Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én emlékezik meg az egyház Szűz Mária „elszenderüléséről”, és ekkor ünneplik a katolikusok a Szűzanya mennybevételét. Vagyis azt, hogy Jézus édesanyjának nemcsak a lelke, hanem a teste is az örökkévalóságba jutott, mégpedig azonnal a földi élete végén.
Bármelyik templomba mentünk a szüleimmel, Máriát mindig felismertem a sok szent között. Márpedig minden katolikus templomban van valamilyen Mária-ábrázolás, néha több is. Engem akkoriban nem zavart, hogy néhol már a templom bejáratánál van egy lourdes-i barlang Mária-szoborral, benn pedig az egyik mellékoltárnál a Fatimai Mária szobrával találkozhat a tekintetünk. Jézus anyjának alakja gyakran feltűnik oltárképeken vagy falfestményeken is. Általában más-más arcvonással, különböző ruhákban, eltérő stílusokban ábrázolják Máriát. Szülővárosom ferences kolostorának Fekete Madonnája például már annyira elsötétült az évszázadok során, hogy az ikon kontúrjai alig látszanak, ezzel szemben a Szabadka melletti Szentkút szobor-képe, amelyet az augusztus végi búcsúban bunyevác népviseletbe öltözött legények hordoznak körbe a vállukon a kegyhelyre sereglett hívek között, majd kicsattan a fényes mosolytól. Mária egészen máshogy „jelenik meg” Doroszlón, mint Csíksomlyón, és ismét máshogy lehet „találkozni” vele Máriagyűdön, Máriapócson vagy Mátraverebély- Szentkúton. Tulajdonképpen annyiféle Mária-ábrázolás van, ahány Mária-kegyhely. Ennek ellenére már gyerekként képes voltam magamban összerakni, hogy a sok különböző megjelenítés ellenére ugyanarról a Máriáról van szó, aki Jézus anyja, és hogy ezek a képek, illetve szobrok az Istenanyának csak egy-egy ábrázolását jelentik. Merthogy az „igazi Mária” a mennyben van.
Mindezzel együtt sokat imádkoztunk a Mária-szobrok előtt, gyertyát gyújtottunk és le is térdeltünk előttük. Láttam, hogy voltak, akik kezükkel néha meg is érintették ezeket a szobrokat, megcsókolták az ikonokat. Így mondtuk a rózsafüzért, a Mária-litániákat, énekeltük a túlcsordulóan érzelemdús Mária-énekeket. És ez a roppant katolikus magatartás mégsem zavarta meg az istenkapcsolatunkat vagy a Jézus-kapcsolatunkat. Máriának számomra mindig annyira tiszta volt a tekintete, annyira átlátszó, annyira fényes, hogy ebben a ragyogásban végső soron mindig Jézus jelent meg előttünk, ott volt benne a gondviselő Atya tekintete is, és ilyenkor világosan éreztük a Szentlélek erejének érintését. Persze mindezt így megfogalmazni gyerekként biztosan képtelen lettem volna, és valószínűleg a szüleim sem tudták kifejteni tételesen a maguk vastagon népies vallásosságát. Egyszerű emberek voltak; valami hittant persze tanultak a plébánián ők is, hallgatták a prédikációkat, járatták a Hitélet folyóiratot, a Katolikus Kincses Kalendáriumot is becsületesen megvették minden év elején, de hogy ténylegesen valakinek bizonygatták volna, hogy ők hogyan is állnak Máriával meg Jézussal, és hogy arról vitatkoztak volna, hogy mennyire standard keresztény az ő istenképük, azt én sohasem hallottam.
Egyszer eljöttek hozzánk egy kisegyház tagjai. Gitár volt a nyakukban, és brosúrákat is hoztak nekünk térítő szándékkal. Emlékszem, hogy ezekben a füzetekben valószínűtlenül színesek voltak a képek, és biztosan színesebbek, mint a mi Mária-szobraink vagy a szentképeink. Az egyik ilyen harsány képen az ember – azonnal felismertem, hogy Ádám az – a karját oldalról lazán átvetette a mellette álló oroszlán sörényes nyakán. És az állatok királya nem bántotta, csak szelíden mosolygott maga elé. Ám ezekben a színes füzetekben egyetlen Mária-ábrázolás sem volt. Arra már nem emlékszem, hogy a szüleim mit mondtak, vagy mondtak-e egyáltalán valamit ezeknek a térítőknek a mi sajátosan katolikus vallásosságunkról. Valószínűleg csak illedelmesen meghallgatták őket. De hogy a gitáros emberek énekei és brosúrái meg a csukott szemmel szabadon elmondott hosszú imáik a szüleim katolikus hitét egy percre sem ingathatták meg, azt onnan sejtem, hogy soha többé nem tértek vissza hozzánk téríteni, pedig néha találkoztam velük a városban, amint az utcasarokra kiálltak tanúságot tenni sajátos hitükről.
