Sokan Ferenc pápa öt évvel ezelőtt közzétett, Laudato si’ kezdetű enciklikájához kötik a teremtésvédelem témáinak megjelenését a katolikus közbeszédben. Pedig a teremtett világ tisztelete, a fenntartható gazdálkodás és a társadalmi felelősségvállalás motívumai a kezdetek óta jelen vannak a jezsuita hagyományban. Sőt, időről időre korszakos jelentőségű kísérletekben öltöttek nagyon is kézzelfogható formát.
Ferenc pápa egyik legnépszerűbb megnyilatkozása 2015-ös – címével Assisi Szent Ferenc Naphimnuszára utaló – Laudato si’ kezdetű enciklikája, melyben társadalmi kérdésekről és ezek részeként a teremtett világ védelméről fejti ki nézeteit, a klímaváltozástól a globális kapitalizmus súlyos ökológiai és szociális lábnyomáig. Tanítása nyomán került az egyház gondolkodásának előterébe az a problémahalmaz, amelynek aktualitását a karanténválság alatt mindenki a saját bőrén is megtapasztalhatta. A megoldás kulcsa a ferenci egyszerűség, amely az ökológiai és a szociális felelősségvállalást egységben kezeli: „A keresztény lelkiség az életminőség felfogásának alternatív módját javasolja, és olyan prófétai és szemlélődő életstílusra bátorít, amely a fogyasztáshoz való ragaszkodás megszállottsága nélkül képes a mélységes örömre. […] A fogyasztás lehetőségeinek állandó halmozása ugyanis szétszórttá teszi a szívet, és megakadályozza, hogy meg tudjunk becsülni minden dolgot és minden pillanatot. […] A keresztény lelkiség azt javasolja, hogy a józan növekedést válasszuk, és legyünk képesek örülni a kevésnek” (222).
Az enciklika jezsuita gyakorlatba való átültetésének kereteit másfél éve Arturo Sosa SJ generális jelölte ki a rend aktuális „tízéves tervében” (az egyetemes apostoli preferenciákban), amikor a kiemelt négy fő missziós csapásirány egyikeként határozta meg az együttműködést közös otthonunk megóvásáért. Az általános rendfőnök szerint feladatunk nem más, mint hogy „másokkal együttműködjünk a teremtés tiszteletben tartásáért és a fenntartható fejlődésen alapuló élet alternatív modelljeinek felépítésében, hogy képesek legyünk olyan javakat előállítani, amelyek igazságosan elosztva biztosítják a tisztességes életet bolygónk minden lakója számára”. A Ferenc pápa által hangoztatott „ökológiai megtérés” kapcsán pedig úgy fogalmazott: „A megtérés nekünk, jezsuitáknak és küldetésünkben társainknak az árucikkek irracionális termelésén alapuló gazdasági és kulturális rendszer által generált életviteli szokások megváltoztatásával kezdődik.”
[…]
Magyar kísérletek a két világháború között
A társadalmi igazságosság ügyét a fenntartható gazdálkodással jezsuita módra ötvöző következő kísérleteknek is egy-egy pápai enciklika adott lendületet a két világháború előtti Magyarországon. A közjó kérdését, illetve az egyház társadalmi tanítását taglaló Rerum novarum, majd a Quadragesimo anno hatására Bíró Ferenc SJ, Kerkai Jenő SJ, Nagy Töhötöm SJ és társaik vittek sikerre társadalom- és szemléletformáló, fenntartható ökoszociális programokat – először a városi nők, majd a vidéki fiatal férfiak számára.
Jó tíz év előkészítés után, 1921-ben alapította meg Bíró Ferenc a Jézus Szíve Népleányai Társaságát. A Mária-kongregációk élén töltött évek, az angolkisasszonyok növendékeinek tartott számos lelkigyakorlat során belülről ismerte meg a nőnevelés helyzetét. Elsőként apostolnőképzésben gondolkodott, hogy az első világháború éveiben a hitoktatásban, a szentségekre való felkészítésben és – mai szóval – igeliturgiák végzésével enyhítsék megfelelően felkészített szerzetesnők a paphiányt, később pedig a vidéki lányok számára háziasszonyképzőt és mintagazdaságot is létesített. A nőknek szánt stratégiai feladatot a Jézus Szíve-tisztelet, illetve lapunk, az 1915-ben létrehozott A Szív terjesztésében, illetve az 1919-ben elindított – és máig működő – Korda (latinul: szíveket) könyv- és kegytárgybolt-hálózatban, amelynek kereskedelmi bevételei – mint egy alapítvány – fedezték a Népleányok házainak működési költségeit.
