Édesapja, Szamos Mátyás alapította az immár huszonegy cukrászdával rendelkező vállalkozást. A karácsony az év legfontosabb időszaka náluk, több százan dolgoznak hónapokon keresztül, hogy minél több karácsonyfán ott legyen a Szamos szaloncukor. Kicsit talán meglepő otthoni karácsonyi szokások, az ünnep fényén átcsillanó veszteségélmények, a családi értékek átmentésének művészete – Kelényi-Szamos Gabriella minden témáról nyíltsággal és szívvel mesél.
A jezsuitákhoz közel állók számára ismerősen cseng a Kelényi név. Gabriella férjének unokatestvére volt a megboldogult Kelényi Tibor jezsuita szerzetes. Ő eskette Szamos Gabriellát és Kelényi Gyulát a Mária utcai templomban egy napsütéses szerda délután. Gyermekeiket, Kolost és Ádámot pedig otthonukban keresztelte meg Tibor atya.
Fotók: Orbán Gellért
– Szépkilátás cukrászdájuk már a novembert is karácsonyi díszben köszöntötte. Minden évben ilyen hamar kikerülnek az ünnepi dekorációk?
– Az utóbbi években már október végén kitesszük a karácsonyi díszítés elemeit. Sokan fel is róják ezt nekünk. A minap a kisunokám is kérdőre vont: „Hol van még a karácsony, mama?” Egy cukrászda viszont akkor otthonos, ha fel van díszítve. Huszonegy üzletünk van, nem is győznénk pár nap alatt kidekorálni az összeset, ezért praktikus okokból is muszáj jóval korábban kezdenünk, hogy november közepére biztosan mindenhol ünnepi díszben várjuk a vendégeket. A cégünk abból él, hogy eladja, amit megtermel, hogy aztán abból fizesse az adót, és ötszáz munkatárs megélhetése is meglegyen. Ámde a szaloncukrot, ami hatalmas szelete a forgalmunknak, nem lehet három nap alatt eladni. Minden árunak marketing kell, a szaloncukornál ennek része a karácsonyi dekoráció.
– Mióta van a Szamosnak saját szaloncukra?
– Apám már az ötvenes években készített kézműves módon a rokonoknak, szomszédoknak karácsonyra. Régen fondant szaloncukor volt: felfőzték hozzá a cukrot, és abba tettek kakaót, kávét vagy málnazselét. A cukrászdában csak a hetvenes-nyolcvanas években kezdtünk el szaloncukrot készíteni. Ma már huszonhét ízből lehet választani, és több mint kétszáz tonnát adunk el évente. Persze nagy a konkurencia, de ennek nagyon örülök, mert versenytársak híján az emberben ki tud hunyni a buzgó erő. Most lettem hetvenhat éves, de ilyenkor minden üzletbe elmegyek, mert a szaloncukrok elhelyezése nagyon komplikált. Eszembe jutott, amit Mérő László mondott egyszer, hogy az alapító generációk tagjainak a visszavonulás után is kell hagyni egy kis homokozót, ahol játszadozhatnak. Nekem most ez az üzlet az egyik homokozóm.
– Minden Szamos cukrászdát ön rendezett be. Honnan fakad a szépérzéke?
– Gyerekkoromtól kezdve van bennem kreativitás, de a tanári pályán indultam el. Erősen dilemmáztam, amikor kiderült, hogy megnyithatnánk az első belvárosi cukrászdánkat: jó lesz ez nekem? Abban az időben gyakori volt, hogy valaki mérnöki diplomával a pénzért lángossütőnek állt. Nekem ez nem tetszett, ugyanakkor tudatosodott bennem, hogy én nem a pénzért váltok, hanem a kreativitás mozgat, és az, hogy megmutassam, milyen az igazi fagylalt vagy krémes. Közben megtaláltam magam a dekorálásban, már a bútorokat is én keresgéltem. Úgy kezdődött, hogy amikor Gyula mérnöktanulóként udvarolt nekem, célgépeket szerkesztett apámnak, hogy legyen egy kis zsebpénzünk. Apám, amikor a marcipánkészítő kisipara eljutott arra a szintre, hogy kezdtünk picit jobban élni, infarktust kapott, és nem volt, aki vezesse a céget. Pont a napokban találtam meg azt a levelet, amelyben a férjem leírja, milyen feltételekkel száll be.