Protestáns olvasatban bármennyire bizarr legyen is elsőre a népi katolicizmus Mária-kultusza, amelynek különböző jelenségei általában valamilyen Mária-jelenésre vezethetők vissza, ha tényleg meghallgatjuk – és jóindulattal hallgatjuk meg – az egyszerű katolikus hívek Mária-tisztelettel kapcsolatos beszámolóit, ahogy az imaélményükről nyilatkoznak, ahogy a találkozásukat a szenttel igyekeznek megfogalmazni, tehát ahogy előadják a hit felragyogásának momentumait az életükben, általában véve mindig elmondható, hogy „tanulságtételeik” a keresztény hit lényegét tekintve egészen jól elhelyezhetők a Jézus Krisztus személye körül kialakult terebélyes hitrendszerben. Merthogy minden látszat ellenére Mária a katolikus ember számára sohasem kerül Jézus elé oly mértékben, hogy a Jézus Krisztusba vetett tiszta hitet a Szűzanya esetleg veszélyeztetné. A Mária-tisztelők számára is mindig a gondviselő Isten marad az első, Mária pedig „csupán közbenjár értünk”. Ezt érdemes úgy érteni, hogy katolikus olvasatban Mária ott van valahol nagyon közel Jézushoz, az Atya életének ragyogásában, a Szentlélekkel együtt, és az Istenanya a maga nőies-anyai mosolyával onnan néz vissza ránk, földi halandókra, mégpedig mindig biztatóan, segítően, áldást közvetítően. Mária mosolya az örökkévalóságból a Mindenható áldását közvetíti számunkra.
A katolikus hívek pontosan tudják, hogy ha Máriára tekintenek, az imáikkal „kiesdett” kegyelem voltaképpen Jézustól „jön”, végső forrása pedig maga a gondviselő Isten, aki Atya, Fiú és Szentlélek, tehát a teljes Szentháromság. Én sohasem hallottam, hogy egy katolikus ember számára komoly gond lenne a matekkal, hogy a három isteni személy ne lehetne teljesen egy. A katolikus imakönyvekben külön imákat lehet olvasni nemcsak a szentekhez és nemcsak Máriához, hanem az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez, sőt külön a Szentháromsághoz is. És ezeket a magukkal hozott imakönyveket buzgón forgatják a hívek a Mária-kegyhelyeken is. A tapasztalat szerint a szentek mozgalmas kavalkádja inkább megerősíti a katolikusokat a keresztény hitükben, mintsem gátolná az istenkapcsolatukat. Lelkipásztori szolgálatom során többször volt alkalmam megfigyelni, hogy minél jobban ragaszkodik valaki Máriához, általában annál szorosabb a kapcsolata Mária fiával, Jézussal is. És a mindenható Istennel is, aki három személy és egyetlen Szentháromság, és így mindenható, gondviselő Isten. Nem emlékszem, hogy a szüleim, a nagymamám vagy a plébániánk rózsafüzér-társulatához tartozó fejkendős nénik valaha is állítottak volna Istenről olyasmit, amiről később, amikor már a papságra készültem, tehát a teológia különböző ágaiban és a biblikus tanulmányokban némileg jobban elmélyültem, kiderült volna, hogy hát félrevezettek, rossz helyen voltak a hangsúlyok, s a gyerekkoromtól folyamatosan táguló hitképzeteimet ezért alapvetően revideálnom kellett volna. Éppen ellenkezőleg: szüleim viszonylag egyszerű és magától értetődő hite, ahogy hűségesen igyekeztek ragaszkodni az egyházhoz, a papjaikhoz is, ahogy imádságos gesztusaikat felidézem, igazából most is a biztos spirituális alapot jelenti számomra. Úgy érzem, hogy mélyen hívő őseim imádsága, mint egy burok, ma is körülvesz, és azt hiszem, imádságból fakadó jóságuk és áldozataik hatása tovább él a szívemben. Azt hiszem, az imádságos emberek valahogy így óvnak, a tér és idő konkrét koordinátáitól függetlenül így jelenthetnek erőforrást számunkra.
