Véletlen, vagy szándékos, hogy jó pásztor vasárnapjára időzítette országlátogatását Ferenc pápa? Gondolataival, spontán szavaival, és még annál is emberibb cselekedeteivel – és igen, mulasztásaival együtt is – nagy példát mutatott abból, milyen az igazi jó pásztor. Reflexió
Ferenc pápa él és virul. Idős és rozzant, de jókedvű, figyelmes, jóságos és lelkes. Mindenkihez van egy kedves szava. Nem sajnálja idejét és erejét senkitől. Mit sem koptak meg spontán gesztusai és őszinte érzelmei. Őszinte, egyszerű, egyenes és hiteles. Hát persze, hogy lenyűgözött mindenkit, attól a pillanattól fogva, hogy egyedül botorkált át a repülőtér betonján a rokkantlifttől az őt a repülőgépe túlsó, lépcsős oldalára leterített bársonyszőnyegen váró fogadóbizottsághoz. Vagy a kis fehér autójával. Semmi fakszni, sehol egy fekete limuzin, semmi pompa: ő tényleg a Világ Plébánosa, egy egyszerű jófej pásztor, nem pedig egy megközelíthetetlen, morózus hatalmasság. Talán fontosabb is, hogy milyen példát mutatott a személyes példájával, mint hogy miket mondott.
Sokan várták, de nem volt semmi dorgálás, nagy beszólás, fejmosás, sebgyógyítás, pláne kiprédikálás, vagy hajmeresztő állítás, se politikai, se egyházi vonatkozásban. És Ferenc pápa a sorok között azt is elmondta, miért: „ne mondjatok rosszat másokról!” – tanította a Szent István-bazilikában. Igaz, buksisimogatás sem volt, mert Ferenc pápa bár nem bírált, de a maga módján, szeretettel és jóságosan, de azért elég egyértelműen utat mutatott, amelyen – szükségképpen – előrefelé kellene haladnia Magyarországnak.
Megpróbálom összegezni a három nap és féltucatnyi beszéd közös üzenetét, Ferenc pápa budapesti tanítását, ami érvényes egyházi, de szélesebb társadalmi összefüggésben is, amit mindenki nyugodtan vonatkoztathat saját magára és környezetére:
– nyissunk kapukat és menjünk is ki rajtuk, legyünk magunk is nyitottak, amellett, hogy őrizzük értékeinket;
– építsünk hidakat, keressük a párbeszédet és együttműködést, legelőször is saját közösségeinken (mikroközösségeken, egyházon, országon, Európán) belül, de komfortzónánkon kívül is;
– legyünk kedvesek, szelídek, és gyakoroljuk a szeretet cselekedeteit.
(Nyilvánvaló, hogy mindenki különbözőképp, saját ízlése, közössége, tábora stb. preferenciái szerint emeli ki vagy épp hallgatja el Ferenc pápa szavait. Azért azzal legyünk tisztában, hogy retorikai stílusa az ellentétpárokon alapul, azaz kijelöli a két végletet, a helyes megfejtés pedig valahol középen van. Ha pedig túl talányos, pontosan mire is gondol, akkor érdemes a cselekedeteiből, a gesztusaiból kiindulni, és azok alapján értelmezni a szavait.)
