Orbán Viktor a „régi vágású kereszténydemokrácia” kifejezéssel váltotta fel kormánya korábbi, „illiberális” önmeghatározását. De mitől lesz a hatalomgyakorlás kereszténydemokrata, és milyen szerepe volt az eszme kialakulásában a szabadelvű katolicizmusnak?
„Ön kereszténydemokrata? – Igyekszem keresztény lenni, és demokrata vagyok.” E párbeszédrészlet a nemrég megszűnt Heti Válasz Balog Zoltánnal készült interjújának első kérdés-válasza volt 2006-ban. A református lelkészből lett fideszes politikus így folytatta: „Gondolkodásomban biztos több elem van, amely belül van a kereszténydemokrácián, s olyan is, amely túlmutat rajta. A nemzeti, sőt a liberális jelzőt is érvényesnek gondolom magamra. Utóbbit nem a szó hazánkban elterjedt hamis értelmében használom, hanem azt a keresztény értéket, a libertast értem rajta, amelyet magyarul szabadságnak nevezünk.”
Mindezt több okból is érdemes felidézni. Egyrészt azért, hogy jelezzük:
a keresztények – bizonyos megkötésekkel – sokféle világnézetet képviselhetnek anélkül, hogy szembekerülnének egyházukkal.
Régebben például a katolikus tanítóhivatal élesen elítélte a liberalizmust és a szocializmust, de a Szent Officium 1864-ben azt a gondolatot is kárhozatosnak nevezte, miszerint „a római pápának lehet és kell összebarátkoznia a haladással, a szabadelvűséggel és az újabb polgárosodással”. Mi több, a Szentszék 1949-ben kiadott nyilatkozatával a kommunista pártok képviselőitől, szavazóitól és lapjaik olvasóitól is megtagadta a szentségeket. Napjainkban nincs érvényben ilyen tilalom, így a hívők szavazáskor a lelkiismeretük szerint, de persze a krisztusi értékeket szem előtt tartva hallgathatnak akár a szívükre, akár az eszükre.
A fenti interjú emlegetésének ennél is fontosabb oka, hogy az idei választások utáni beiktatási beszédében Orbán Viktor – szakítva a korábbi illiberális jelzővel – immár az európai szalonokban is elfogadott politikai eszmerendszer keretein belül igyekezett elhelyezni kormányzását. „Nem vagyunk liberálisok, és nem liberális demokráciát építünk, hanem kereszténydemokráciát. […] Mi itt egy kereszténydemokrácia felépítésén dolgozunk, európai hagyományokban gyökerező, azt is mondhatnám, régi vágású kereszténydemokráciáén” – jelentette ki.
Szalonképesített jelző
Ezzel persze nem mondott újdonságot, hiszen a Fidesz, miután 1994-től fokozatosan szakított a liberalizmussal, egyre többször határozta meg magát kereszténydemokrata pártként, nem is beszélve a vele ma már szimbiózisban működő KDNP-ről. A kifejezés hangsúlyozásának mégis jelentősége van. A legtöbb elemzővel összhangban Csaba László közgazdász úgy vélekedett: az illiberális kifejezés azt üzente Európának, hogy a miniszterelnök számára nem a hanyatló Nyugat a példa, hanem Kína, Szingapúr vagy Törökország, ahol a piacgazdaság több tekintetben sikeresen, de finoman szólva kevéssé jogállami módon működik.
A kereszténydemokrácia ezzel szemben annyira européer gondolat, hogy maga az EU is annak jegyében jött létre,
hiszen az Unió alapító atyái, a német-francia Robert Schuman, az olasz Alcide De Gasperi és a német Konrad Adenauer az eszmerendszer kiemelkedő képviselői voltak.
E politikai filozófia térnyerésében szerepet játszott, hogy egyes mérsékelt jobboldali (konzervatív) pártok a fasizmussal való együttműködésük miatt hiteltelenné váltak, illetve a második világháború rémületéből felocsúdó európaiak 1945 után újjáépítendő életükhöz fogódzókat kerestek, ezért megnőtt a vallás szerepe. A nyolcvanas évektől azonban – mert a hosszas hatalomgyakorlásban elkoptak, a hitélet is hanyatlásnak indult, és a hidegháború végével a baloldallal szemben sem volt többé szükség ilyen markáns versenytársra – a kereszténydemokrácia népszerűsége megcsappant.
