilván vannak konzerválási kérdések: ha magukra hagyjuk őket, egy idő után a földdel válnak egyenlővé, tehát bizonyos mértékű védelmet és karbantartást igényelnek, ha nem akarjuk, hogy megsemmisüljenek – márpedig ezt nem akarjuk, hiszen fontos kultúrtörténeti, építészeti örökségünket képezik. Másfelől a hozzáépítés, tehát a fenntartáson túlmutató építészeti beavatkozások tudnak nagyon jó szolgálatot tenni azzal, hogy a látogatókat jobban bevonzzák, és többet megmutatnak abból, hogy minek a romjait látjuk. A dilemma az, hogy mennyit építhetünk hozzá vagy vissza. Legyen funkcionálisabb, informatívabb, ugyanakkor maradjon is rom, hiszen nem véletlenül váltak rommá a romos épületek. Hogyan mondjuk el a lerom(bo)lásuk történetét, ha annak végső állapota már nem látható? Térben és időben is elveszítjük a viszonyítási pontjainkat, ha nem becsüljük meg a romok értékét.
– Hogyan tekintsünk a zsámbéki romtemplom visszaépítésére? Egyrészt évszázadok óta foghíjas körvonalai határozzák meg a környék ikonikus látképét, másrészt banális okból pusztult el: egy XVIII. századi földrengés rongálta meg. Márpedig természeti csapások után a helyreállítás szinte törvényszerű, legyen szó egy visegrádi szállodáról vagy épp a párizsi Notre-Dame-székesegyházról.
– Érdemes a társadalmi kontextus vizsgálatától indulni. Okoz-e az épület állapota funkcionális hiányt? Mennyire van rá igény? Egy aktuális tűzvészben elpusztult épület visszaépítése azért abszolút indokolt, mert funkcionális problémát, komoly lelki veszteséget és traumát is okoz egy közösségnek, amelyet az újjáépítés orvosol. A zsámbékiak, úgy tűnik, hogy évszázadok óta a romhoz kötődnek, márpedig ha drasztikusan belenyúlunk egy adott településrész képébe, akkor az ott élők környezetükhöz kötődését, végső soron a helyi közösség identitását tesszük kockára. Kérdés, hogy mennyire élő a trauma a szerzetesközösség részéről, és mennyire nélkülözhetetlen számukra a zsámbéki bázis.
Fotó: Czita Építész Stúdió
– És mi a helyzet a veszprémi székesegyházzal, ahol a száz évvel ezelőtt kialakított historizáló, gazdag belső díszítés helyét a helyi civil közösség heves tiltakozása ellenére a kortárs minimalizmus vette át? Az eredmény lenyűgöző, a fehér falak spirituális ereje vitathatatlan, ugyanakkor elveszett valami, amit sokáig értéknek és kulturális örökségünk részének tarthattunk. Hogyan lehet itt igazságot tenni?
– Nem könnyű, ugyanis az objektív tények egyik fél nyilatkozataiból sem derülnek ki egyértelműen. A helyzet többé-kevésbé az, hogy a XX. század eleji, karakteres, festett belső tér az 1970-es években kapott egy minden valószínűség szerint nem megfelelő anyagokkal és technológiával végzett felújítást, amelynek következtében a festékréteg mögött az alulról beszivárgó víz „megette” a kőfalat. Ilyen esetben, bár a festés látszólag ép, a szerkezet állagmegóvása érdekében ez a réteg nem vagy csak aránytalanul nagyobb költséggel tartható meg. Sajnos ezek olyan technológiai szakkérdések, amelyekkel szemben a helyi közösség értetlenségét még akkor is nehéz lebontani, ha egyébként jó a kommunikáció a felek között. Veszprémben mindenesetre az új felületképzést úgy alakították ki, hogy egy későbbi időpontban rekonstruálható legyen a XX. század eleji díszítőfestés.
– A Szív olvasói bizonyára figyelemmel kísérik szinte minden egyházi épület felújítását – de mennyire vannak az építészek érdeklődésének homlokterében a templomok?
– A templom, illetve szakrális tér tervezése egyfajta „specializáció” a szakmában, de azt gondolom, hitbéli meggyőződéstől függetlenül is izgalmas feladatnak számít, mert ez az egyik olyan eshetőség, amikor az épület teljesen természetesen tud felvenni valami önmagán túlmutató jelentést anélkül, hogy belecsúszna a giccsbe. Az oktatásban – nálunk, az Óbudai Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karán – alapképzésen választható tantárgy, illetve diákköri munkák keretében, valamint dimplomatervként tudnak a templomok iránt érdeklődő hallgatók elmélyülni a szakrális épületek világában. Ami a templomfelújításokat illeti, olyan különleges szaktudást igénylő területről van szó, amelyen általában erre részben specializálódott műemlékvédelmi szakmérnököket foglalkoztató tervezők-kivitelezők dolgoznak. Az ő alázatos munkájuk szinte láthatatlan, nem kap publicitást, nem jár díjakkal, a közvélemény mit sem tud róla, miközben – legalábbis szerintem – az ép-ítés (mint „éppé tevés”) egyik legmeghatóbb, legnemesebb és legszakrálisabb feladata a kis falusi templomok megóvása, méghozzá függetlenül attól, hogy hivatalosan és adminisztratív módon műemlék-e az adott épület. Ezek a mi kincseink, a múltunk, a gyökereink, hiszen a hagyományos településszerkezetben a templom volt a központ, az origó, itt zajlottak a közösség legfontosabb eseményei, tornya a tájban tájékozódási pont. Sok helyen fennmaradtak az adott tájegységre jellemzően díszített templomi felszerelések. E téma ugyan már átvezet az építészetből a néprajz irányába, de ezek a területek igazából nem is választhatók el egymástól. Ha az építészetről mint a nemzeti identitásunk vagy a hagyományaink hordozójáról beszélünk, ezeknek a kis vidéki templomoknak a felújítása szerintem sokkal lényegesebb, mint bármelyik sokmilliárdos nagyberuházás.