Ferenc pápa budapesti tizenkét pontja, az én olvasatomban:
1) „[…]a keresztény értékekről nem lehet mereven és bezárkózva tanúságot tenni, mert Krisztus igazsága a szelídséget és a kedvességet jelenti”. (beszéd Magyarország vezetőihez)
2) „[…] elengedhetetlen, hogy újra felfedezzük az európai lelket: az alapító atyák lelkesedését és álmát, olyan államférfiakét, akik tudtak a saját korukon, a nemzeti határokon és a közvetlen szükségleteken túlra tekinteni és olyan diplomáciát kialakítani, amely képes volt egységet alkotni ahelyett, hogy a szakadékokat szélesítette volna” (beszéd Magyarország vezetőihez)
3) „Az állam és az egyház közötti termékeny együttműködés gyümölcsöző, azonban meg kell őrizni a megfelelő határokat, hogy ilyen is maradjon. Fontos, hogy minden keresztény emlékezzen erre. Az evangéliumot tartsa viszonyítási pontnak, ragaszkodjon a szabad és felszabadító jézusi döntésekhez és ne köteleződjön el a hatalom sajátos logikája mellett. Ebből a szempontból jó az egészséges szekularizáció, ami nem azonos a széles körben elterjedt, minden szakrális szempontra allergiás és önmagát a profit oltárán feláldozó szekularizációval” (beszéd Magyarország vezetőihez)
4) „[…] tanúi vagyunk az elvilágiasodásnak és az azt kísérő jelenségek terjedésének, mely veszélyezteti a család egységét és szépségét, kiteszi a fiatalokat az anyagias és hedonista életideál kockázatának és polarizálja az új kérdésekről és kihívásokról szóló vitát. Így megjelenik az a kísértés, hogy megmerevedjünk, bezárkózzunk és „harcos” hozzáállást vegyünk fel. Pedig ez a valóság lehetőségeket is hordozhat számunkra, keresztények számára, mert hitre és bizonyos témák elmélyítésére ösztönöz, és arra hív, hogy feltegyük magunknak a kérdést: ezek a kihívások miként léphetnek párbeszédbe az evangéliummal, hogy új utak, eszközök és nyelvezet keresésére indítsanak?” (beszéd a Szent István-bazilikában)
5) „Próféciával végzett befogadás: azt jelenti, hogy megtanuljuk felismerni Isten jelenlétének jeleit a való világban, még ott is, ahol nem jelenik meg kifejezetten a keresztény szellem jegyében, vagy ahol kihívás vagy kérdés formájában érkezik.” (beszéd a Szent István-bazilikában)
6) „[…] az első lelkipásztori cselekedet az egymás közti közösségről való tanúságtétel, mert Isten maga közösség, és ott van jelen, ahol testvéri szeretet uralkodik. Győzzük le az emberi megosztottságot, hogy együtt dolgozzunk az Úr szőlőjében!” (beszéd a Szent István-bazilikában)
7) „Életünk, bármennyire is törékeny, szilárdan az ő kezében van. Ha erről megfeledkezünk, akkor mi, lelkipásztorok és világi hívők emberi eszközöket és megoldásmódokat fogunk keresni, hogy megvédjük magunkat a világtól, bezárkózva kényelmes és békés vallási oázisainkba; vagy éppen ellenkezőleg, alkalmazkodunk a világiasság váltakozó széljárásaihoz, akkor pedig kereszténységünk elveszíti erejét, és megszűnünk a föld sója lenni.” (beszéd a Szent István-bazilikában)
8) „Ilyen Egyházról kell álmodnunk: olyan Egyházról, amely képes meghallgatni, párbeszédet folytatni, a gyengébbekre odafigyelni; olyan Egyházról, amely befogadó mindenki irányába; olyan Egyházról, amelynek van bátorsága mindenkihez elvinni az evangélium próféciáját.” (beszéd a Szent István-bazilikában)
9) „Olyan Egyházra van szükségünk, amely folyékonyan beszéli a tevékeny szeretet nyelvét, egy olyan egyetemes nyelvet, amelyet mindenki meghall és megért, még a legtávolabb állók is, még azok is, akik nem hisznek.” (beszéd a Rózsák terén)
10) „Szomorú és fájdalmas zárt kapukat látni: önzésünk zárt kapuit azok előtt, akikkel nap mint nap elmegyünk egymás mellett; individualizmusunk zárt kapuit egy olyan társadalomban, amely sokakat azzal fenyeget, hogy elsorvasztja őket a magány; a szenvedők és a szegénységben élők iránti közönyünk zárt kapuit; a zárt kapukat azokkal szemben, akik idegenek, mások, menekültek, szegények. Végül pedig egyházi közösségeink zárt kapuit: bezárkózva magunk közé, bezárkózva a világ előtt, bezárkózva azok előtt, akik „nincsenek rendben”, bezárkózva azok előtt, akik Isten bocsánatára vágynak. Testvérek, kérlek benneteket: nyissuk ki a kapukat!” (beszéd a Kossuth téren)
