Bármilyen szépen ragyog is a napsugár, ha itt a szeptember, irány az iskolapad, az óvoda – és ezzel együtt egy teljesen más ritmus, napirend. Az utolsó nyári hét gyakran már teljesen az iskolára készülődés jegyében telik: rengeteg beszerzés, odafigyelnivaló, lehet, hogy még a betűket is érdemes átnézni. Emlékszem, egyik nyáron elfelejtettem talán a G betű kunkorítását, és a szomszédom kezéről próbáltam lelesni a megfelelő mozdulatot.
Az iskola teljesen meghatározza a család napi ritmusát. Mint a kóró és a kismadár láncmeséje: ha nem kezdünk el vacsorázni fél hatkor, nem fürdik le mindenki hétig. Ha nem fürdik le mindenki hétig, nem kerülnek ágyba fél nyolcig. Ha nem kerülünk ágyba fél nyolcig, nem ér véget a mese nyolc körül. Ha nem ér véget a mese időben, nem alszunk el legkésőbb kilenc tájban. Ha nem alszunk el kilenc körül, aligha pattanunk ki az ágyból legeslegkésőbb fél hét körül. Akkor viszont nyűgös a reggel, és fáradtan indul a nap. Őszintén megmondom, én nem szeretem, hogy ennyire nézni kell az órát. Olyan kényelmes nyáron a kötetlenség! Sokkal többet tudunk beszélgetni, mindenki kipihentebb, külön mesére is jut idő esténként… de sokat kell még várni rá! Különösen mostanában, hogy elvileg fél négyig az intézményben kell tartózkodnia a gyermeknek, alig van idő otthon csak úgy „ellenni”, olvasgatni, játszani, bámulni ki a fejünkből, egyszóval töltődni. Ha minden gyerekkel mindennap csak fél órát szeretnék kettesben lenni, el is telt a délután, vagyis két délután, és akkor még nem volt semmi külön programpont. A hétvégéken is nehéz kirobbantani a társaságot, hiszen érthető módon szeretnének egy nagyon aludni, így szombat reggel senkinek nincs kedve elindulni valahová, a vasárnapot pedig meghatározza a szentmise.
Forrás: Dreamstime
Szóval csak az én személyes anyai (vagy tyúkanyói?) nézőpontomból nemszeretem dolog ez az iskola. (Tudom, szerencsés vagyok, hogy lehetőségem van egyáltalán itthon lenni a gyerekekkel.) Ugyanakkor látom, hogy egy jó osztályközösség mennyi örömet és áldást ad a gyerekeknek. Van kivel összekapaszkodni, együtt viháncolni, együtt keseregni, kipróbálni mindenféle helyzetet, akár életre szóló barátságokat kötni. Olyan hálás vagyok mindazoknak a tanároknak, akikhez odafordulhat a gyerek, és aki segít neki előrelépni, új szempontokat mutat, a világosság útját mutatja meg. Minden gyermekünk életében volt (és biztosan lesz is) ilyen pedagógus több is, akinek sokat köszönhetünk, és akinek a hanghordozása, a megoldási ötlete vagy a kommunikációs stílusa azóta is fel-felbukkan a családban. Látom azt is, hogy mennyire nyitottak és szomjasak a gyerekek az új ismeretekre. Biztos, hogy maguk is felfedeznek sok mindent, de remek érzés közösen rájönni valamire, hazaszaladni az izgalmas tudással. Volt egy bő fél év, amikor az egyik kislányunk itthon tanult. Szépséges együtt töltött időszak volt, de nehéznek bizonyult a két szerepkör között egyensúlyozni, elvárásokat támasztani, kötelező feladatokat adni, felkészülni a másnapra, izgalmas játékokat, tanulnivalókat hozni, illetve mindent megértő, támogató anyukának lenni. Hatalmas hála van bennem, amikor azt látom, hogy a pedagógusok színes, vidám órákat tartanak – minden nap embert és emberiességet próbáló.
Örülhetek annak is, hogy az iskola nagyjából azt a kultúrát és életmodellt képviseli, amelyet én is ismerek és élek. A legtöbb ember naponta felkel, dolgozni megy, aztán hazatér, vannak kötelességek és kellemes elfoglaltságok, van helye a töltődésnek és a munkának. Lehet, hogy én szívesebben osztanám be szabadabban az időmet, de manapság ez az élet általános rendje, és az iskola is ezt képviseli. Más országokban más munkarend honosodott meg: Németországban két nagy szünet van, a téli és a nyári nagyjából egyforma hosszúságú. Angliában hathetente van két hét szünet, így szinte szemeszterekre oszlik az év. Ezek a különbségek azt is meghatározzák, hogy a gyermek mibe nő bele, milyen időbeosztás lesz számára a természetes. Fájdalmas, amikor a szülő nem érti az iskola rendjét, és úgy éli meg, hogy elveszíti a gyermekét. A XX. század elején egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a gyereknek muszáj iskolába mennie, és a szülők felháborodva és értetlenül vették tudomásul, hogy a lassan kenyérkereső sorba lépő gyermek a gazdasági év jelentős részében a közös munka szempontjából felesleges módon még mindig az iskolapadban ül. A számunkra olyan édes kötetlenséget jelentő nyári szünet hajdan azt biztosította, hogy a gyerek részt tudjon venni az aratásban, szedje a kévét vagy az elhullajtott kalászokat, vigyázzon a kistestvérekre. Az aratás idején kora hajnaltól késő estig folyt a munka, nem a tengerpartra készülődött a család. Ha pedig tovább is tanult a gyermek, végképp elidegenedhetett a kibocsátó közösségtől, ahogy Illyés Gyula költői szépséggel és fájdalmasan pontos tényszerűséggel megírt soraiban olvashatjuk a Puszták népe című művében.