Ehhez a mély katolikus vallásossághoz hozzátartozik annak hite, hogy Mária nem halhatott meg. Hogy miért, azt már az egyszerű hívő ember nem biztos, hogy tételesen ki tudja fejteni, de hogy egy katolikus ember számára a Szűzanya meghalt volna, az teljesen kizárt. Néha, mondjuk a rádióban (egyébként tiszta jóindulatból, mert például a főszerkesztő hívő, vagy fogékony a magyar folklór iránt, ezért aztán napindítókor vagy a déli harangszó előtt) elhangzik ilyesmi: „Jó napot, kedves hallgatóink! Augusztus 15-e van, Nagyboldogasszony napja. Az egyház ezen a napon emlékezik meg Mária haláláról és mennybevételéről…” Az utóbbi állítás egészen korrekt, de hogy Mária meghalt volna, az egyszerűen sérti a katolikus hívő fülét. Jézus igen, meghalt a Golgotán, ott is volt mellette az édesanyja, és a kereszt tövében keservesen el is siratta egyetlen fiát. Az evangéliumok beszámolnak Jézus haláláról és Mária fájdalmáról, és hogy el is temették az istenembert. Ennek megfelelően a katolikus hívek minden nagypénteken felállítják a szentsírt a templomainkban. Az asszonyok elhalmozzák Jézus sírját tavaszi virágokkal, a legények pedig őrt állnak a sírnál egész nagyszombaton át, sok helyen népviseletben, hímzett ingben, csizmában, néhol szablyával az oldalukon. Ezzel szemben a Szűzanyának, aki pedig teljesen ember volt, és közöttünk élt egészen egyszerű életet, nincs sírja. És soha nem is volt. Ezért bármennyire is egyszerű és népies legyen valakinek a hite, soha egyetlen katolikus hívőben fel sem merül, hogy az Istenanya számára díszes sírt állítson bármelyik templomban.
Katolikus ember tehát nem használja Máriával kapcsolatban azt a kifejezést, hogy meghalt, noha nyilvánvaló hogy az ő földi élete is véget ért egyszer, hiszen a vallási hagyomány szerint Mária a mennyekben van. De nem halhatott meg, és ez nemcsak egyféle kognitív lyuk a keresztény hagyományban, éppen ellenkezőleg, nagyon komoly biblikus alapja, illetve teológiai háttere van. Mielőtt azonban ezt kifejtenénk, hadd említsük meg a kifejezést, amellyel katolikus szövegkörnyezetben Mária földi életének utolsó pillanatát illik illetni: elszenderülés. Ezt valahogy úgy lehet elképzelni, hogy Jézus anyja életében is volt egy pillanat vagy annak egy töredéke, inkább egy vonal, amikor még élte a földi életét, a másik pillanatban azonban már csak az örökkévalósághoz tartozott. A katolikus teológia és a népi vallásosság olvasatában Mária nem halt meg, hanem mintegy átbóbiskolt a földi életéből az örökkévalóságba. Latin nyelven évszázadokon át a Dormitio (elalvás) vagy Pausatio (elpihenés) Mariae kifejezést használták az Istenanya földi életének utolsó pillanatára, amit a magyarok nagyon találékonyan adnak vissza.