11) „Mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy ápoljuk a testvériség és az együttműködés kötelékeit, megoszlás nélkül, anélkül, hogy közösségünket saját tulajdonunknak tekintenénk, anélkül, hogy elmerülnénk a saját területünk védelme fölötti aggódásban, hanem megnyílva a kölcsönös szeretet előtt.” (beszéd a Kossuth téren)
12) „Akik szeretik a kultúrát, valójában soha nem érzik, hogy célba értek volna és a helyükön lennének, hanem egészséges nyugtalanságot hordoznak magukban. Olyanok, akik kutatnak, kérdeznek, kockáztatnak és felfedeznek; tudják, hogyan lépjenek ki saját biztonságukból, hogy alázatosan közel merészkedjenek az élet misztériumához, ami nyugtalansággal, nem pedig megszokással jár; akik nyitottak más kultúrák felé, és érzik a tudás megosztásának szükségességét.” (beszéd a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen)
S hogy miként próbáljuk meg Ferenc pápa tanítását a cselekedetek nyelvére lefordítani, útmutatásai nyomán egyház és társadalom térfelei között lavírozva – és anélkül, hogy rosszat mondjunk másokról, és anélkül, hogy szakadékokat szítanánk? Azaz anélkül, hogy bírálni kezdenénk a mindenkori másik oldalt, ostoroznánk saját közösségeinket? Csak két fölvetés, kérdésként megfogalmazva. Tekinthetne egyház és a politika egyaránt szegényekként a pedagógusokra vagy az ápolókra is? Tudnánk-e a magyarországi romákra menekültekként, idegenekként, másokként, egyúttal belső erőforrásként tekinteni, és tapintatosan, de az eddigieknél sokkal hatékonyabban integrálni őket egyházba, társadalomba, kultúrába, gazdaságba?
A bevezetőben a lelkiismeretvizsgálat szavait idézve gondolatokra, szavakra, cselekedetekre és mulasztásra utaltam. Elmulasztott volna valamit Ferenc pápa? Ha valamit, akkor azt, hogy kimenjen az általa tágra nyitott kapukon, és meglássa, megszeretgesse a magyar vidéket. Ha csak, mint szó is volt róla korábban, eljut Mátraverebély-Szentkútra, a csillogó-villogóra felújított kegyhelytől öt percnyire, a falu végén megláthatta volna a valódi magyar szegényeket, a cigányok valóságát, meg persze a végtelenül elterülő, földet kizsákmányoló módon művelt, szárazságtól porzó nagybirtokokat, az elmúlt száz, de talán még annál is több év vidékpolitikájának eredményét is. Vajon tényleg egészségi állapota akadályozta meg, hogy kicsivel többet kocsikázzon, és szétnézzen legalább Nógrád megyében? Vajon az őt felkészítő vatikáni diplomáciai kar mennyit érzékel a Budapesten kívüli magyar valóságból? Anélkül, hogy bárkit hibáztatni, ne adj’ Isten számon kérni akarnék, elsősorban
azért sajnálom, hogy kimaradt az országlátogatásból a vidék, mert a három nap egyik csúcspontja minden kétséget kizárólag a Rózsák terén a pápával találkozó cigányok produkciója volt, és meggyőződésem, hogy hasonló, szívet-lelket melengető, megrázó és felrázó jeleneteknek lehettünk volna tanúi, ha eljut a Szentatya egy romatelepre.
Annak viszont annál inkább örülhetünk, hogy a fővárosra korlátozott, s emiatt kevésbé feszített program miatt volt ideje előre be nem jelentett (de persze azért előre leszervezett) találkozókra. Hát persze. Hilarion metropolitával és Karácsony Gergely főpolgármesterrel folytatott megbeszélése is ki nem mondott, de megcselekedett példa a nyitott kapukra, a párbeszédre, a hídépítésre – politikai oldalaktól és felekezetektől függetlenül.
Ferenc pápa jó pásztorként kijelölte az utat minden magyar keresztény számára: legyen bátorságunk rálépni, továbbmenni rajta, merjünk kedvesek lenni, és mindenkihez vigyük el az evangélium próféciáját!
Bízzunk benne, hogy tanítását meghallotta és jó példáját megszívleli minden hazai pásztor, azaz egyházi és világi vezető egyaránt.
Ferenc pápa, ¡muchas gracias!
Végh Dániel
Budapest, 2023. május 3.
Fotók: Vatican Media
