Isten az otthonunk, mindegy, hol vagyunk

Egy énekesnő, aki évekig egy plébániára járt haza. Előadó, akinek szülei mély kereszténysége máig meghatározó példa. Művész, aki már kisgyerekkorában karizmatikus katolikus közösségbe járt, és élvezte annak minden pillanatát. Magyar Borival, a Makám és számtalan más zenei projekt énekesével beszélgettünk.

– Hited gyermekkorban gyökerező. Adódik hát a kérdés: a hitedért újra meg kellett küzdened felnőttkorban? Hiszel az „újra kereszténnyé válásban”? Ha igen: mik ennek a stációi?

– Abszolút! Sőt! Néha mindennap meg kell küzdeni érte. És hiszek az újra kereszténnyé válásban, ugyanis éppen ez a kereszténység lényege. Hogy megújul olykor, hogy ezzel levetjük a régi gúnyánkat, és megtisztulunk a bűntől a gyónás keretein belül, bár szerintem bűnbánatot e nélkül is tarthatunk, sőt kell is. A bűnbánat tulajdonképpen szerintem összegzése annak, hogy hol tartok épp, hogyan viszonyultam másokhoz, Istenhez, mik azok a dolgok, amiket elkövettem magam és mások ellen, esetleg a természet ellen, és nem férnek bele az értékrendembe. Kvázi amit belülről helyesnek vagy rossznak érzek, az e kettőn való elmélkedés és a Szentháromság „chanelezése” is az újra kereszténnyé válás, hiszen ilyenkor imádkozom, beszélek Istenhez, Jézushoz, vagy

_________________________

csak ülök csendben egy padon a parkban,
ahol kikapcsolok mindent,
és próbálom meghallani a Szentlélek hangját.
_________________________

Minél jobban elhanyagolom ezt, minél jobban bedarálódok a hétköznapokba, annál nehezebb „visszatalálni”, de Isten nyitott ránk. Mindig és minden körülmények között. Igen, még olyankor is, amikor koncert után becsiccsentve sétálok haza, és szólok hozzá. Azt nekem is kicsit nehéz megérteni, hogy ő miért szeret végtelenül akkor is, ha valami hülyeséget csinálunk vagy ártunk magunknak, mert bizony magunknak ártunk, és nem „neki”. Ő olyankor is elfogad és vigasztal minket.

(…)

– Rendszeresen Gödöllőről jártatok át szüleiddel az Élet Kenyere martonvásári közösségébe. Mit kaptál ott? Mennyiben volt ez második otthonod?

– Az Élet Kenyere családok, egyedülállók, papok és szerzetesek közössége, illetve a befogadottaké is, ugyanis e közösségnek a szegényekkel és az elesettekkel való foglalatoskodás és a velük való közösségépítés az első számú feladata. Nagyon erős spirituális élményeim voltak ott, sokat imádkoztunk, elmélkedtünk, rengeteget énekeltünk, szentségimádtunk, sokat elmond talán az, hogy gyerekként nagyon szerettem a kápolnában lenni a felnőttekkel, amikor lehetett – mert volt, amikor ők külön is elvonultak –, és éreztem a Szentlelket, otthon voltam olyankor, és ez a mai napig így van. Isten az otthonunk, mindegy, hol vagyunk. De azért fantasztikus volt megélni-átélni egy ilyen közösséghez tartozást, azt, hogy ezek az emberek tiszta szívvel és odafigyeléssel tesznek egymás és a maguk lelkéért, mindig imádkoztunk olyanért is, aki épp nem tudott ott lenni, vagy olyanokért, akiknek szüksége lehetett éppen erre a világban.

