Határjárás

A Kelet és Nyugat egyházáról

Ha létezik kihívás az író és a teológus számára, akkor ez a megkeresés biztosan az. Röviden és közérthetően bemutatni az ortodoxia és a katolicizmus közti fontosabb különbségeket, kerülve a tények száraz ismertetését. Egyszóval „csak azért se” lexikonszócikket írni arról, ami lexikon­szócikkért kiált. Nem megmaradni az általánosságoknál, de nem elveszni a részletekben. Az ilyen feladathoz érdemes egyszerre alázattal és nagyvonalúsággal viszonyulni, minthogy mara­déktalanul teljesíteni csaknem reménytelen. Részlet a Szív magazin júniusi számában megjelent cikkből.

Milyen kiindulópontot válasszunk? Van-e olyan perspektíva, amely segít áttekinteni a Kelet és Nyugat egyhá­za(i) közti különbségeket? Ami segít elválasztani a lényeges különbségeket a lényegtelenektől? És ami segít eldön­teni végre a tyúk és a tojás megkerül­hetetlen problémáját, nevezetesen hogy az egyházra inkább történeti képződ­ményként tekintsünk-e (amely esetben teológiai eszmékben válnak láthatóvá a kulturális, nyelvi és földrajzi különbsé­gek), vagy pedig alapjában véve teoló­giai egységként (amikor is egy-egy sa­játos szellemi, lelkiségi szemléletmód alakít ki idővel rá jellemző történe­ti „testet”)? Mivel a válasz ízlés dolga, következésképp eldönthetetlen, vissza­kozzunk inkább egy lépést – és essék szó a határokról.

Határokról, melyek lehetnek térbeli­ek, időbeliek vagy gondolatiak is akár. Amelyek láthatóan vagy olykor tapint­hatóan is ott vannak, mibenlétükről vi­szont inkább csak homályos fogalmak­kal rendelkezünk. Vagy az is meglehet, hogy húzódnak valahol, de nem ott, ahol számítanánk rájuk. Esetleg nin­csenek is. Az alábbiakban igyekszem e különös esetek mindegyikére egy-egy jelzésértékű példával előhozakodni.

Geográfiai határok

Kezdjük ezekkel, a legkézenfekvőbb határokkal. Már csak azért is, mert itt húzódnak valahol épp mellettünk, sőt némileg rajtunk keresztül: a Kárpátok vonulatainál, az Alföld déli végein, ahol hullámzani kezd a síkság, míg balká­ni hegyekké nem tornyosul. Oroszok, szerbek, románok, bolgárok, grúzok és görögök, hogy csak a legközelebbieket említsük, mind hagyományosan or­todox hitű népek. Hogy ortodoxként vagy pravoszlávként aposztrofáljuk-e őket, egyre megy, mindkét szó ugyan­arra vonatkozik: a görögkeleti kereszté­nyekre – hogy egy harmadik elnevezés­sel éljünk. Ez utóbbi már mesterséges, újkori szóösszetétel, megkülönbözte­tendő az egykori Habsburg Birodalom közigazgatási rendszerében a római ka­tolikusokat, görögkatolikusokat és a ka­tolikus egyháztól független „keletieket”. Az elnevezés első tagja minden esetben a rítusra, míg a második a hitvallásra, egyházszervezeti hovatartozásra utal. Ellenben az ortodox vagy pravoszláv szó eredetileg egyaránt a liturgikus hagyományra vonatkozik: arra, hogy a keresztény helyes módon (orthosz) di­csőíti (doxazei) Istent: vagyis áldozata vértelen, „lelki áldozat”, istentisztelete pedig alapvetően szellemi természetű.