Páter Bíró kora főpapjaival ellentétben úgy vélte, az anyagi boldogulás, a kereskedelem és a pénz világa nem méltatlan Krisztushoz, ha a javak nemes célokat szolgálnak. Bíró Ferenc, épp száz évvel megelőzve Ferenc pápát, a Jézus Szíve-tiszteletben foglalta össze a teremtett világ és a társadalmi igazságosság összefüggését, a mindenben Isten művét meglátó ignáci felfogásból kiindulva: „Minden, ami van, a gazdaság, az ipar, a kereskedelem, a technika, a pénzvilág, minden anyagi és szellemi kultúra mintegy szeretettől átitatottan sóvárog a Szív után, aki Istennek emberi Szíve, és az a végtelen szeretet dobog benne, amely minden teremtett dolgot azért adott, hogy az emberi szíveket Vele, a minden boldogságot nyújtani tudó és akaró Szívvel egyesítse.” Mint Laczkó Zsuzsanna egy tanulmányában rámutat, Bíró Ferenc úgy vélte, az emberek a legtöbb bűnt a teremtett világ javaival való visszaélés során követik el, jóvátételük (az értük vállalt engesztelés) pedig a keresztény szociális szeretet gyakorlásával, azaz felesleges javaink felebarátaink, illetve a közjó javára fordításával lehetséges.
Programjának megvalósítását Bíró páter – Laczkó Zsuzsanna szavaival – „úgy képzelte el, hogy a Népleányok tisztességesen, megfizethető áron, katolikus erkölcsi elvek szerint akarnak kereskedni. A kegytárgyipar űzésében hűségesen követni akarják az ács, azaz az »iparos« Jézus példáját, ezáltal megszentelve és Isten szolgálatába állítva a magyar ipar legalább egy apró részét. A mezőgazdaság területén pedig munkálkodni akarnak a hatalmas lemaradás bepótolásán, művelni akarják az addig szinte teljesen elhanyagolt népet.” S bár Bíró Ferenc több mint nyolcvan keresztény szemléletű, lényegében nonprofit kereskedelmi vállalkozást alapított, s eredményeit nem egy közgazdász és topmenedzser megirigyelhetné, az agráriumot megcélzó programot már nem ő, hanem fiatalabb rendtársai indították el.
A Kerkai Jenő által 1935-ben alapított, és java részben Nagy Töhötöm által igazgatott KALOT, azaz a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete lett az az ernyőszervezet, amely a szociális felelősségvállalásnak zöld színt adott azzal, hogy a földművesréteget szólította meg. A mozgalom elsődleges jelszava, a „Krisztusibb embert!” mögött ugyanazt az iparkodó Jézus-alakot láthatjuk, amelyet korábban Bíró Ferenc állított előtérbe: „Az Isten saját hasonlatosságára teremtette az embert, s ez az igazság áll a falvak, puszták legegyszerűbb, legrongyosabb emberére is. […] Lelkünk mélyén kivetődik az igazi Krisztus-arc minden komoly, dolgozó, lemondó és igazságos férfivonása.” A KALOT Vezérkönyve (kiáltvány jellegű programja) a tisztességes boldogulásnak keresztény értelmet ad, amikor így fogalmaz: „A földi javakat nem tekintjük végcélnak, s ezért szolgálatukra nem is kötjük le magunkat teljesen; de abban az esetben igen, ha jobb sorsunk és jövőnk kiépítése egyúttal örök üdvösségünk kiérdemlésének, előkészítésének vonalába esik.”
A mozgalom legfontosabb célja mindazonáltal nem a föld, hanem a parasztlegények művelése volt. A hazafias műveltség átadását célzó foglalkozásokon és a földművelési technológiákat ismertető agrárszakmai tananyagon túl a KALOT-népfőiskolákon gazdálkodási, vállalkozási és pénzügyi ismereteket is tanítottak. Volt, ahol telepesképző indult, mintagazdaság létesült, feldolgozóüzem, termelő- és értékesítő szövetkezetek szerveződtek, s a mozgalom támogatóinak földterület-felajánlásai révén hamarosan szövetkezeti földbérlésre is lehetőség nyílt. A Horthy-korszak nagybirtokosai – köztük a katolikus egyházi vezetők – körében ellenérzést szült, hogy a KALOT többé-kevésbé burkoltan a földreform (értsd: a nagybirtokok szétosztása a vagyontalanok között) előkészítésén dolgozott, továbbá kiállt a tisztességes minimálbér és munkaidő, az alanyi jogon járó társadalombiztosítás és az egészséges piacvédelem mellett. Nem csoda, hogy 1938 végére a helyi szervezetek száma elérte az ezret, a tagság száma meghaladta a hatvanezret, a pártoló tagoké pedig a százötvenezret, a negyvenes évekre pedig már félmillió parasztfiatalt fogott össze a KALOT.
