Először nem is értettem, mi történik: lányok a földön, néhányan guggolnak, néhányan ücsörögnek, az egyik az út kövezetét nyalja. Sírnak. Kivéve azokat, akik felettük állnak, talán valamivel idősebbek, jegyzet és toll a kezükben, és kiabálnak a földön fetrengőkre. Mi történik itt?!
Amikor elhaladunk mellettük, megcsap egy nagyon fura bűz. Hölgyek esetében illatok áradnak ránk, nagyon szokatlan, sőt kínosan zavarba ejtő, ahogy megfacsarja az orrunkat az alkohol, az izzadság és némi ammóniaszag keveréke. Az egyik lányon ritka műszakáll, a másikon macskabajusz, egy harmadik talán vámpírnak festve, de a könnyei miatt már csak elmosódott mocsok látszik az arcán. Merthogy sírnak, nem értjük a helyi nyelvet, de annyi azért világos, hogy ezek a szerencsétlenek igazából könyörögnek. Talán valami olyasmit mondanak, hogy elég volt, hagyjuk már abba…! Egy nagy múltú nyugat-európai egyetemi város eléggé forgalmas terén történik mindez. Tizenegyezer a külföldinek számító egyetemisták száma, közöttük magyarok is. Elhaladunk a földön nyöszörgő egyetemisták és a felettük arrogánsan ukázokat osztogató társaik mellett. Legszívesebben azt mondanám, hogy hagyjátok abba, menjetek haza, ennek nem hogy értelme nincs, méltatlan hozzátok. De hogy jönnék én ehhez, keletről jövő ember, negyven körül, ráadásul katolikus pap, hogy beleszóljak az egyetemisták szórakozásába?! És a forgalmas téren elhaladók közül senki nem mond semmit nekik. Közben megszólal a déli harangszó. Ez az irgalmatlan szórakozás valószínű egész éjszaka és már egy fél napja zajlik. Az úrangyalára gondolok.
Külföldön tanuló magyar egyetemistákkal megyünk lelki hétvégére. Nem mindenki vallásos, de mindannyian nyitottak, sőt érdeklődők. A hely több mint egyszerű, inkább igénytelen. Egy keresztény önkéntesközösség lakik itt egy jezsuita pap vezetésével. Amit tapasztalunk, az a tökéletes ellentéte mindannak, ami általában menő, sokcsillagos, high tech.
Meleg víz akkor van, ha tüzet rakunk, és forralunk. Kenyér akkor lesz, ha tésztát gyúrunk, megkelesztjük, és a kemencében kisütjük.
Az udvarról egy szamár néz be az ablakon át, legjobb társa egy fekete bárány, de néhány tyúk, egy öreg kutya és három macska is a kedvencek kézé tartozik. Éjszaka olyan csönd van, hogy felébredek rá. A csillagok szelíden zsibongó fénnyel néznek rám a magasságból. Meghat az egyszerűség mélysége, elkezdem érezni a közelséget, ahogy mellém ülnek a kápolnában az egyetemisták, ahogy megsimogathatom a csacsit, a kenyér barna íze, a pattogó tűz melege, a fahasogatás, merthogy fázunk, ezért szorosabban a kandalló köré gyűlünk. Itt valahogy minden a közelség élményével ajándékoz meg. Úgy érzem, az egyszerűségben és az egymásrautaltságban Isten is közelebb kerül hozzánk. Vajon csak én vagyok ezzel így? Hinni szeretném, hogy ezen a hétvégén mások is megsejtik ezt.
Mindig nagyon vártam a Mikulást. Az angyalokat is karácsonykor. Aztán az egyik évben üresen találtam a kitisztított csizmám. Ez akkor volt, amikor meghalt az édesanyám. Nagyon szomorú voltam. Úgy éreztem, nagyon hiányzik valami ebből a világból. Hiányzik anyu, meg az is hiányzik, hogy hozzám is eljöjjön a Mikulás. Féltem, hogy karácsonykor majd az angyaljárás is elmarad. Lehet angyalok nélkül élni? Elmentem az egyik bevásárlóközpontba, és a kosárba tettem azt a néhány csokimikulást, ami még a polcokon maradt. Vettem hozzá néhány kiló narancsot is. Puttonyként a laptopom válltáskáját használtam. Először elmentem az egyetlen bérmafiamhoz. Már fürdették a gyereket. Mondtam, hogy a Mikulás küldi, és átadtam nekik a narancsot és a süveges csokit. Rég nézett úgy a szemembe valaki, mint ez a gyerekkori jóbarátom. A kisfia még nem nagyon tudta, hogy mi van. Szétolvadt a kezében a csoki. Aztán megjártam még néhány helyet, néhol csak az ablakban hagytam a küldeményt. Amikor hazaértem, az ajtóm előtt ott várt engem is két narancs és egy diszkréten mosolygó mikuláscsoki.
