Határjárás

Ha létezik kihívás az író és a teológus számára, akkor ez a megkeresés biztosan az. Röviden és közérthetően bemutatni az ortodoxia és a katolicizmus közti fontosabb különbségeket, kerülve a tények száraz ismertetését. Egyszóval „csak azért se” lexikonszócikket írni arról, ami lexikon­szócikkért kiált. Nem megmaradni az általánosságoknál, de nem elveszni a részletekben. Az ilyen feladathoz érdemes egyszerre alázattal és nagyvonalúsággal viszonyulni, minthogy mara­déktalanul teljesíteni csaknem reménytelen.

Milyen kiindulópontot válasszunk? Van-e olyan perspektíva, amely segít áttekinteni a Kelet és Nyugat egyhá­za(i) közti különbségeket? Ami segít elválasztani a lényeges különbségeket a lényegtelenektől? És ami segít eldön­teni végre a tyúk és a tojás megkerül­hetetlen problémáját, nevezetesen hogy az egyházra inkább történeti képződ­ményként tekintsünk-e (amely esetben teológiai eszmékben válnak láthatóvá a kulturális, nyelvi és földrajzi különbsé­gek), vagy pedig alapjában véve teoló­giai egységként (amikor is egy-egy sa­játos szellemi, lelkiségi szemléletmód alakít ki idővel rá jellemző történe­ti „testet”)? Mivel a válasz ízlés dolga, következésképp eldönthetetlen, vissza­kozzunk inkább egy lépést – és essék szó a határokról.

Határokról, melyek lehetnek térbeli­ek, időbeliek vagy gondolatiak is akár. Amelyek láthatóan vagy olykor tapint­hatóan is ott vannak, mibenlétükről vi­szont inkább csak homályos fogalmak­kal rendelkezünk. Vagy az is meglehet, hogy húzódnak valahol, de nem ott, ahol számítanánk rájuk. Esetleg nin­csenek is. Az alábbiakban igyekszem e különös esetek mindegyikére egy-egy jelzésértékű példával előhozakodni.

Geográfiai határok

Kezdjük ezekkel, a legkézenfekvőbb határokkal. Már csak azért is, mert itt húzódnak valahol épp mellettünk, sőt némileg rajtunk keresztül: a Kárpátok vonulatainál, az Alföld déli végein, ahol hullámzani kezd a síkság, míg balká­ni hegyekké nem tornyosul. Oroszok, szerbek, románok, bolgárok, grúzok és görögök, hogy csak a legközelebbieket említsük, mind hagyományosan or­todox hitű népek. Hogy ortodoxként vagy pravoszlávként aposztrofáljuk-e őket, egyre megy, mindkét szó ugyan­arra vonatkozik: a görögkeleti kereszté­nyekre – hogy egy harmadik elnevezés­sel éljünk. Ez utóbbi már mesterséges, újkori szóösszetétel, megkülönbözte­tendő az egykori Habsburg Birodalom közigazgatási rendszerében a római ka­tolikusokat, görögkatolikusokat és a ka­tolikus egyháztól független „keletieket”. Az elnevezés első tagja minden esetben a rítusra, míg a második a hitvallásra, egyházszervezeti hovatartozásra utal. Ellenben az ortodox vagy pravoszláv szó eredetileg egyaránt a liturgikus hagyományra vonatkozik: arra, hogy a keresztény helyes módon (orthosz) di­csőíti (doxazei) Istent: vagyis áldozata vértelen, „lelki áldozat”, istentisztelete pedig alapvetően szellemi természetű.

Persze a Kelet egyháza nem csak az ortodoxia: koptok, szírek, örmények, sőt az egykori nesztoriánusok is a kele­ti kereszténységhez sorolhatók, és jóval több rokonságot mutatnak egymással, az ezerötszáz éves teológiai (inkább bi­rodalmi) különállás ellenére, mint bár­mely nyugati felekezettel. Emellett ezek a geográfiai határok az utóbbi száz-két­száz évben kissé elmosódtak: a XX. szá­zad eleji kényszerű orosz és görög em­igráció például virágzó keleti teológiát és lelkiséget honosított meg Nyugaton is. A látható – földrajzi – határok fel­lazulásával pedig a láthatatlan határok válnak jobban kivehetővé.

A hajdúdorogi ikonosztáz (fotó: Wikimedia Commons)

És az időbeli határok?