És itt tér vissza a kertészkedés motívuma: Kerkaiék a mélyszegénységben élő agrárproletariátus helyzetének megoldását a háztáji kertgazdálkodásban látták. A Vezérkönyv szerint a napszámosként tengődő rétegeket „a helyi adottságoknak megfelelően, 1-2 holdnyi területhez kell juttatni, ahol mindegyikük belterjes kertgazdálkodásra, baromfitenyésztésre rendezkedhetik be. […] Különben is a belterjesen folytatott kertgazdálkodás – legalábbis belföldi piaci viszonylatban – törpe- és kisgazdaságaink jövedelmezőségét nagyban fokozhatja, és elsőrangú szerepet vihet e gazdasági egységek életszínvonalának emelésében. Adatokkal igazolható, hogy az intenzív kertgazdálkodás holdankénti termésátlaga nagyobb a szántóföldinél, s kedvező értékesítési lehetőség mellett számottevő pénzjövedelmet jelent.” A ma is működőképesnek tűnő tervekből sajnos nem sok minden valósult meg: bár a KALOT a második világháborút még túlélte, a szovjet típusú társadalmi szerveződések mellett már nem maradhatott életben, és 1946-ban betiltották, a földreformból téeszesítés, a falu felvirágoztatásából pedig budapesti panelprogram lett. Az egyházi koordinálású háztáji kertgazdálkodás ma is csak egy-egy kísérleti projekt keretében valósult meg, például a Váci Egyházmegyében.
A kertészkedés mint rend-kívüli életforma
A szerzetesrendek 1950-es feloszlatása után ökoszociális programok működtetésére természetszerűleg nem nyílt lehetőség. A szocialista Magyarországon maradt, illegalitásban működő jezsuiták egy része így visszatért a gyökerekhez, azaz a kertészkedéshez. (Ebben is jó példát mutatott Bíró páter, aki a Tanácsköztársaság idején Vácdukára húzódott vissza unokaöccse gazdaságába, és hivatalosan mint kerti munkás tevékenykedett.) Kerkai Jenő tíz év börtön után Püspökszentlászlón lett segédkertész és favágó, de hosszabb ideig működött kertészként a nemrég elhunyt Kelényi Tibor és sokan mások is. Volt, aki szakmája szerint is kertész volt: Az „emberek, növények, fák, madarak igaz barátjaként” emlegetett Gedeon Mihály testvér) a zugligeti Manrézában rögtön a noviciátus után a kert felelőse lett, majd Szegeden bolgárkertészetet tanult. Mire elvégezte volna a tanfolyamot, már nem létezhetett a rend, de 1952-től a fővárosban, majd Pannonhalmán, később pedig Nógrádverőcén működött kertészként, s bár elöljárói azt nem engedték, hogy szakirányú végzettséget szerezzen, oklevél nélkül is odaadóan gondozta a Radvány utcai jezsuita ház kertjét több mint húsz éven át. „Kertművelő munkája során valahogy elénk élte a teremtő Isten teremtményei iránti gondoskodását és szeretetét” – emlékezik vissza rá egy rendtársa, de szavai általánosabb érvényűek: a kertészkedés spiritualitására vonatkozhatnak.
A Radvány és a Muskotály utca között húzódó telek ma is jezsuita tulajdonban van, a Sas-hegy lejtőit belepő panelvillák között valóságos édenkertet rejt. Zöldségágyásait, gyümölcsfáit, szőlőültetvényét az ignáci lelkiségű Útkeresés Háza lakói, vendégei és munkatársai művelik. Kicsiny borospincéje kápolnaként szolgál, ahol szemlélődő imával és az ökológiai megtérés reményével várják a teremtő Isten és a teremtett világ közelségére szomjazó lelkeket.
Fotó: Soós Géza
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. októberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!