A „fennvalókat” keresve elsősorban a hallásunkra és a látásunkra támaszkodunk, pedig jól tudjuk, nem csak két érzékszervünk van. A legtöbbször talán figyelmen kívül hagyott tapasztalatunk, és nemigen szoktunk belegondolni, hogy bizony a szaglásunknak is lehet szerepe a lelki életünkben, s ez is része a zsidó-keresztény hagyománynak.
A karácsonyhoz – talán sokkal jobban, mint más ünnepekhez – hozzátartoznak az illatok. A szobába bevitt friss fenyő gyantája, mely keveredik a gyertya és a csillagszóró finom füstjével, a minden családban hagyományos ünnepi vacsora semmivel össze nem téveszthető illata, valamint az ilyenkor fogyasztott édességek, a mézeskalács tipikusan karácsonyi fűszereinek, a fahéjnak, szerecsendiónak, szegfűszegnek és kardamonnak az illata mélyen bennünk él, s előhozza gyermekkorunk karácsonyi emlékeit. Ha a családi karácsony mellett még az ünnephez kapcsolódó templomi, „szent” illatokat is fel akarunk idézni, akkor gondolhatunk a napkeleti bölcsek ajándékaira, melyek közül kettő – a tömjén és a mirha – Jézus korában gyógyhatása és drágasága mellett karakteres illatáról volt felismerhető.
A szerző tömjénnel (Fotó: Szent Mauríciusz Monostor)
A „hit a hallásból származik” (Róm 10,17) – tanítja az apostol, lelki életünkben tehát talán leginkább a hallás, meghallás kapja a fő szerepet, előadásokból, homíliákból, manapság podcastekből épülünk, táplálkozunk. Emellett nézünk szent képeket, filmeket, sorozatokat, nagyon szeretnénk a lelkünkkel jól látni, látó emberré válni, s majdan eljutni a „boldogító színelátás” állapotára. A két fő érzékszerv mellett viszont a lelki életünkben a többi érzékünknek mintha kevesebb szerep jutna: a szentáldozás kapcsán esetleg ismerjük, énekeljük a zsoltárrészletet, mely arra biztat, hogy „ízleljük, hogy milyen jó az Úr” (Zsolt 34,9), de a tapintás mellett a szaglás is egy olyan érzékelési mód, amelynek látszólag vajmi kevés szerepe van istenkapcsolatunkban.
Pedig a szaglás az egyik legősibb, legelemibb érzékelési formánk: orrunk közvetlen kapcsolatban van az agyunkkal, az illatok és szagok agyunk érzelmekért felelős központjára hatnak, az általuk kiváltott hatást tudatos énünk nem kontrollálja. Legmélyebb, legerősebb emlékeinket is képesek előhozni az illatok, szagok, amelyekkel találkozunk, s amelyek közül több ezret tudunk megkülönböztetni, még ha szavaink nincsenek is mindig rájuk. Ha a Jézusban emberré lett Isten egész valónkat szeretné átalakítani, s ha Istenhez vezető utunk testi létezésünkre épít, amelyben a világ megismerésének eszközei az érzékszerveink, akkor joggal tehetjük fel a kérdést: vajon van szerepe a szaglásnak istenkapcsolatunkban? Milyen illatokat szeret Isten, s vajon van-e Istennek illata?
Arról, hogy a szaglás hogyan támogathatja lelki munkánkat, nagyon jó tapasztalattal szolgáltak azok az elmúlt években tartott lelkigyakorlatok a bakonybéli monostorban, amelyek során egy orgonaművész és fitoterapeuta barátunkkal a lelki program résztvevőit arra hívtuk, hogy bibliai szövegek, jelenetek és orgonazene mellett illóolajok keverékét segítségül hívva figyeljenek érzelmeikre, belső rezdüléseikre, mert ezeken keresztül Isten meg tud érinteni minket. A szomorúság, az elengedés, az öröm, a békesség, a lelkesedés és a szeretet érzelmeihez összeállított illatok nagyon hatásosnak bizonyultak az adott érzelmi állapotra jellemző belső folyamatok katalizálásában, abban, hogy életünk eseményeit, traumáit meg tudjuk nyitni a Lélek gyógyító ereje előtt.