Ezzel már kissé nehezebb dolgunk lesz – tekintve, hogy minden létező tankönyv és történeti munka az 1054-es évet jelöli meg a „nagy egyházszakadás” dátumaként. Pedig ez inkább csak azt mutatja, hogy nekünk van igényünk rá, hogy biztos határpontokat tűzzünk ki a térnél erre jóval kevésbé alkalmas, éles cezúrákat nem, csak folyamatokat ismerő időben is. Maradjunk annyiban, hogy ez inkább csak szimbolikus dátum, mert ugyan miféle egyetemes jelentősége volna annak, hogy egy ilyetén egyházi lépésre felhatalmazással nem bíró pápai legátus egy halott pápa nevében kiközösít egy konstantinápolyi pátriárkát és tanácsadóit? Semmilyen. A törésvonalak már jóval régebben ott húzódtak valahol az előbb említett földrajzi határok mentén, amelyekben egyúttal kulturális és liturgikus határok is megtestesültek. Ugyanígy – csak némileg több joggal – lehetne időbeni határ 1204 is, amikor a félresikerült negyedik kereszteshadjárat zsoldosai a Szentföld helyett Konstantinápolyt prédálták fel: ekkorra már oly mértékű volt a keleti és nyugati egyházfelfogás közti különbség, hogy az elfoglalt bizánci területek ortodox klérusát a nyugatiak nem ismerték el legitimnek, és kineveztek melléjük egy párhuzamos, nyugati hierarchiát. A későbbi „egyesülési” kísérletek – mint amilyen a ferrara–firenzei zsinat volt 1438-tól kezdve – már csak tisztán politikai kezdeményezések voltak, s mint ilyenek az egyház(ak) valós életére semmiféle valódi hatást nem gyakoroltak. Már ha nem számítjuk azokat a XVI–XVII. századi – megint csak politikai fogantatású – uniós egyezményeket, amelyek a görögkatolicizmus létrejöttéhez vezettek abban a határsávban, ahol a Kelet és a Nyugat egymással érintkezett.

Eszmei-gondolati határok

Ezeknek nyilván olyan, jóval kevésbé vagy egyáltalán nem egzakt dolgokhoz van közük, mint a mentalitás, a lelki­ség vagy a stílus. Még talán a nyelv a legmegfoghatóbb mind közül: a nyelv, mely nemcsak tükrözi, de formálja is a gondolkodást.

Keleten az egyháztörténet kezdeteinél természetesen a görög jutott főszerephez, amely aztán Bizáncban és a vele határos vagy tőle megtermékenyült népek egyházi kultúrájában sokáig – igazság szerint mindmáig – fontos szerepet tölt be. Ez nem akadályozta meg a keleti kereszténységet abban, hogy a középkorban a megtérített – vagy jobb belátásra bírt – népek mindegyikénél az adott nép nyelvén szólaljon meg, azonnal lefordítva mind a Szentírást, mind a liturgikus szövegeket. A görög tehát – a középkori Nyugat latinjával ellentétben – sosem vált a szakralitás kitüntetett nyelvévé. A nyelvi sokféleség egyúttal az egyházszervezeti összetettséget is tükrözi: az erősen egyfelé igazodó katolikus egyházfelfogással ellentétben – amelynek egyesítő elve a XI. századtól kezdve mindinkább Róma, a római pápaság intézménye lett – az ortodoxia mindig párhuzamos egyházszervezetekben gondolkodik: patriarchátusok és önálló nemzeti egyházak szövetében. Ennek a „sokközpontú” berendezkedésnek megvannak a maga előnyei és hátrányai: hátránya például, hogy a teljes dogmatikai és kánoni egység ellenére a helyi ortodox egyházak ritkán képviselnek egységes álláspontot bizonyos alapvető kérdésekben is: például hogy más keresztény felekezetek misztériumai, hogy mást ne mondjak, a keresztség érvényesnek tekinthető-e vagy sem. Létezik ilyen meg amolyan vélemény is. Előnye viszont, hogy sokszínűbb, alkalmazkodóbb és jóval kevésbé sérülékeny így az egyház e világi teste. Mert az egyház az ortodoxia számára mindenekelőtt test, nem pedig „intézmény”: a feltámadott Istenember misztikus teste, amely a maga teljességében van jelen minden liturgián, minden templomban, minden helyi egyházban, amely a püspök körül összegyülekezik a húsvéti titok megünneplésére. Így az egyes helyi egyházak nem „részei” a „nagy” egyháznak, valamely általános egésznek, hanem mindegyik maga az egész, hiszen Krisztus teste is a maga egészében él minden tagjában.

