Vajon mi vezetett oda, hogy 1849 után kevesebb, mint húsz évvel ismét Habsburg királyt választottunk? Minek köszönhető a megbékélés, és mik volt az okai az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttének? Hogyan kezdődött gazdaságunk fejlődése, és mi volt az a hiba, amelyet ismét elkövettünk, és ami törvényszerűen a Monarchia széthullásához vezetett 1920-ban? A történelem nem véletlen események sorozata, mindig okot és okozatot kell keresni, és akkor érthetővé válnak a tények mögötti összefüggések.
Az 1848–49-es szabadságharc kilátástalan utolsó hónapjai akkor kezdődtek, amikor a Habsburgok behívták az oroszokat. Tekintetbe véve, hogy nagyobb haderővel érkeztek, mint a magyar és a Habsburg-sereg együttvéve, nem volt kétséges a végkimenetel. 1849. augusztus 13-án Világosnál véget ért a szabadságharc. Kossuth Lajos emigrációba vonult, hogy szövetségeseket keresve újrakezdhesse a harcokat, azonban európai és amerikai körútja nem hozott sikert, Magyarország egyedül maradt. A Habsburgok megtorlása azóta is fájó seb számunkra. A császár Haynaut nevezte ki parancsnoknak, aki demonstrálni akarta hatalmát: 1849. október 6-án Aradon tizennégyen haltak vértanúhalált.
Az ezt követő időszak a teljes elnyomásról szólt, Bécs mindent megtett, hogy a visszafoglalt országot magába olvassza. Ezt a közel húsz évet az akkori belügyminiszter után Bach-korszaknak nevezzük. A függetlenségre való törekvés ebben az időszakban passzív ellenállásban jelentkezett, melyet Deák Ferenc vezetett. Az ellenállás lényegében abból állt, hogy a magyar főurak és polgárok minden lehetséges eszközzel akadályozták a Habsburg-adminisztrációt.
Közel két évtizednek kellett eltelnie, míg az emlékek elhalványultak, és az európai politikában megindult egy átalakulási folyamat, amely egyértelművé tette a Habsburgok számára, hogy változtatniuk kell addigi kizsákmányoló és elnyomó politikájukon.
Ausztria kényszerpályán
A francia és olasz forradalmárok 1859-ben Solferinónál visszavonulásra késztették a császári sereget, mely az ezt követő néhány év alatt teljesen kiszorult Észak-Itáliából, és Garibaldi önkénteseivel kivívta az egységes Olaszország szabadságát. Ferenc József számára ennél is nagyobb csapás volt, hogy a poroszokkal vívott háborúban, 1866-ban Königgrätz-nél súlyos vereséget szenvedtek. Ennek oka az elavult osztrák haditechnika volt, a porosz hadsereg ekkor már egy Bismarck parancsára kifejlesztett újfajta, hátultöltős lőfegyvert használt, mely lényegesen hatékonyabb volt.
Így Ferenc Józsefnek nem maradt más lehetősége, mint újra felvenni a kapcsolatot Magyarországgal, hogy megnövelje adóbevételeit, és nagyobb hadsereget tudjon kiállítani. Ebben a legenda szerint nagy hatással volt rá felesége, Erzsébet, ismertebb nevén Sisi, aki kedvelte a magyarokat. A tárgyalások megkezdéséhez közvetlenül hozzájárult Deák húsvéti cikke is, amely jelezte a magyar fél hajlandóságát a kiegyezésre.
A tárgyalások folyamán megegyeztek az általános amnesztiáról, és felvázolták egy perszonálunió lehetőségét. Közben Kossuth az emigrációból figyelte az eseményeket, és a Deákhoz írott úgynevezett Cassandra-levélben nemzethalált vizionált, ha Magyarország megalkuszik Ausztriával. Számára csak a teljes függetlenség és a köztársasági államforma volt elfogadható, és bár a kiegyezésben benne foglalt teljes körű amnesztia rá is vonatkozott, végül soha nem tért haza Magyarországra.
Az amnesztiának köszönhetően hazatérhetett azonban Andrássy Gyula gróf, akit távollétében Haynau szimbolikusan felakasztatott. (Ezután Párizsban csak a „szép akasztott férfi”-nak hívták.) Megkezdődtek a tárgyalások, és rövid időn belül kinevezték miniszterelnöknek. Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázták 1867. június 8-án. Az eseményre Magyarország minden vármegyéje küldött egy szekér földet, ebből épült a koronázási domb. Az új király innen suhintott kardjával a négy égtáj felé, jelképezvén, hogy minden irányból megvédi az országot az ellenségtől.