_________________________

Az imáknak hatalmas megtartóereje van,
_________________________

ezt éreztem gyerekként. Ami még jó volt, hogy nem erőltettek semmit, hagytak minket, gyerekeket „bevonódni” ebbe, de ha épp játszani szerettünk volna, azt is lehetett. Olyan könnyed volt minden, szerettünk odajárni. Persze voltak kötött dolgok, étkezések előtti ima, igeliturgiák vagy mise, de nem éreztünk semmit sem „kötelezőnek”. Flow volt. Most, ahogy visszagondoltam erre, valamiért ez a taizéi dal ugrott be, amit sokszor ott is énekeltünk: „Ubi caritas et amor, ubi caritas, Deus ibi est”, vagyis: „Ahol szeretet és jóság, ott van Istenünk”

– Mit gondolsz az újrakezdésről, akár spirituálisan is: Amszterdamban kezdtél már új életet, aztán most, a pandémia idején siránkozás helyett biciklis futárnak álltál, sőt munkára biztattál mindenkit. Ez mennyiben volt spirituális hívás is?

– Amikor kiderült, hogy minden munkámat elvesztettem, siránkoztam bizony én is egy napig, ami emberi dolog, hiszen tudtam, hogy nagyon nehéz időszaknak nézek elébe, ami tényleg megpróbáltatás. Viszont hiszek abban, hogy ezeket a próbatételeket nem véletlenül kapjuk egyénileg vagy kollektívan. S azt is tudtam, hogy nem szabad feladnom. Aztán másnap felkeltem, s az volt bennem, hogy akkor „hajrá B terv!”. Szeretek biciklizni, ezzel relatív jól is lehetett keresni, és tudtam, hogy mellette marad időm a zenélésre is. Heti húsz-huszonöt órát dolgoztam, s nem mondom, hogy könnyű volt a kezdet, fizikailag is megterhelt, de nagyon hálás voltam a Jóistennek, hogy egyáltalán tudok valahogy pénzt keresni, és próbáltam a pozitív dolgokat megtalálni benne: örülni a mozgásnak, mosolyogni az emberekre, kedvesnek lenni velük: egy ilyen nehéz időszakban kiemelten fontos, hogy emberségesek legyünk egymással. A Facebookra is azért tettem ki ezt a történetet, hátha inspirálok vele másokat. Aztán több médium is jelentkezett, hogy adjak interjút erről, ezeket is ezért vállaltam el, hátha reményt adhat a történetem a kétségbeesetteknek. Az életben vannak kihívások, amik néha emberpróbálók, de ha bízunk Istenben és önmagunkban, nincs olyan baj, amivel ne tudnánk megbirkózni. A Gondviselés velünk van. Amikor én például „pluszlöketet” kapok tőle, az sokszor azt konfirmálja bennem, hogy jó irányba haladok, valami jóba kezdtem bele…

– Az éneklés mennyiben munka, hivatás vagy akár istendicséret számodra?

– Mindegyik egyszerre.

_________________________

Amikor éneklek, azt érzem, hogy tiszta a lelkem.
_________________________

Akkor érzem azt, hogy „egyben” vagyok. Mindig is fontos csatorna volt az Isten és köztem, ezt érzem. Nagyon hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, s volt idő, mikor ezt nem tudtam eléggé megbecsülni. Elég hamar kiderült, hogy ez az én hivatásom, konkrétan emlékszem nyolcéves koromból arra a pillanatra, amikor eldöntöttem ezt, s az nem is annyira döntés volt, mint inkább egyfajta hívás erre a pályára. Valahogy kristálytisztán éreztem. Gyerekkoromban sokat jártunk anyukámmal és a gödöllői közösség egyes tagjaival a városi szociális otthonba, idősekkel, elhagyatottakkal imádkozni, beszélgetni, foglalkozni. Ott mindig énekeltünk is ilyenkor. Emlékszem, amikor először láttam, hogy egy néni elsírja magát, mikor neki énekeltem. Nem értettem, miért, hogy mi a baj. Megkérdeztem anyukámat: valami rosszat tettem, azért sír? Ő azt felelte, hogy nem, a lehető legjobbat tettem vele. Érzéseket hoztam elő, ami nem hogy baj, hanem kifejezetten jó, hogy a felszínre tudnak törni. Emlékszem, ez mély nyomot hagyott bennem, s például ezek az élmények azok, amik arra inspirálnak, hogy zeneterápiával foglalkozzak a jövőben. Fantasztikus érzés a zene eszközeivel másokon segíteni.

