Mélyen megrendülve értesültünk egykori kedves kollégánk, Rudan Mária háromgyermekes édesanya haláláról. A jezsuitáknál kezdett el a gyermekvédelem témájával foglalkozni, majd 2019-től a Szerzetesi Irodán az Emberi Méltóság projekt vezetője lett. Felfoghatatlan veszteségükben együttérző szívvel és imával gondolunk az egész családjára. Máriára A Szív magazin 2021 áprilisi számában megjelent, nekünk adott interjújával emlékezünk.
Az egyház már messze nem ott tart a kiskorúak ellen elkövetett szexuális bántalmazások kezelésében, mint amit tizenkilenc évvel ezelőtt, „a kezdetek kezdetén” a Boston Globe című amerikai napilap tényfeltáró cikke bemutatott. De erről rendszerint kevés szó esik. A hazai változás folyamatáról, feladatairól beszélgettünk Rudan Máriával, aki gyermekvédelmi tanácsadóként segíti a Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodáját, illetve több egyházi és civil szervezetet, valamint Elek László jezsuita pappal, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium iskolalelkészségének tagjával.
– Az első egyházi botrányok óta a társadalom is elkezdett reagálni a különféle bántalmazási, visszaélési ügyekre. Látható, hogy ezek a családokat, a világi oktatást, a közösségek széles körét is érintik, például a sportolókét. Vagy elég csak a metoo-mozgalomra gondolnunk. A napvilágra került esetek rendkívül érzékenyek, sokan igen indulatosan kezelik a kérdést. Már azt is nehéz feldolgoznia a társadalomnak, hogy valós jelenségről van szó. Nincs meg a veszélye, hogy a „jól definiálható” egyházakon vezeti le a társadalom az ezzel kapcsolatos feszültségét? Nem válhat céltáblává, fekete báránnyá az egyház?
Elek László SJ: Az „egyház mint céltábla” kifejezést nem szeretem. Szerintem nem szándékosan ránk céloznak, sokkal inkább az történik, hogy az ilyen esetek érthetően nagy indulatokat váltanak ki, mert a téma valami fontosat talál el az emberek életében. Papként engem természetesen fájdalmasan érint, ha egyházi visszaéléssel kapcsolatos történetet hallok. Ha komolyan vesszük, hogy a keresztények a világ világossága, s ebben jelenik meg valami nagyon sötét, az sokkal jobban fáj.
Rudan Mária: A társadalomban él egy ideális kép, magas elvárás az egyházzal kapcsolatban, ami összeomlik, de legalábbis árnyalódik a napvilágra került visszaélési esetek miatt. Az ezzel való szembenézés rendkívül fájdalmas. Valószínűleg azért is jelentkeznek az említett erős érzelmi reakciók, mert az ügyek olyan alapvető témákat érintenek, mint a bizalom, a hitelesség. És hiányzik a felület a visszaélésről szóló nyugodt, egymást meghallgató párbeszédhez.
László: Az egyház központosított szervezet, míg például a különböző sportkluboknál ez nincs így. Tehát az egyházban könnyebb rendszerszinten látni a nehézségeket, de jobb a lehetőség is a gyógyulásra, a javításra. Külföldi példák alapján úgy látom, érdemes azzal kezdeni, hogy találkozunk azokkal az emberekkel, akik átéltek valamit, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.
Mária: Az egyház már hitelesen elindult abba az irányba, hogy foglalkozzon ezekkel a kérdésekkel, de még nagyon sok a tennivaló. A felmerülő témák nagyon személyesek, és mivel szexualitásról, hatalomról van szó, nem lehet magunktól távol tartva kezelni ezeket. Mindenkitől sok energiát, belső erőt, időt kíván a szembenézés. Az egyház számára feladatot és lehetőséget is jelent az egységes szervezete. Képes lehet arra, hogy valós megoldásokat mutasson, amelyeket akár más társadalmi rendszerek is átvehetnek, akár a családon belüli, akár más, hatalmi viszonyokat is érintő területekre gondolok. Magyarországon most indul el ez a folyamat, türelemmel kell lenni egymás iránt.
László: Fájdalmas olvasni a visszaélések történeteit, de hálás vagyok azoknak, akik ki mertek állni ezekkel. Ha már léteznek ilyen esetek, derüljenek ki, mert ez segít, hogy elgyászoljuk azt az ideális képet, amely bennünk él az egyházunkról, a közösségünkről, a társadalmunkról, a családunkról vagy akár a saját életünkről. Azzal indul a folyamat, hogy ránézünk arra, ami van.