Sajátos módon azok az alakulatok maradtak sikeresek, amelyek nem az egyházi megfontolásokra, hanem a „demokrata” jelzőre helyezték a hangsúlyt. A világnézeti alapú politizálást felváltotta a néppártosodás, annak valamennyi, helyi adottságoktól függő következményével: miközben például a német kereszténydemokratáknál (CDU) melegtagozat működik, nálunk a KDNP a homoszexuális körök törekvéseinek egyik leghangosabb ellenzője. És míg egyes nyugati országokban a vallási jelképeket gyakran a helyi kereszténydemokraták egyetértésével száműzik a közterekről és közintézményekből, nálunk egy friss alaptörvény-módosítás az állam minden szervének kötelességévé teszi a keresztény kultúra védelmét.
Ennél az ellentmondásnál már csak az a paradoxon nagyobb, hogy az „ős-kereszténydemokraták” a két világháború között szerepet vállaltak a szekuláris állam felépítésében, vagyis pártjaik nem annyira a krisztusi tanokkal, hanem nagyon is világi üzenettel váltak sikeressé. Erre emlékeztetett Sólyom László is az Eötvös Csoport szeptemberi összejövetelén, mondván: az utóbbi három évszázadban az európai szellemi életet a szekularizáció uralta, és a kormány által óvni szándékozott értékek „ennek az elvilágiasodott, a maga idején egyházellenes korszaknak voltak a termékei”. A jezsuiták Párbeszéd Házában tartott rendezvényen a volt államfő ennek alátámasztására felidézte az Orbán Viktor beiktatási beszédében védendőként említett tényezőket: az ember méltósága, szabadsága és biztonsága, a férfi és a nő egyenjogúsága, a hagyományos családmodell, illetve a zsidóság megóvása az antiszemitizmustól. Mármost Sólyom szerint ezen értékek nagy részét pártszínezettől függetlenül minden mai nyugati kormány magáénak kell hogy vallja, így „a keresztény kultúra, amit az alkotmány védeni akar, az európai status quo”.
A liberális katolicizmus szerepe
A liberalizmussal kapcsolatban szintén idekívánkozik egy lábjegyzet. Erdődy Gábor volt vatikáni nagykövet egyik írása szerint ugyanis a kereszténydemokrácia előzménye a XIX. század elején-közepén történetesen a szabadelvű katolicizmus híveinek körében öltött testet. Programjukat Louis Joseph Antoine de Potter belga politikus alkotta meg a helyi katolikusok és az ottani közegben kifejlődő liberalizmus – mely magyarországi kortársához hasonlóan nem volt egyenlő az antiklerikalizmussal – szövetségének jegyében. Az 1831-es belga alkotmány pedig a katolikus egyház szabadságát a liberális szabadságtörekvések elemeként jelenítette meg. Ebben a folyamatban nagy szerepe volt Mechelen érsekének, Engelbert Streckxnek, aki felismerte, hogy az egyház a polgárosodás közepette a liberális eszköztár alkalmazásával őrizheti meg társadalmi befolyását.
Csorba László történész tanulmányából tudjuk, hogy a liberális katolikusok idehaza is „érdemeket szereztek az egyház és a modern állam kapcsolatainak kialakításában. Vezetőik joggal hangsúlyozták, hogy veszélyes, ha a trón és az oltár túl szoros szövetségbe kerül egymással, és az olyan liberális alapjogok, mint a lelkiismereti szabadság biztosítása, továbbá a jogegyenlőség körülményei között a sajtó-, a gyülekezési és a tanítási szabadság hasznos az egyháznak, ha élni tud vele.”
Deák Ferenc aztán 1873-ban az országgyűlésben arról beszélt, hogy az egyházpolitikai problémák kezelésére a történelemben két nagy rendszer jött létre: az államvallást követő európai és az állam semlegességét valló amerikai. „A két rendszer közt jobbnak, észszerűbbnek és célszerűbbnek tekintem az amerikait. Amely rendszernek alapja az, hogy az állam ne vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe.” Szabad egyház a szabad államban – hangzott a liberális katolikusoknak a kereszténydemokraták által máig használt szlogenje.