(…)

– Mit gondolsz az egyházi szolgálatról? Elsősorban persze édesapád diakónusi munkájára gondolok. Sosem volt bennetek az az érzés, hogy azt a bizonyos figyelmet mások kapják meg, és nem ti, maga a család, a legközelebbi hozzátartozók?

– Nagyon örültünk, mikor apukámat felkérte Beer Miklós püspök atya, hogy vezesse a galgamácsai plébániát. Akkoriban sajtóreferensként dolgozott a váci püspökségen. Azt is tudtuk persze, hogy ez kemény dió lesz, mert még elég ritka, hogy családos diakónus vezessen plébániát, és ezt bizonyos embereknek nehéz volt akceptálniuk. Sokan ezért nem is jártak a templomba, hanem átmentek máshova, ahol pap volt. Mondjuk érdekes, hogy inkább a helyi emberek voltak ezzel így, akik hagyománytisztelők, és nagyon fontosak nekik a külsőségek. Ez valahol érthető, hiszen ehhez szoktak, ebben nőttek fel. Ez az „átállás” egy hosszabb folyamat lesz mindenhol. Az apukám nagyon komolyan vette ezt a feladatot, azt, hogy a közösséget összetartsa, s arra is emlékszem, hogy izgult az elején. (…) Négy év volt ez, mindenkinek érdekes tapasztalat volt, és ha apukámat újra kineveznék valahova, biztos szívesen elvállalná. Lehet, hogy kicsit másképp csinálná, nyilván tudja, hogy mi az, ami működött, s mi az, ami nem. Ez mindannyiunknak új helyzet volt, hiszen amikor mi „hazamentünk”, akkor a galgamácsai plébániára mentünk haza, és ezt nekünk is meg kellett szokni. Mind a két szülőnk nagyon érzékeny. Anyukám kifejezetten jól bánik a hátrányos helyzetű emberekkel – ő szociális gondozó –, próbált nekik sokféle módon segíteni. Azt mondta, úgy látta, hogy őszintén érdekli őket Jézus tanítása, Isten, s látta, ahogy szomjazzák ezt. Apukám is sok barátjának, ismerősének volt a lelkivezetője is. Lehet, hogy kevesebb figyelem jutott ránk emiatt, még családterápián is voltunk, hogy feloldjuk az ebből, illetve a más okokból adódó feszültségeket. Jó, hogy volt bennük nyitottság arra, hogy leüljünk ezt megbeszélni, hogy dolgozzunk ezen. De hát melyik családban nincsenek sérelmek? A lényeg, hogy kezdjünk el róla kommunikálni. Csak így lehet feloldani a görcsöket.

– Korunk egyik nagy kihívása a romaevangelizáció. Sokan azt gondolják, hogy a romák felemelkedése keresztény tanítás és koordináta–rendszer nélkül lehetetlen: mit gondolsz erről?

– Nem szűkíteném le a kérdést a romákra, de az igaz, hogy nagyon sok roma él a társadalom mélyrétegeiben. Láttam, tapasztaltam, hogy amikor a szüleim keresztény tanításban részesítették őket, az mindig adott nekik egyfajta eligazodást, térképet az élethez. A rengeteg bizonytalanságban, nehézségben, ami éri őket, ez reményt és lehetőségeket nyújt. Akárcsak az egymást segítő közösségben való gondolkodás. Hogy a templomba eljöhetnek, ott befogadják, elfogadják őket. Nem beszélve a lelki táplálékról, amit ott kaphatnak, hogy tudják: a szenvedéseik nem hiábavalók, az Isten szereti őket, hozzá fordulhatnak, vagy akár Máriához, a szentekhez közbenjárásért. Bár hozzátenném, hogy az evaqgelizáció leginkább tettekben mérhető. Nagyon fontos szerintem, hogy lehetőségeket, edukációt nyújtsunk nekik, meghallgassuk őket, nem hogy ne nézzük le őket, de lássuk meg az értékeiket, és mondjuk el nekik: ezekre büszkék lehetnek. Arra kell építeni, amiben erősek.

(…)