Nemrég volt két éve annak, hogy a Vatikán és a Kínai Népköztársaság történelmi – vagy legalábbis akkor annak tűnő – egyezséget kötött a kínai püspökök kinevezéséről. Az utóbbi hónapokban heves vita zajlott az egyházon belül és kívül is arról, hogy a megegyezést érdemes-e meghosszabbítani. Mi a fontosabb? Hogy Kína a Szentszéktől is megkapja a maga kritikaporcióját, vagy hogy a kínai hívők nagyobb biztonságban legyenek?
A 2018 szeptemberében kötött vatikáni–kínai megállapodást több mint harmincéves tárgyalások előzték meg, s a kiszivárgott részletek alapján egy hetvenéves vita megoldását ígérte. Mivel az akkori egyezséget két évre kötötték, idén eljött az ideje, hogy a felek eldöntsék, meghosszabbítják-e, emiatt pedig újra a figyelem középpontjába került a kínai katolikusok helyzete. Ami sokkal bonyolultabb nem is lehetne.
Hazafias katolikusok
Amikor 1949-ben Mao Ce-tung kommunistái átvették az uralmat a szárazföldi Kínában, csak néhány millió római katolikus élt az országban. Komoly veszélyt nem jelentettek az új rendszerre, ennek ellenére azzal a lendülettel, amellyel más területeken is megkezdődött a múlt végleges eltörlése, Maóék a katolikusoknak is nekimentek: a külföldi térítőket elűzték, az egyházi vagyont elkobozták, az oktatási és szociális tevékenységet ellehetetlenítették, aki pedig ellenállt, azt munkatáborba küldték vagy egyszerűen agyonverték. A cél a papok és hívők beterelése volt olyan szigorúan ellenőrzött szervezetekbe, amelyek a párt akaratát közvetítették, s amelyek minden külföldi befolyástól mentesek voltak. A Kínában jelen lévő vallások között a keresztények helyzetét az tette különlegessé, hogy külföldi kapcsolataik miatt az erőteljesen nacionalista rezsim káderei az átlagosnál is nagyobb gyanakvással tekintettek rájuk. A Szentszék és Peking között 1951-ben megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok, s ez így is maradt, a Vatikán – egyetlen európai államként – ma is Tajvanon tart fenn képviseletet. Mivel a katolikusoknál nehezen értelmezhető a külföldi befolyástól való mentesség – ez a gyakorlatban a pápa vezető szerepének tagadását jelenti –, az ő esetükben viszonylag hosszú ideig tartott a domesztikációs folyamat. Végül a rendszerhez lojális katolikusoknak 1957-ben sikerült megalapítaniuk a Kínai Katolikusok Hazafias Szövetsége (KKHSZ) nevű ernyőszervezetet. Az idetartozó klerikusok és hívők nem ismerték el a pápa fennhatóságát. Voltak azonban olyanok, akik nem csatlakoztak e szervezethez, hanem hűségesek maradtak Rómához – ők alkották a földalatti katolikus egyházrészt, amelynek tagjai csak illegálisan gyakorolhatták hitüket.
Fotó: EPA
A KKHSZ megalapításához nyúlik vissza a 2018-as egyezségben rendezni kívánt problémakör. A rendszerhű katolikusok ugyanis, annak ellenére, hogy Róma előzetesen ezt jogellenesnek nyilvánította, 1958-ban elkezdték saját püspökeik felszentelését, s ez a gyakorlat évtizedekig folytatódott. Ugyanakkor a Vatikánnal titkos csatornákon keresztül érintkező földalatti katolikusok is szenteltek fel püspököket, így a gyakorlatban két párhuzamos egyházi hierarchia alakult ki. Aztán hamarosan mindkét egyházrész működése megszűnt, mert a kulturális forradalom (1966–1976) alatt nemcsak a lebukott földalatti keresztényeket hurcolták meg, hanem az addig legálisan tevékenykedő hazafias társaikat is.