Ha az Istennek tetsző illatokat keresve visszatérünk a napkeleti bölcsek ajándékaira, a tömjénre és a mirhára, láthatjuk, hogy a Biblia világa a figyelmes olvasó számára egyértelműen gazdag illatokban. Az ószövetségi istentisztelet a törvény szövegei alapján erősen összefonódott az áldozati állatok húsának, hájának sütésével, égetésével, ami számunkra már nem biztos, hogy ugyanazt az illatélményt és asszociációt eredményezné, mint a korabeli zsidóság számára, pedig nemegyszer azt állítja a szent szöveg, hogy a sült hús illata tetszik Istennek. Az istentiszteleteken megjelenő kiemelt illatszer viszont a tömjén, mely az ószövetségi törvény szövegében és a zsoltárokban gyakran előforduló illatáldozat kelléke. A Közel-Keleten őshonos fás szárú növény gyantájából nyert illatszer, melynek felfelé szálló, illatos füstje az imádság, az istentisztelet hathatós szimbóluma, a keresztény liturgiának is része lett. Ma a liturgikus jelekhez és általában a rítushoz sokaknak nehezebb kapcsolódniuk – kamasz hittanosaim az oltár tömjénezése kapcsán volt, hogy a rágcsáló- és rovarirtásra asszociáltak –, mégis sokaknak segít akár a templomi liturgiában, akár az otthoni imasarokban a tömjén illata és szimbolikája. Az elégő, magát, illatát teljesen odaadó drága szer a csak az Istennek kijáró odaadottság, kultusz jelképe. Emiatt a napkeleti bölcsek ajándékait magyarázó egyházatyák szerint az aranyat a gyermek Jézusban felismerő királynak, míg a tömjént a megtestesült Istennek adják. A mirha alapvetően a tömjénnel rokon fafajta gyantája, de olajából illatos kenőcsöt, halotti balzsamot készítettek Jézus korában, így a harmadik, illatos ajándék a hagyományos értelmezésben a szenvedő és majdan kínhalállal találkozó embernek jár. Ehhez kapcsolódik az Újszövetség talán „legillatosabb” jelenete, amikor a betániai Mária a szenvedéstörténet előtt megkeni Jézus lábát a fél vagyont érő nárduszkenőccsel, s a kenet illata betölti az egész házat (Jn 12,3).
Illatszerekben tehát nincs hiány a Szentírásban, elég, ha az ószövetségi szent asszonyokra gondolunk, például Juditra, aki Holofernész táborába készülve drága illatszereket használ (Jud 16,7), vagy Jézusra, aki arra bíztat, hogy aki böjtöl, illatosítsa be a haját (Mt 6,17). Stílusos lenne ehhez az íráshoz a magazinokhoz hasonlóan illatmintát mellékelni az Istennek tetsző illóolajokról – a Bibliában a tömjén és a mirha mellett leggyakrabban az áloé, a nárdusz, a stórax és a galbán fordul elő –, de erre sajnos nincs lehetőség. A Szentírásban azonban az illatszereken túl más illatok is megjelennek, melyekkel a szent író időnként meglepi az olvasót: Az idős és vak, gyermeke által becsapott Izsák például azt mondja az Ézsau ruhájába öltöztetett Jákobot szagolva, hogy fia illata olyan, mint „a friss mezőé, amit az Úr megáldott” (Ter 27,27), a legillatosabb könyvben, az Énekek énekében pedig a menyasszony lehelete almaillat (Én 7,9).
Fotó: iStock
Az illatoknak, a jó illatnak Szent Pál tulajdonít egyértelmű spirituális tartalmat a leveleiben. Mindenekelőtt Krisztus az, aki jó illatú áldozatként ajánlotta fel önmagát Istennek (Ef 5,2), s az ő ismerete is jó illat, amelyet a hívek közössége, annak életszentsége áraszt (2Kor 2,14). Emiatt mondhatja végül az apostol, hogy „Krisztus jó illata vagyunk mi az Istennek azok között, akik elkárhoznak” (2Kor 2,15). Krisztus jelenléte, az evangéliumi élet, az életszentség – ezeket a spirituális minőségeket társítja tehát a páli hagyomány a valóság szaglással érzékelhető tartományához.