Szomorúak és dühösek leszünk tőle, de ezt nem lehet megspórolni.
Mária: A szembenézés okozta félelem bénítóan hat. Nehéz azzal szembesülni, hogy a bántalmazás különböző megnyilvánulásai, akár felnőtt-felnőtt kapcsolatainkban is, nem valahol a peremvidéken, hanem tőlünk karnyújtásnyira történnek. Mi is érintettek vagyunk. Akár áldozatként, akár tevőlegesen. Szülőként vagy tanárként is tudatosíthatom, hol élek vissza a felnőttségemből adódó hatalmammal. Ki kell lépnünk a dermedt félelemből, és akkor a sebekből kiindulva el tudunk kezdeni építkezni. El kell fogadnunk az áldozatok tapasztalatát, valósnak kell elismernünk, amit átéltek.
– Mit tesz az egyház a gyermekek biztonságáért és a hatalmi visszaélések minimalizálásáért?
Mária: Minden egyházmegyében létrejött gyermekvédelmi bizottság, ezt pápai törvény írja elő. A szerzetesrendek is elkezdték megalkotni az eljárásrendek szabályozását ebben a témában. Rendközi együttműködéssel elindult az Emberi méltóság stratégia kidolgozása. Zajlik a belső munka azzal kapcsolatban, hogyan lehet az áldozatok élményeit közel engedni és elfogadni. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működik egy szakpedagógusi továbbképzés ebben az irányban, és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán is van gyermekvédelmi szak.
– Az áldozatok bocsánatkérést várnak. Elég itt megállni? Az elkövetők – amellett hogy súlyos bűn terheli őket – maguk is sebzett emberek. Nekik vajon segít a rendszer, vagy egyszerűen kilökik őket?
László: Érdekes kérdésfeltevés, hogy felelősek vagyunk-e egymásért. Valóban, az elkövető a sérüléseivel és a bűneivel együtt hozzánk tartozott, nem tehetjük meg, hogy a továbbiakban nem törődünk a sorsával. Az nem szerencsés, ha az eseményt leszűkítjük az elkövető és az áldozat dinamikájára. Fontos, hogy észrevegyük: itt csakugyan mindenki érintett. A környezet is: aki elnézett, aki nem reagált, aki nem vette észre, mi történik. S mindenkinek szüksége van segítségre. Az abúzust elkövetők is sérült emberek, a bűneik melletti jótetteik pedig igazi jótettek. Ezt a kettősséget feldolgozni minden oldalról rendkívül nehéz, emberfeletti feladat.
Tudok olyan lelkigondozóról, aki elkövetőkkel is foglalkozik, hiszen a sebeket minden oldalon gyógyítani kell.
Az egyháznak az a végső lehetősége, hogy a pap elkövetőt mondjuk laicizálja, és búcsút vesz tőle. Nagyon helyesen teszi, mert szükség van következményekre, de nem megoldás, ha csak kidobjuk az ajtón az illetőt. Ki áll mellette? Ez nemcsak az irgalmasság szempontjából fontos, hanem azért is, mert ha az elkövető szem elől vész, elhelyezkedhet az állami szférában, mivel általában az egyházi szabályozás a szigorúbb, és ezzel újabb gyerekek válhatnak kiszolgáltatottá. Biztonságosabb lenne a szoros együttműködés az állam és az egyház között ebben a témában.
Mária: Fontos megkülönböztetnünk jelenségeket. A visszaeső pedofilokkal kapcsolatban nagyon kevés gyógyítási lehetőség van. Az alkalom szülte visszaélések esetében az elkövetők mindenképpen segítségnyújtásra szorulnak. Arra is figyelni kell, hogyan tudjuk úgy megváltoztatni az intézményes működésünket, hogy az elkövetés lehetőségei ne teremtődjenek meg. Akár a fizikai környezet megváltoztatásával is.
Nagyon konkrét példa, hogy a szűkös anyagi lehetőségek ellenére már több iskolában elkezdték átláthatóvá tenni az ajtókat.