Nyugatról nézvést pontosan meg­jelölhetők bizonyos sarkalatos dog­matikai tételek, amelyek elválasztják egymástól Kelet és Nyugat teológiá­ját: ilyen a Filioque – az a XI. századi betoldás a latin hitvallásba, amely sze­rint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól egyaránt ered – vagy a pápa uni­verzális főségének tétele, vagy éppen a szeplőtelen fogantatás dogmája, ame­lyet csak 1854-ben iktatott a hittételek közé Róma, és amelynek értelmében Szűz Mária szeplőtelenül, azaz az átere­dő bűn nélkül született e világra. Hogy csak egyetlen példával illusztráljuk az eltérő megközelítéseket, ez utóbbi a ke­leti teológiai gondolkodás számára ab­szurdumnak tűnik: hiszen akkor Isten Fia máris nem a mi emberi természe­tünket vette magára a megtestesülés­kor, hanem egy előzetesen már „meg­tisztított” ember mivoltot – ez pedig a megváltás egész művét, a bukott em­beri természet átistenülésének lehető­ségét kérdőjelezi meg. E helyt lehetne felsorakoztatni még más teológiai pon­tokat is, ám a lényeget nem is annyi­ra ezek a határkövek jelentik, hanem maga a határ, amelyet együttesen ki­jelölnek.

A határ túloldaláról nézvést sok minden fordítva látszik (persze örök kérdés, hogy melyik is a „túloldal”). A nyugati templomokhoz szokott szem számára – legyen szó katolikus vagy bármilyen protestáns beideg­ződésről – az ortodox templomépí­tészetben elmaradhatatlan ikonosz­táz (amely maga is határ: a szentélyt a templomhajótól elválasztó képfal) eltakarja a szentélyt és az abban zajló eseményeket a hívek tekintete elől, így joggal merül fel a kérdés, hogy a kele­tiek miért „zárják el” a népet az oltár­tól. Egy ortodox hívőben ugyanakkor fel sem merül, hogy ő el volna „zárva” – ellenkezőleg: az oltár helye az, amely szent térként van elkülönítve a világ­tól: az ikonosztázon látható alakok és események pedig nemhogy eltakarják, de egyenesen láthatóvá teszik az oltár titkait – szemlélhetővé mindazt, ami máskülönben, ikonok híján a testi sze­mek és a földi értelem számára rejtve maradna. Van úgy, hogy a határ nem gát, hanem lehetőség: ez igaz a böjtre, a megszabott imákra, a pontos liturgi­kus előírásokra is.

Az ortodoxia ezért nagy becsben tart bizonyos határokat Ezek közé tartozik a szentségek kiszolgáltatása is. A keleti egyházak nem támogatják (nem is művelik) a felekezetek közti interkommuniót: megint csak nem azért, mert „elzárkóznak” attól mint lehetőségtől, hanem azért, mert lehetetlennek tartják. Az eucharisztikus közösség az ortodoxia számára nem olyasvalami, ami önmagában gyógyírt jelenthet a hitbeli szakadásokra vagy az egyházszervezeti széttagoltságra: mert nem függetleníthető az egyházi lét többi vonatkozásától. Hogy is volna az, amikor ezek rajta, általa és belőle épülnek fel. A korai időktől kezdve a hitbeli azonosság: a teológiai egység előfeltétele volt az eucharisztikus közösségnek. Hiszen mindkettő ugyanaz: az Isteni Logoszban megvalósuló közösség, az abból történő részesülés két formája. Egyazon egység kétféle kifejeződése. Ha pedig nincs teljes hitbeli azonosság – hogyan lehetne akkor egység az eucharisztiában?

De a határok épp ezért alázattal vett határok kell hogy legyenek, amelyek alkalmat jelentenek a megismerés­re. A határvidék termékennyé tétele, kiaknázása lehet a nyugati ortodoxia sajátos feladata – többek közt az olyan kihívást jelentő felkérések elfogadása által is, mint ez a mostani. Már csak a lexikonszócikk írására való teljes alkal­matlanság miatt is.

A szerző a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátushoz tartozó ortodox pap.

A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. júniusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!

Fotó: Roman Naumov / Wikimedia Commons