A Biblia szimbolikája nyomán a középkori szentéletrajzokban gyakran olvashatjuk, hogy elhunyt szentek holttestéből, sírjából kellemes illat áradt. Az ilyesmit szimbolikusan szokás értelmezni, azaz a jó illat az ember életszentségének jelképeként kerül a szövegbe: ez életében megtapasztalható volt a közelében, s halála után is jelen marad a testéhez kapcsolódóan. Vannak azonban a kereszténységnek olyan vidékei, ahol ezt a jelenséget ma is tapasztalják, s „a szentség illatát” nem jelképes valóságnak értelmezik. Amikor a görögországi Áthosz-hegy szerzetesi köztársaságában járhattam, az egyik nagy kolostorban idegenvezetés helyett az esti imádság után nyelvi csoportokban egy szerzetes mesélt a zarándokoknak az ott élt szentekről és az ott őrzött ereklyékről. A program csúcspontja a tiszteletre kihelyezett ereklyékkel való találkozás volt. Mivel az angol csoportban túl sokan voltak, én a néhány fős német csapathoz csatlakoztam, amelyben rajtam kívül két férfi volt még, s róluk lerítt, hogy turisták: a Szent Hegyre inkább a kíváncsiság, mint a jámborság hozta őket, s az ereklyetisztelet során nem is igazán találtak megfelelő gesztust a kapcsolódáshoz. Az ereklyék közelében én átható, édes illatot éreztem, mely virágillatra, frissen sült süteményre, tömjénre emlékeztetett. Azt gondoltam, a sok tömjénezés vagy szándékosan kitett illatosító miatt érzem ezt. Vezetőnk a séta végén rákérdezett, hogy éreztük-e az illatot. Én igennel feleltem, míg nem hívő társaim nem értették a kérdést, hogy mit is kellett volna érezniük. Az áthoszi szerzetes végül elmagyarázta, hogy a szentség illatával találkoztam, mely csak a hittel közeledők számára válik érzékelhetővé a szentek ereklyéi közelében. Ugyanerről a jelenségről még egyszer hallottam zarándoklatomon, amikor felmásztam a hegyek közötti egyik román remeteközösségbe, ahol a szerzetesek arról meséltek, hogy néhány évvel azelőtt meghalt szent elöljárójuk holttestéből eltemetése előtt napokig áradt ugyanez a félreismerhetetlen illat.
Ha pedig magának a szentség forrásának, Istennek az illatára vagyunk kíváncsiak, akkor kénytelenek vagyunk a keresztény misztika vidékére zarándokolni, s felidézni a „lelki érzékek” tanítását, mely a III. század nagy tanítójának, Órigenésznek a nevéhez fűződik, s amelyet később sok lelki tanítónál megtalálhatunk. Szerinte az isteni Ige különböző módokon tárja fel magát a kereső ember előtt, s a Szentlélek ajándékainak köszönhetően a fizikai érzékeink működéséhez hasonlóan képes a bensőnkben kialakulni egy másfajta, lelki észlelés, érzékelés. Ahogyan Jézus fény a lelki szem számára, szó a belső hallásnak vagy az élet kenyere a lelki ízlelésben, ugyanúgy jó illatú kenetként is megjelenhet lelki szaglásunk terében. Krisztus jó illata azért tudott szétáradni a világban, mert az értékes alabástromedény, az ő teste a keresztáldozatban széttörött. Órigenész szerint az imádkozó embernek „szimata” lesz Isten dolgaira a világban, mintegy „ki tudja szagolni” jelenlétét, meg tudja különböztetni az erények jó illatát a bűnök bűzétől. Ez a belső, lelki szaglás tehát szorosan kapcsolódik a lelkek megkülönböztetésének karizmájához: ahhoz a képességhez, hogy belső világunkban, gondolatainkban finoman érzékeljük, hogy belső rezdüléseink a Lélek ihletéséből történnek, vagy más erők, saját lelkünk vagy esetleg ellenséges erők működése okozza őket. Egy jó lelki vezetőnek kell, hogy legyen „lelki orra” Isten illatára a rábízottak életével kapcsolatban. A lelki életben jártas ember észlelni tudja egy családi otthonba vagy egy szerzetesházba lépve, hogy az erények jó illata, Isten illata tölti-e be az ott lakók életét.
Karácsony, a Megtestesülés ünnepe arra irányítja a figyelmünket, hogy Isten az emberiben, a testben, az érzékekkel megismerhetőben és felfoghatóban nyilatkoztatja ki önmagát. Minden „lelki érzékszervünk”, még a ritkán használt lelki szaglásunk is segíthet minket, hogy felfedezzük Isten illatfoszlányait az életünkben, s az Énekek énekének menyasszonyához hasonlóan képesek legyünk felismerni eljövetelét, tudjunk futni az érkező Vőlegény keneteinek illata után.