Ebből a szempontból beszédes, hogy Erdődy Gábor szerint az egyik legmeghatározóbb magyar kereszténydemokrata közéleti személyiség, Barankovics István 1945 után „a Horthy-rendszer tekintélyuralmi jellege helyett demokratikus, polgári Magyarországot akart. […] Barankovics volt talán az egyetlen olyan keresztény politikus, aki nem a katolikus egyházi vezetés aktív szerepvállalását vagy közreműködését tartotta fontosnak, hanem a hívő tömegekre épített, a kereszténység szociális tanításait középpontba állító programot hirdetett”.
A bal- és jobboldal között
Annak eldöntésére, hogy egy politikai erő tevékenysége mennyiben felel meg a kereszténydemokrata eszméknek, nyilván össze kell vetni az elméletet és a gyakorlatot. A képlet annyiban egyszerű, hogy a szóban forgó politikai filozófia alapja három kulcsszó: a perszonalizmus, a szubszidiaritás és a szolidaritás. Az első – a liberalizmus individualizmusával szemben – a személyt állítja a középpontba, de emellett ugyanolyan fontos a közösség is. A szocializmussal ellentétben azonban felfogása szerint az egyén nem azért létezik, hogy a társadalmat szolgálja, hanem utóbbi való arra, hogy lehetővé tegye az egyes ember fejlődését. A szubszidiaritás értelmében a hatalomgyakorlást olyan közel kell vinni a közösség egyes tagjaihoz, amennyire csak lehet, vagyis minden döntést a lehetőség szerinti legalacsonyabb szinten kell meghozni. A szolidaritást pedig ebben az értelmezésben a testvéri, felebaráti szeretet jelenti.
A kereszténydemokrácia a társadalom gyarapodásának feltételeit elsősorban az emberi tényezőben látja, ezért fogékony például a munkások védelmére.
Ilyen értelemben hagyományosan a jobb- és baloldal közt helyezkedik el, s a kettő között olykor közvetítő szerepet vállal.
„Emiatt s a más pártokénál nagyobb kompromisszumkészsége miatt olykor szürkeséggel vádolják. A kereszténydemokrácia kompromisszumkészsége azonban nem szürkeségből vagy lanyhaságból fakad: alapja a végső, isteni elszámoltatásba, illetve a Gondviselésbe vetett hit, továbbá az a meggyőződés, hogy semmiféle társadalmi siker nem jogosít föl a másik ember (politikai ellenfél) szellemi, lelki (anyagi) eltiprására. A kereszténydemokrácia a politikai életben sem engedi meg az olyan eszközök használatát, melyek az egyéni lelkiismeret számára elfogadhatatlanok” – olvassuk a Magyar katolikus lexikonban a sokatmondóan időszerű szavakat.
A fentiekből következően kereszténydemokrata erény például a családok kiemelt támogatása, nem az viszont a túlzott központosítás
– Magyarországon jelenleg utóbbi kérdés több területen, legmarkánsabban az oktatásban, a Klebelsberg Központtal kapcsolatban merült fel. De a nemzetállamiság megítélése sem annyira egyértelmű, mint sokan gondolnák, s ezzel kapcsolatban a mai kormányzati gyakorlattól némiképp eltérő alapvetést olvashatunk a KDNP honlapján Birkás Antal evangélikus teológustól: „A kereszténydemokrácia esetében – éppen az egyetemes keresztény értékek, illetve a katolicizmus »katolicitása«, egyetemessége miatt – a transznacionalista attitűd magától értetődő (ez azonban nem jelenti a nemzethez kötődés tagadását). Ebből fakad e gondolkodás nemzetközisége, a globális problémák iránti érzékenysége. Többek között ezzel magyarázható, hogy a kereszténydemokraták mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottak az Európai Uniónak és az ENSZ-nek.”
Az írás következő, összegzéssel felérő mondataival pedig nem lehet nem egyetérteni: „A kereszténydemokraták hívei a vitának. Ez a fajta magatartás – az Isten szuverenitását elismerő hittel karöltve – az önkényuralommal szembeni immunitást is jelenti. […] A demokratikus viszonyok között a kritikai attitűdnek különösen is fontos szerepe van: a politikai kultúra, a demokrácia világát jellemző vitakultúra erősödését segíti, a korábbi évtizedek, évszázadok ún. kinyilatkoztatásközpontú politikai diskurzusával szemben.”