– Mik voltak ezek a feltételek?
– Ő szerette volna intézni a munkatársak felvételét és bérezését, de a szakmai kérdésekben mindig egyeztetni kívánt apámmal. Fizetést csak minimálisat kért, éppen csak annyit, amennyiből meg tudunk élni. Mi mindent visszaforgattunk a gépesítésbe, eszközökbe, építkezésekbe. Így tudtunk folyamatosan gyarapodni.
– Ma sokan inkább a jobban élést választanák a gyarapodási távlatok helyett.
– Nekünk már az is emelte az életszínvonalunkat, hogy nem kézzel kellett verni a tejszínhabot, hanem megcsinálta a gép. Olyan fontos volt számunkra ez az üzlet, hogy minden családi ebédnél is róla beszélgettünk. Ez a mai napig így van a háromgenerációs családi házunkban is.
– Tegnap milyen téma merült fel a vacsoraasztalnál?
– Már régóta van Szentendrén egy marcipánmúzeumunk, ami a szívem csücske. Még a nyár végén kigondoltam, hogy csinálok egy pici manufaktúrát oda, egy olyan műhelyt, ahol egy százéves gépen, amit még apám használt, megmutatjuk, hogyan készül a marcipán. A gránithengerek közé kell bedobni a mandulát és a cukrot, majd a hengerek közti súrlódást folyamatosan növelve egyre finomabbra őrli a gép a mandulát. Ötször-tízszer is átengedjük rajta. De az első lépés az, hogy a mandulát meghúzzuk. Fel kell gőzölni a héjas mandulát, és egy márványasztalon egyesével le kell húzni a héját. Szeretnénk majd ide csapatépítőket szervezni, amelyekről mindenki hazaviheti az általa készített marcipánfigurákat.
– Úgy lehet lépést tartani a sok új hullámos cukrászdával, ha a Szamos is mindig kitalál valami újat?
– Amikor a Párizsi utcai üzletünket elindítottuk, bevonómasszával készítettük a bonbonokat. Aztán elmentünk Szerencsre, hogy valódi csokoládéval vonjuk be, majd áttértünk a belga csokoládéra. És mindeközben mit mondott a közönség? „A Szamos tartja a minőségét.” Ahhoz, hogy egy termékre ez hosszú évtizedekig igaz legyen, folyamatosan emelni kell a minőségen. Papa és Gyula is mindenekelőtt azt nézte, mitől lesz finomabb valami. Volt egy időben egy karácsonyi szeletünk, amire rátettünk három szem mandulát. Ám hogy nézett ki ez a művelet a gyakorlatban? Három asszony válogatta ki az egyforma mandulaszemeket, majd kézzel tették rá minden süteményre a három mandulát. A fiam nagyon mérges lett. „Ki találta ki, hogy ennyi mandula legyen rajta? Így nem tudjuk eladni, olyan magas lesz az ára, ha ezt a munkaidőt is beleszámítjuk” – szegezte nekem a kérdést. Erre elmagyaráztam neki, hogy sokkal finomabb, ha minden falathoz jut egy szem mandula.
– A karácsonyi ünneplésre hogyan marad idejük?
– Amióta a férjem meghalt, karácsonykor el szoktam utazni a barátaimmal, és legtöbbször a gyerekeim is útra kelnek. Egyszer 24-e délutánján mentem haza az egyik üzletünkből, és ahogy a Rákóczi úton sétáltam a gyönyörű hóesésben, egy kocsi tetején megláttam felkötözve egy fenyőfát. „Úristen, ezek elfelejtették feldíszíteni!” (nevet) Nekem már hetek óta olyan volt, mintha már túl lettünk volna a szentestén. Igazából évtizedek óta itt élem meg a karácsonyt az üzletben.