A Monarchia működése
Hogyan is működött az Osztrák–Magyar Monarchia? Az államforma alkotmányos királyság lett, az osztrák és a magyar országgyűlés egymástól elkülönülve ülésezett. Ferenc József egyszerre volt király és császár (perszonálunió), a két cím azonban nem olvadt össze. Magyarország önálló államnak számított, Ferenc Józsefen kívül csak a közös ügyek kötötték össze a két államot: a külügy, a hadügy és a pénzügy. Ezeket a két országgyűlés által delegált 60-60 küldött intézte. Ebből következik, hogy Magyarország a monarchián belül nem rendelkezett önálló diplomáciával. Az uralkodó volt egy személyben a hadsereg főparancsnoka is.
A két országrész területi aránya nagyrészt megegyezett, de a lakosság közel hatvan százaléka Ausztriában élt. Ez szorosan összefüggött az iparral is, melynek csaknem nyolcvanöt százaléka Ausztria területén volt. A kiegyezésnek köszönhetően Magyarország, mely egész addigi történelme során elsősorban a mezőgazdaságban járt az élen, megkezdhette ipara fejlesztését is. Többek között ekkor jöttek létre a Ganz Ábrahám nevéhez köthető ipari létesítmények. A gazdasági növekedéshez hozzájárult a birodalomban bevezetett egységes súly- és mértékrendszer, valamint a közös fizetőeszköz: a korona. A mezőgazdaságot sem hanyagolták el, a malomipar fejlesztésének köszönhetően rövid időn belül Magyarország szállította a legtöbb gabonát egész Európának.
Nemzetiségi kérdés
A kiegyezés számos olyan üzenetet hordoz, amelyet érdemes lenne rávetíteni nemcsak hazánk jelenlegi helyzetére, hanem akár egész Európa jövőjére is.
Hiába léptünk rá a közös útra, egy visszatérő hibát újból elkövettünk. Nem figyeltünk oda, pedig már sokszor felütötte a fejét a nemzetiségi probléma, és mindannyiszor bebizonyosodott, hogy nem találtunk rá megfelelő megoldást. Már a szabadságharc előtt fenyegető előjelei voltak, és az 1848. szeptember 1-jei horvát támadás egyértelművé tette a nemzetiségek elképzelését az önállósodásról. Josip Jelačić horvát bán átkelt a Dráván, és több tízezres seregével megtámadta Magyarországot.
Húsz évvel később, a kiegyezés során a nemzetiségi kérdést ismét nem vitatták meg részletesen, a horvátok elértek ugyan némi kedvezményt, létrehozhatták saját országgyűlésüket, ám tényleges területi autonómiát ők sem kaptak. 1868-ban született egy nemzetiségi törvény, mely kimondta, hogy minden nemzetiség az anyanyelvén tanulhat, és azt használhatja a hivatali ügyintézésben, feltéve, ha az adott területen a nemzetiség aránya eléri a lakosság egyötödét. De ez akkor már kevésnek bizonyult. A XIX. század a nemzeti öntudatról szólt, és minden nép teljes önállóságra törekedett. Ez a feloldatlan feszültség végül oda vezetett, hogy a Balkán Európa lőporos hordójává vált, és itt történt az a tragikus merénylet is, mely az első világháborúhoz vezetett: 1914. június 14-én, Szarajevóban egy Gavrilo Princip nevű férfi meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst. A nemzetiségi kérdés problémája továbbgyűrűzött, és végül a tragikus trianoni békeszerződéshez vezetett.
A kiegyezés üzenete napjainkra nézve
Vajon mit üzen számunkra a kiegyezés százötven év távlatából? Mindenekelőtt látni kell, hogy idővel a legrosszabb emlékek is elhalványulnak, és az ellenségek ismét baráti kezet nyújthatnak egymásnak. A kiegyezés kompromisszum volt, ami egyrészt feláldozta az függetlenség egy részét, másrészt viszont lehetőséget adott az országnak a fejlődésre. Nagy tanulság, hogy jobban kell figyelnünk a társadalmi igényekre, hiszen végső soron ennek elmulasztása okozta a Monarchia bukását. Örök igazság: egységben az erő, de ha az egység erőszakosan van fenntartva, csak idő kérdése, mikor bomlik fel. A kiegyezés számos olyan üzenetet hordoz, amelyet érdemes lenne rávetíteni nemcsak hazánk jelenlegi helyzetére, hanem akár egész Európa jövőjére is.