Szürke zóna
Mao halála, illetve a „reform és nyitás” politika 1978-as meghirdetése sokkal szabadabb korszakot hozott. A papok hazatérhettek a munkatáborokból, a templomokat újranyitották, és a KKHSZ égisze alatt folytatott vallási élet elfogadottá vált. Ezzel párhuzamosan a földalatti katolikusok is újraszervezték magukat. A nyolcvanas–kilencvenes években Kínában igazi vallási reneszánsz zajlott le, ami a katolikusok életét is megkönnyítette. A megosztottság és megkülönböztetés azonban megmaradt: a hazafias katolikusok nyíltan működhettek, a földalatti közösségekre viszont időről időre lecsaptak a hatóságok. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy hivatalos egyházszakadás Kínában nem történt, a Szentszék igyekezett nem felégetni a hidakat a hazafias katolikusok felé, nem elidegeníteni azokat a hívőket, akik ilyen vagy olyan okokból a nyilvános egyház tagjai. Ezért egyes földalatti katolikusok követelése ellenére sem deklarálta sohasem, hogy a hivatalos katolikusok nem az egyetemes egyház tagjai, és kiközösítésre sem került sor a KKHSZ-szel való együttműködés miatt.
Könnyen befogadható, de hamis az a kép, mely szerint Kínában a magukat katolikusnak vallók két kategóriába tartozhatnak: a kollaboráns árulókéba és a hithű mártírokéba. Mint Kínában minden területen, itt is sokkal bonyolultabb a helyzet, s egy jelentős szürke zóna van a legális és az illegális között. Az állami szervek fellépése területről területre, időről időre változik, s gyakran a helyi párttitkár személyes hozzáállásán múlik, hogy üldözi-e a földalatti katolikusokat, vagy hagyja őket akár nyíltan is működni. A KKHSZ-hez való csatlakozás nem követeli meg, hogy egy ünnepélyes gesztussal az ember nyilvánosan megtagadja a pápát, és sok helyütt nincs is más katolikus közösség, csak a hivatalos. Hit- és rítusbéli eltérések sincsenek a két egyházrész között, az egyetlen lényeges különbség az, hogy a hazafias katolikusok nyíltan és formálisan nem ismerhetik el Róma felsőbbségét. A hívők egy része nincs is tisztában vele, hogy hazafias vagy földalatti közösséghez tartozik-e. Fontos fejlemény, hogy a nyolcvanas évek óta a hazafias püspökök jelentős része titokban kérte a szentszéktől, hogy hagyja jóvá felszentelését, s ezt Róma az esetek jelentős részében meg is tette – a pontos szám és a jóváhagyottak kiléte természetesen titkos. Ezzel intézményesen is megindult az egyházrészek egyesülése.
A Vatikán arra törekszik, hogy a két egyházrészt egyesítse, a földalatti és a hazafias katolikusokat – ahol szembenállnak – kibékítse, illetve lehetőség szerint biztosítsa biztonságukat. Egyik feladat sem könnyű. Az évtizedek során számos egyéni sérelem halmozódott fel, az idősebb földalatti vezetők életükből jellemzően két-három évtizedet börtönben vagy munkatáborban töltöttek, ma is gyakran zaklatják őket, miközben a hazafias katolikusok az utóbbi negyven évben fizikai üldöztetést nem szenvedtek el, sőt a népfrontpolitika jegyében akár még politikai pozíciót is kaphattak. A kollaboránsnak tartott püspökök utólagos törvényesítése sértő lehet azoknak, akiknek az egész életük ráment arra, hogy a legkeményebb időkben is hűségesek maradtak a pápához.
A katolikusok marginális szerepet játszanak a kínai társadalomban – az 1,4 milliárdos országban tíz–tizenkét millióra becsülik a hívek számát –, s ki vannak szolgáltatva az országos politika változásainak és a helyi hivatalnokok kénye-kedvének, akik a legális vallásgyakorlást is megnehezíthetik. A vezetés nem tekint különösebb szimpátiával a keresztényekre, akiknek idegen vallását azok a nyugatiak hozták be az országba, akik a hivatalos történetírás szerint félgyarmati sorba taszították Kínát. Az utóbbi években, Hszi Csin-ping államelnök-pártfőtitkár regnálása alatt jelentősen keményedett a politikai rendszer, ami a vallások esetében azzal jár, hogy az állam újra igyekszik minden vallási tevékenységet a hivatalosan elismert, regisztrált és természetesen szorosan ellenőrzött templomok falai közé szorítani. Kampány indult a vallások „elkínaiasítására”, vagyis az idegen elemek kiszorítására, a „kínai színezetű szocialista valláselmélet” érvényesítésére. Hszi nyíltan kijelentette: a vallásoknak az állam „legmagasabb érdekeit” kell szolgálniuk, s támogatniuk kell a pártot és annak alapértékeit.
Megalkuvás vagy reálpolitika?