Ez nem azt jelenti, hogy minden tanárról azt feltételezik, hogy bántalmazza a gyerekeket, de kevesebb lehetőség marad például a testi fenyítésre. Ugyanígy gátat szabhatunk a visszaélésnek a lehetséges áldozatok megerősítésével is, egész kicsi kortól kezdve. Például a gyerekeknek tudniuk kell, hogy szabad nemet mondaniuk a helytelen közeledésre. S fontos, hogy a kiskorúak ismerjék a lehetőségeket, hogy hová fordulhatnak, ha úgy érzik, visszaélnek velük.
– A bántalmazások összefüggésében mi a különbség a bocsánatkérés és a kiengesztelődés között?
Mária: A bocsánatkérésnek a közösség szempontjából van nagy jelentősége, kimondva, hogy elfogadjuk a tapasztalatodat, és elismerjük a saját felelősségünket is abban, ami történt. Külföldi példák alapján az áldozatok ezt várják a legjobban. A kiengesztelődés valamiféle kétoldalúságot feltételez, de ezt nagyon óvatosan meg kell hagyni az áldozatoknak.
László: Fontos szempont, hogy a kiengesztelődés előtt a harag, a szomorúság megélésére is szükség van.
Mária: El kell fogadnunk, hogy a bocsánatkérés után akkor következhet el a kiengesztelődés, ha erre mindkét fél készen áll.
László: A visszaélési kérdések feldolgozása időigényes folyamat, de abban teljes az egyetértés, hogy például az abúzus elfogadhatatlan. Sok fórumra van szükség, ahol ezekről a kérdésekről lehet és kell is beszélgetni.
Mária: Érdekes ezzel kapcsolatban, hogy a generációs és kulturális különbségek mennyire befolyásolják a téma megközelítését. Az idősebb nemzedék feltétlenül lojális az egyházhoz, de időközben felnövekedett az egyházon belül is az a korosztály, amelynek tagjai egészen más mintákat követnek: mernek kérdezni, természetes elvárásuk a transzparencia, minden szinten.
Rudan Mária
– A szexuális gyermekbántalmazás, illetve a hatalommal való visszaélés jelenségének kimondásáról, a tisztulásról, a gyógyulásról, ennek időigényességéről, a megelőzésről vagy a jogi szabályozásról már beszéltünk. Mely területeken kell még lépéseket tenni?
Mária: Egy helyzet jogi kezelése kevés. Fontos lenne például, hogy a munkatársak kiválasztásánál szempont legyen, hogy a jelentkező azonkívül, hogy erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezik, hogyan vélekedik a hatalomról, a rábízottak jogairól. Egy iskolában például ne csak a tanárok, hanem minden munkatárs vállalja, hogy bizonyos értékek védelmében közösen végzik tevékenységüket. Jó lenne, ha egy döntéshozót egy iskolában vagy egyházi közösségben nem hagynánk egyedül, hanem tanácsadók segítenék a munkáját.
László: Ezt szívesen kitágítom az élet minden szintjére: figyeljünk arra, hogy bárki, aki hatalmi pozícióban van, ne maradjon egyedül, kontroll nélkül. Hogy ne legyenek reflektálatlan, átláthatatlan helyzetek.
Ha valaki nagyobb hatalommal hosszabb időre egyedül marad, a személyisége elkezd torzulni.
Ha strukturálisan van mellette valaki, akivel tud beszélgetni, aki őszinte visszajelzést ad neki, aki rá tud világítani bizonyos kérdésekre, az segíti az átláthatóság, a felelősségre vonhatóság kultúráját. Ez nem félelmet generál, hanem biztonságot ad mindenkinek. Persze akkor is fog történni olyan, aminek nem kellene, de rögtön láthatóvá válik, és nem gennyesedik el a seb, amit okoz.
Mária: Az Emberi méltóság stratégia célkitűzéseivel is azt szeretnénk, hogy egy minden érintett számára biztonságosabb kultúra felé lépjünk előre. Foglalkoznunk kell a múltbéli ügyekkel is, de a figyelmünket nem a „kárelhárításra” szeretnénk fókuszálni, hanem előretekintünk. Arra figyelünk, hogy e nehéz tapasztalatokkal kapcsolatban mit tudunk hitelesen és az értékeinkből kiindulva mondani, tenni. Bizakodom, hogy egyre több embert találunk, akikkel beszélgetni tudunk erről. Így készítjük elő a kiengesztelődés útját.