– Az unokák születése sem változtatott ezen?
– A gyerekeim jómódú szülők, már mi is jómódú szülők voltunk, és szerintem nagyon nehéz egy jómódú családban ajándékot venni. Én nem szeretem a mondvacsinált ajándékozást. De tavaly történt ezzel kapcsolatban egy különleges dolog. Kamilla, a tizenkét éves kisunokám Taylor Swift-rajongó. Én is meghallgattam a zenéjét, és én is rajongó lettem. Innentől kezdve Kamilla minden este lejött a szobámba, feltette a koncertfelvételeket, és összebújva hallgattuk, ő néha felugrott és táncolt. És mit vettem neki karácsonyra? Egy Taylor Swift-koncertjegyet Bécsbe. Idén augusztusban lett volna a koncert, nagyon sokat készültünk rá, Kamilla csináltatott nekem egy trikót, „a legidősebb rajongó ebben a városban” felirattal. Végül azonban terrorfenyegetés miatt lemondták a koncertet, de a közel egyévnyi csodás várakozásért megérte az egész. Kamilla pedig biztosan megy még életében Taylor Swift-koncertre.
– Különleges képessége van arra, hogy a rossz dolgokban is meglássa a jót. A mondás szerint a szerencse oda megy, ahol várják, és, mi tagadás, Szamosék ebben a várakozásban is nagyon jók.
– Képzeld el azt a szerencsét, amikor ötvenéves házasság után jön reggel a férjed, és imádod. Amikor Gyula beteg lett, mindenki sajnált minket, pedig mondtuk, hogy minket nem kell sajnálni, mert olyan elképesztően küzdöttünk. És mi van annál jobb, mint ha az ember küzd, és folyamatosan vágyódik a másikra? Amikor az orvosok azt mondták, hogy ha gégemetszést végeznek rajta, meg fognak szűnni a tüdőgyulladásai, mi szívből örültünk, hogy van megoldás. Tizennyolc éves korunk óta voltunk együtt, és megadta nekem a sors, hogy hónapokon át ölelhettem, amikor kezelni kellett. Nem szenvedés volt mindez, hanem ajándék nekem.
– Egy nő hogyan legyen erős a házasságban, hogy közben ne nyomja el a férfit?
– Kolos fiam már egyetemista volt, mi pedig éppen vitatkoztunk a férjemmel, amikor Kolos azt mondta: „Gyerekek! Elgondolom, hogy apa élhetne másik ezer családban, és mind az ezer családban szeretnék, imádnák. Anya, te is más ezer családban élhetnél, de téged már rég agyonütöttek volna.” Hát így. Ő szeretett az utolsó pillanatig, én viszont imádtam.
– El tudta volna fogadni, hogy valamelyik fia ne a Szamossal foglalkozzon?
– Nem (nevet). Eszembe sem jutott. Nekem teljesen természetes volt, hogy viszik majd tovább, de Gyula szerint bármit csinálhattak volna. Viszont egész gyerekkorukban képviseltük: ez a jólét csak annak jár, aki dolgozik érte. Ádám fiam szokta mesélni, őt úgy nevelték, hogy az asztal közepén gőzölgő finom húslevesből csak az ehet, aki részt vett a főzésben. Rosszat tesznek annak a gyereknek, aki megkap mindent… Visszatérve az eredeti kérdéshez, Gyula olyan szépen fogalmazta meg a halála előtt: nem azért csináltuk ezt a negyven-ötven évet, hogy vagyont szerezzünk, hiszen azt nem is lehet egy tortaszelettel. Azért csináltuk, hogy mindig minden családtagnak legyen munkája, amibe önmagát adhatja. Csináld azt, amit szeretsz, és akkor egy napot sem kell dolgoznod – ez az én életfilozófiám.