Az egyik teológiai ok, amely miatt Mária halálát ki kell zárnunk, kimondottan biblikus gyökerű. A Teremtés könyvének elején, az ember bűnbeesésének történeténél olvassuk, hogy a halál Ádám és Éva Teremtő iránti engedetlenségének a következménye. Ezzel szemben Mária, akit a katolikus hagyomány új Évaként is emleget, nem volt engedetlen Istennel szemben, és a földi halandók közül senki sem lehetett közelebb a megtestesülő Istenhez, mint az a kislány Názáretből, akit Jézus anyjaként tisztelhetünk. Hiszen a Megtestesülés csodája éppen az ő közreműködésével kezdődött a történelem egy konkrét pontján, ahogy igent mondott Isten tervére és közeledésére. Mivel az istenember Jézus teste a Szentlélek közreműködésével konkrétan Mária húsából és véréből fejlődött, hiszen a Názáreti Jézus ténylegesen az ő fia, katolikus értelmezés szerint Máriának az emberek között annyiban egyedülállóan kivételesnek kellett lennie, hogy Isten iránti hűségére és teljes önátadására való tekintettel a Mindenható már előre kiemelte őt a nemzedékekre átszálló bűn sodrából, amiről a Teremtés könyve beszél. Amit tehát a bűnbeesés története alapján a kereszténység áteredő bűnnek nevez, az nem vonatkozhatott Máriára, mert akkor a bűn úgymond beleszövődött volna a megtestesülő istengyermek életébe is. Katolikus olvasatban ezért „kellett” megtörténnie Máriával annak a csodának, amelyet az egyházi hagyomány szeplőtelen fogantatásnak hív. Ezen nem azt kell érteni, hogy Mária élete legelső pillanatában ne a természet rendje szerint fogant volna, hiszen ő is a szülei szerelmének gyümölcse. Az ő nevüket meg is őrizte a keresztény hagyomány: Jézus anyai nagymamája Anna volt, nagyapja pedig Joachim. A szeplőtelen fogantatás hittételével a katolikusok tehát nem tagadják Mária természetes fogantatását, hanem azt állítják, hogy a Mindenható Jézus jövendőbeli anyját az Isten iránti feltétlen bizalma és odaadása (igenje) alapján a Teremtő már élete legelső pillanatától kiemelte a bűn sodrából. A bűn így nem szövődhetett bele Mária életébe, és így nem lehetett akadálya annak, hogy Isten élete az ő méhében a Názáreti Jézus krisztusi életévé váljon.
Mária elszenderülésének és mennybevételének oka tulajdonképpen a katolikus teológia végletekig vitt következetességében rejlik. A kereszténység definíciójához tartozik ugyanis, hogy Jézus Krisztus, akit Mária a saját gyermekeként kilenc hónapon át a szíve alatt hordott, valóban ember és ugyanakkor valóban Isten is volt. Ez az isteni élet az emberben nem szövődhetett a nemzedékeken átívelő bűn befolyása alatt. Ebből a maga keretei között nagyon is logikus gondolati vonalból vezethető le tehát a szeplőtelen fogantatás dogmája, ahogy Mária elszenderüléséé és testének azonnali mennybevételéé is, amelyet Nagyboldogasszony ünnepeként ismer a magyar katolikus világ. Szűz Mária teste ugyanis nem romolhatott meg, merthogy nem vonatkozott rá a halál törvénye, amely az édenkerti bűnbeesés következménye. Van azonban egy viszonylag könnyen érthető újszövetségi támpont is az evangéliumokból Mária emberek közötti sajátos helyzetének a megvilágítására. Ez egyszerűen az a történés, illetve a szavak, ahogy Gábor angyal köszöntötte a názáreti kislányt. Az Üdvözlégy formájában katolikusok milliói ismételgetik ezeket mindennap, amikor például a rózsafüzért imádkozzák. Gábor angyal köszöntésének, tehát az Üdvözlégynek mindjárt a második kijelentése úgy hangzik, hogy „kegyelemmel teljes”. Márpedig
ha valakit teljesen eltölt a kegyelem, hogyan férhetne hozzá a halál?
Hogyan vonatkozhatna rá a büntetés, az áteredő bűn következménye? A Biblia csak Máriát illeti azzal a kifejezéssel, hogy „kegyelemmel teljes”. Aki kegyelemmel teljes, azt semmilyen értelemben sem érintheti a bűn következménye, a halál.
Mária élete és magatartása a mindenkori hívő számára nemcsak annyiban jelenti az Isten iránti bizalom ősképét, hogy a názáreti kislány igenje által kezdetét vehette a történelem egy konkrét pontján a Megtestesülés. A Szűzanya abban is példakép minden keresztény hittel élő ember számára, ahogyan jelen volt Jézus Krisztus életének minden sorsdöntő pillanatában. Nagyboldogasszony ünnepe azonban még egy nagyon fontos szempontból reményteljes példaképpé teszi számunkra a Názáreti Jézus édesanyját. Ő ugyanis egy közülünk, teljesen ember, aki földi élete elteltével máris Isten jelenlétébe került, méghozzá testestül-lelkestül. Nagyboldogasszony napján ezért nemcsak arról emlékezik meg az egyház, hogy Mária földi élete végén elszenderült, és felvétetett a mennybe, hanem előretekintve felismerhetjük, hogy ő a beteljesedett jövő képét is nyújtja nekünk, saját sorsunk előre horgonyzott reményét.