Meghökkentően nagyszerű életet kéne élnünk – mondja Ferenc pápa nyomán a volt váci megyés főpásztor, akit tavaly még tele templom, virágszőnyeg és harangszó fogadott, amerre csak járt, nyugalmazása után Nagymarosra költözve viszont most mindennap szembesül az egyház valódi állapotával. Annyit máris elárulhatunk: türelmetlen.
– Egy különleges ember portréján akadt meg a tekintetem, ahogy beléptem a dolgozószobájába. A nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt cserdi polgármester, Bogdán László arcképén. Közel álltak egymáshoz?
– Fontos volt számomra. Úgy terveztük, hogy én temetem, de végül sajnos olyan időpontot találtak a hozzátartozói, amikorra már elköteleztem magam, mert éppen egy remek tanáromat temettem Vácon. A kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy többfelől hallottam a cserdi csodáról, hogy végre van egy falu, amelynek akadt egy cigány polgármestere, aki érti, hogy a romáknak is fel kell mutatniuk valamit annak érdekében, hogy a többségi társadalom ellenérzései oldódjanak. Cserdiben rend van, mindenki dolgozik, nem szemetelnek – ezekről hallottam. Aztán úgy öt éve meghívtak egy pódiumbeszélgetésre, ahol Bogdán László többször is kifejezte, mennyire megérinti, hogy egy katolikus püspök szóba áll vele. Mondtam neki, hogy sok közös célunk van, és szívesen megismerném a tevékenységét. Jártam nála Cserdiben, láttam, hogy az erőfeszítéseinek számtalan gyümölcsük van: nemcsak felépített egy mezőgazdasági rendszert, visszaszorította az alkoholfogyasztást és a bűnözést, de a gyerekek tanulnak, sőt egy főiskolásuk is van már.
– Gondolkoztak közösen azon, hogyan lehetne a cserdi modellt országossá tenni?
– Elkezdtünk erről a témáról beszélgetni, de nem juthattunk a végére. Pedig Bogdán László meglátta az egyházban rejlő energiát. Így is részt vettünk mindketten egy programban. Vecsei Miklós miniszterelnöki biztosként a romák felzárkóztatásáért felel, és az ő vezetésével összeállították az ország legelmaradottabb településeinek a listáját. Ebből nőtt ki a Jelenlét program, amelyet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat indított útjára. Nyugdíjasként is részt vettem ebben, Bogdán Laci pedig Cserdi mellett egy másik baranyai falut is bevállalt. Erről a témáról is beszélgettünk, amíg ki nem tört a járvány. A karantén ideje alatt is kapcsolatban maradtunk. Mivel érzékeltem, hogy nincs jó állapotban, a segítségemet is felajánlottam neki, de ő hárított. Azt hiszem, magára maradt a gondjaival. Megdöbbentett a halála, nagyon sajnálom.
– Mi lehet az egyház sajátos szerepe a leszakadó falvakban?
– Ebben a kérdésben feltétlenül van küldetésünk. Székely János püspök úr nagyon határozottan figyelmeztetett bennünket, hogy belső Trianon fenyeget, mert az ország bizonyos részei leszakadóban vannak. A püspöki kar cigánypasztorációs referenseként ő különösen tisztán látja a helyzetet. Természetesen akadnak mellette más rátermett papok is, a görögkatolikus püspökök szintén érzékelik a problémát – és tesznek is a megoldásáért. A már említett máltaiak, a szaléziak és a jezsuiták is átérzik a szociális kitaszítottság gondját. De ezzel együtt azt mondom: az egyházunk még nem ébredt föl. Nem érezzük át a cigányság helyzetének súlyát. Bevallom, türelmetlen vagyok. Senkit sem szeretnék megbotránkoztatni, de nyögvenyelősen próbáljuk az intézményes egyházunkat fenntartani, és nem merjük elengedni az ebből fakadó görcseinket, ahelyett hogy az evangélium örömével odamennénk az emberek közé. Pedig Ferenc pápa hányszor elmondja: „Menjetek ki, nyissátok ki a templom ajtaját!” A szentatya szép megfogalmazása: „Nem halljátok, hogy Jézus kopogtat – de belülről!” Keresztény jelenlétünknek még mindig gyönge láncszeme a szociális gondoskodás. XVI. Benedek pápa írta Deus caritas est kezdetű enciklikájában, hogy akkor hiteles Krisztus egyháza, ha a három lába egyformán erős: Isten igéjének hirdetése (kérügma-martüria), a szentségek ünneplése (leiturgia) és a szeretet szolgálata (diakónia). XVI. Benedek azt mondja, hogy ez a három feltételezi egymást, nincs köztük fontossági sorrend. Ezt bizony nagyon nehezen akarjuk elhinni. Elégedetlen vagyok. Ez az egyensúly a püspökök, a papság és a templomba járó hívek körében sem valósul meg. Provokatív módon azt szoktam mondani, hogy mi nagyon jól megvagyunk a cigányok nélkül a templomban. Nem hiányoznak – és ez tragédia.
Fotó: Nagy Anikó
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. októberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!