Mégis, ha érdekütközés volt is, legalább megértették magukat a szülők a tanítóval vagy akár a csendőrrel, aki szerette volna eljuttatni az iskolába a csemetét. Oroszországban számos kis népcsoport él, ahol az iskola csak internátusos rendszerben érhető el a gyermekek számára. Az 1930-as években terjesztették ki rájuk az iskolakötelezettséget. Helikopterrel megérkeztek értük mondjuk a szibériai tajgára, bepakolták és elvitték őket. A szülők nem tudták megértetni magukat oroszul, a szállítók pedig meg sem próbáltak szót érteni hantiul, manysiul vagy nyenyecül, így maradt a félelem, a kétségbeesés. A gyerekek ezáltal kiestek a saját kultúrájukból, anyanyelvükből – több száz kultúra lassú halálához vezetett ez a rendszer. Ha csak a nyári hónapokat tölti otthon egy rénszarvaspásztor- vagy vadászkultúrából származó gyermek, fogalma sem lesz, hogyan kell túlélni a tavaszt, az őszt és pláne a telet. A családtól, a helyi szokásoktól elidegenedik, de az orosz kultúrába sem tud teljesen betagozódni. Nem csoda, hogy több helyen véresen megtorolt felkelések törtek ki emiatt.
Kicsiben, de minket is foglalkoztathat a kérdés: mit tegyünk az osztályban a más kultúrát ismerő gyermekkel, vagy azzal, aki speciális nevelési igényekkel érkezik? Mennyire avatkozzunk bele egy-egy iskolai konfliktusba? Hol a bizalom határa? Mit reagálunk túl, és mikor kell lépni a saját gyermekünk iránt érzett felelősség miatt? Napról napra felmerülő kérdések ezek, és a válasz a legkevésbé sem egyértelmű. Nem felejtem el, amikor a legnagyobb lányunk volt másodikos, és valami (mára már apró-cseprőnek tűnő) barátnők közötti probléma miatt hívtam fel egy másik anyukát, hogy beszéljük meg a helyzetet, ő pedig kedvesen megnyugtatott, hogy az egésznek nincs nagy jelentősége. Neki a nyolcadik gyermeke volt az a kislány, és tapasztalatai miatt sokkal nagyobb távlatban tudott gondolkodni, mint én.
Mégis, bármekkora lett is azóta a távlat, van bennem aggodalom és várakozás szeptemberben. Mi vár a gyerekekre idén? Mennyi izgalom, öröm, kaland, derű és ború fogja egyedülállóvá tenni ezt az iskolaévet? Nagy bizalom kell ahhoz, hogy a számomra legdrágább embereket nap mint nap rábízzam valakire. Egyre több helyről hallom, hogy léteznek szülői imakörök, ahol kimondottan az iskoláért, az igazgatóért, a pedagógusokért, az osztálytársakért imádkoznak. Fern Nichols amerikai édesanya egész világra kiterjedő mozgalmat hozott létre, hogy gyermekünk iskolájáért imádkozhassunk. Azt javasolja, hogy a kérések mellett hálaadásra és dicsőítésre is szánjunk időt, és jó, ha közösségben imádkozunk. Nekünk is van ilyen imakörünk, és bár az az igazság, hogy az évek során lassan előtérbe került az egymásért való imádság, nagyon jó ott állni a vártán, imában hordozni és őrizni az iskolát, azt a teret, közeget, ahol gyermekünk a család után a legtöbb időt tölti és a legtöbb impulzust kapja.
Lassan színesednek már a falevelek, megérkeznek a tündérfátyolosan ködös őszi napok, amikor ez a nagy szeptemberi váltás már rutinná alakul, a nyár pedig valami távolinak tűnő álommá. Jó lenne, ha a házi feladat, tornazsák, bérlet, „el ne késs” mellett beragyogná a mindennapokat az iskolával, a tanárokkal és a diáktársakkal való egy irányba haladás, azaz a megtartó szeretet élménye. Jó utat mindenkinek!