Éppen a kínai rendszer elnyomóbbá válása miatt fogadták sokan értetlenül, amikor Ferenc pápa kiegyezett Pekinggel a püspökkinevezések módjáról. Fontos kérdésről van szó: míg az egyszerű hívek és az alsópapság életében napi szinten nem jelenik meg a pápa főhatalma, püspököt csak az ő jóváhagyásával lehet felszentelni, vagyis itt nem lehet pragmatikusan megkerülni vagy elkenni Róma státuszának a kérdését. Ezért volt a püspökök kiválasztásának kérdése a legvitatottabb pont az ötvenes évek óta Peking és a Vatikán kapcsolatában. A szentszék érthető okokból nem adhatja ki a kezéből a püspökök kinevezésének jogát, a kínai kormányzat viszont ragaszkodott ahhoz, hogy a kínai püspököket a kínai katolikusok válasszák (a gyakorlatban: a kínai kormányzat nevezze ki őket). Egyes személyek ügyében korábban is születtek kompromisszumok, illetve titkos jóváhagyások, de a 2018-as ideiglenes megállapodás annyiban teljesen új helyzetet teremtett, hogy mindkét fél által elfogadott módon szabályozta az Apostoli Szentszék és Peking együttműködését a püspökök kiválasztásában. Bár a megállapodás szövege titkos, annyit tudni lehet, hogy a jelöltek személyére a kínai fél tesz javaslatot, de ezt a pápa megvétózhatja, vagyis a végső döntést ő mondja ki. Ez – ismerve a kínaiak idegenkedését mindenféle külső hatalom befolyásától – jelentős engedmény részükről, hiszen hetven év óta először szakítottak azzal az elvvel, hogy kínai ügyekben idegen erők nem dönthetnek. Ugyanakkor természetesen nem oldja meg a kínai katolikusok minden problémáját, s nem úgy tűnik, hogy enyhítené a rájuk nehezedő politikai nyomást, az őket is érintő ideológiai és egyéb kampányokat.
Kína hajlandóságát az egyezmény megkötésére az magyarázhatja, hogy a világszerte egyre élesedő Kína-ellenes hangulat megfordításában, egy pozitívabb Kína-kép kialakításában szerepe lehet a vatikáni kapcsolatok javulásának, emellett a kompromisszum fontos lépés lehet afelé, hogy a Vatikán elismerje Pekinget, s ezzel fokozza Tajvan elszigetelődését. Ferenc pápát pedig az az elképzelés vezetheti, hogy a kínai egyház egységének helyreállítása, a teljes kínai püspöki karral való kommunió kialakítása, illetve az eddigi földalatti katolikusok hivatalos egyházba való beemelése javíthatja a kínai katolikusok helyzetét, biztonságosabbá teheti számukra vallásuk gyakorlását, s jobban bevonhatja őket a világegyházba. Ugyanakkor a kínai kommunistákkal való kiegyezés azzal is járt, hogy Ferenc az utóbbi két évben nem bírálta nyilvánosan a pekingi rezsimet. Emiatt sokan keményen kritizálták, keresztény emberjogi aktivistáktól kezdve Mike Pompeo amerikai külügyminiszterig. Kérdéses persze, hogy lett volna-e értelme kérdőre vonni a kínai kormányzatot az emberi jogok megsértése miatt, hiszen az ilyen kritikák nemigen vannak hatással rá, ugyanakkor mégiscsak rendelkezik tíz–tizenkét millió tússzal, akiknek sorsáért a szentatya felelős.
A 2018-as vatikáni–kínai megállapodás csak a kínai püspökök kinevezéséről rendelkezett, más kérdésekkel nem foglalkozott. Ferenc pápának és diplomatáinak rendkívül nehéz helyzetben kell olyan megoldást találniuk, amely figyelembe veszi az egyház integritását, a kínai hívek biztonságát és személyes érzékenységeit, a mind diktatórikusabb kínai kormányzat igényeit, valamint az élet egyre több területére kiterjedő kínai–amerikai geopolitikai versengést, amely minden érdekeltet a konfliktusok kiélezésére ösztönöz, s a katolikusokat is e versengés eszközévé teheti. A megegyezés csak az első lépés a kínai katolikusok helyzetének normalizálása felé. Az út hosszú és kacskaringós, s egyáltalán nem biztos, hogy a felek belátható időn belül a végére tudnak érni.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. novemberi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!