Persze a Kelet egyháza nem csak az ortodoxia: koptok, szírek, örmények, sőt az egykori nesztoriánusok is a kele­ti kereszténységhez sorolhatók, és jóval több rokonságot mutatnak egymással, az ezerötszáz éves teológiai (inkább bi­rodalmi) különállás ellenére, mint bár­mely nyugati felekezettel. Emellett ezek a geográfiai határok az utóbbi száz-két­száz évben kissé elmosódtak: a XX. szá­zad eleji kényszerű orosz és görög em­igráció például virágzó keleti teológiát és lelkiséget honosított meg Nyugaton is. A látható – földrajzi – határok fel­lazulásával pedig a láthatatlan határok válnak jobban kivehetővé.

[…]

Eszmei-gondolati határok

Ezeknek nyilván olyan, jóval kevésbé vagy egyáltalán nem egzakt dolgokhoz van közük, mint a mentalitás, a lelki­ség vagy a stílus. Még talán a nyelv a legmegfoghatóbb mind közül: a nyelv, mely nemcsak tükrözi, de formálja is a gondolkodást.

[…]

Nyugatról nézvést pontosan meg­jelölhetők bizonyos sarkalatos dog­matikai tételek, amelyek elválasztják egymástól Kelet és Nyugat teológiá­ját: ilyen a Filioque – az a XI. századi betoldás a latin hitvallásba, amely sze­rint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól egyaránt ered – vagy a pápa uni­verzális főségének tétele, vagy éppen a szeplőtelen fogantatás dogmája, ame­lyet csak 1854-ben iktatott a hittételek közé Róma, és amelynek értelmében Szűz Mária szeplőtelenül, azaz az átere­dő bűn nélkül született e világra. Hogy csak egyetlen példával illusztráljuk az eltérő megközelítéseket, ez utóbbi a ke­leti teológiai gondolkodás számára ab­szurdumnak tűnik: hiszen akkor Isten Fia máris nem a mi emberi természe­tünket vette magára a megtestesülés­kor, hanem egy előzetesen már „meg­tisztított” ember mivoltot – ez pedig a megváltás egész művét, a bukott em­beri természet átistenülésének lehető­ségét kérdőjelezi meg. E helyt lehetne felsorakoztatni még más teológiai pon­tokat is, ám a lényeget nem is annyi­ra ezek a határkövek jelentik, hanem maga a határ, amelyet együttesen ki­jelölnek.

A határ túloldaláról nézvést sok minden fordítva látszik (persze örök kérdés, hogy melyik is a „túloldal”). A nyugati templomokhoz szokott szem számára – legyen szó katolikus vagy bármilyen protestáns beideg­ződésről – az ortodox templomépí­tészetben elmaradhatatlan ikonosz­táz (amely maga is határ: a szentélyt a templomhajótól elválasztó képfal) eltakarja a szentélyt és az abban zajló eseményeket a hívek tekintete elől, így joggal merül fel a kérdés, hogy a kele­tiek miért „zárják el” a népet az oltár­tól. Egy ortodox hívőben ugyanakkor fel sem merül, hogy ő el volna „zárva” – ellenkezőleg: az oltár helye az, amely szent térként van elkülönítve a világ­tól: az ikonosztázon látható alakok és események pedig nemhogy eltakarják, de egyenesen láthatóvá teszik az oltár titkait – szemlélhetővé mindazt, ami máskülönben, ikonok híján a testi sze­mek és a földi értelem számára rejtve maradna. Van úgy, hogy a határ nem gát, hanem lehetőség: ez igaz a böjtre, a megszabott imákra, a pontos liturgi­kus előírásokra is.

[…]

De a határok épp ezért alázattal vett határok kell hogy legyenek, amelyek alkalmat jelentenek a megismerés­re. A határvidék termékennyé tétele, kiaknázása lehet a nyugati ortodoxia sajátos feladata – többek közt az olyan kihívást jelentő felkérések elfogadása által is, mint ez a mostani. Már csak a lexikonszócikk írására való teljes alkal­matlanság miatt is.

A szerző a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátushoz tartozó ortodox pap.

A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. júniusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Fotó: Roman Naumov / Wikimedia Commons