Hatvanszoros véradó, Guinness-rekorder palacsintasütő, huszonöt éve pap. Jelenleg plébános a szerb, román és magyar hármashatár közelében lévő Tiszaszigeten, Újszentivánon és Kübekházán. A mindennapi szolgálatról és az ünnepekről is karakteres véleménye van. Kíváncsian hallgattuk.
– Az a benyomásom, hogy szívvel-lélekkel beleadja magát a munkájába. Miért lett pap?
– Nem vallásos családban nőttem fel. Templomot csak kívülről láttam, amikor iskolába kerékpároztam, de valahogy mindig jó érzéssel tekintettem szülővárosomban, Makón az újvárosi templom épületére. Aztán a kereskedelmi szakközépiskolában tanultam. Negyedikes voltam, amikor már jó páran jártak közülünk a Szent István Király Plébániára, illetve cserkészetre. Egyszer kíváncsiságból csatlakoztam hozzájuk. Rögtön megfogott a közösség, elkezdtem oda járni. Nagy hatással volt rám, hogy mindenki kedves egymással, nyitottsággal, érdeklődéssel, segítő szándékkal fordulnak egymás felé. Elérkezett az érettségi ideje, izgultam, hogy jól sikerüljenek a vizsgák. Akkor jött egy gondolatom: ha van Isten, bizonyítsa be! Nem azt kértem, hogy sikerüljön az érettségi, hanem azt, hogy könnyű tételt kapjak. Meg is érkezett Isten válasza: minden tárgyból azt húztam, ami a legjobban ment. Ez a „bugyuta” kérés, amire Isten bizonyságot adott, természetesen jelzi, milyen szintű volt akkoriban az istenképem: adok-kapok. Elég sokan egész életükben ilyen szinten élik meg a hitüket, méricskéljük a dolgokat, csak egy szintig hozunk áldozatot egymásért, csak addig, amíg számíthatunk viszonzásra. Folyamatosan dolgozom azért, hogy kinőjek ebből a hozzáállásból. Amikor leérettségiztem, elmentünk egy cserkésztáborba, ahol őrsvezető lettem. Ott kizárólag gitáros énekek voltak. Mivel zenéltem is, elkezdtem dúdolgatni őket, hatással voltak rám. Ez a tíz nap teljesen átformált. Aztán az apátfalvi iskolában lettem napközis és nevelőtanár. Közben sikerült beiratkoznom levelező szakon a szegedi teológiára, ahol nagyon megragadtak a magas szintű előadások. Még abban az évben meg is keresztelkedtem. Ott döntöttem el, hogy pap szeretnék lenni.
Fotók: Hegedűs-Frey Márton
– Mi segítette a döntésben?
– Nehéz dönteni, amikor egy pompás svédasztal előtt állunk. Ennénk a marhapörköltből, a rántott vagy a sült húsból is. De könnyebb a döntés, ha megfordítom, és úgy fogalmazom meg a kérdést, hogy mi az, ami a legjobban hiányzik. Vagy az a megközelítés is segíthet egy-egy komolyabb életdöntés esetén, hogy tételezzük fel, hogy kétszer élnék. Akkor mi lennék a második életemben? Sokan azért nem mernek dönteni, mert félnek a hibázástól, attól, hogy nincs második esélyük. Nekem az lenne a válaszom, hogy a második életemben is pap lennék.
– Mit szeret a papi életében? Milyen képességeit tudja kamatoztatni?
– Nagyon szeretek felkészülni a prédikációimra, előadásaimra. A mai napig leírom őket, ceruzával-radírral dolgozom. Azért helyezek erre hangsúlyt, mert ha a hívek vasárnap kora reggel eljönnek a szentmisére, fontos nekik Jézus és a közösség, akkor nekem kötelességem felkészülten várni őket. De számomra talán ugyanolyan fontos, mint a prédikációírás, amikor valakivel elbeszélgetek a piacon, vagy karitatív akcióban veszek részt, vagy éppen vendégségbe megyek. Arra is fel kell készülni, ilyenkor például igyekszem mindig pihenten érkezni, hogy a teljes figyelmemmel tudjam megajándékozni a vendéglátókat. S nagyon szeretem a templomi zenei életet is.
– Milyen szellemi-lelki forrásai vannak? Mit olvas például?
– Nyilvánvalóan az elmélkedés, az ima tart meg. Elég sok segédanyagot használok. Ha időm engedi, igyekszem minél többet olvasni, nemcsak szakirodalmat, de szépirodalmat is. A klasszikus szerzőket preferálom, fontos számomra Prohászka Ottokár, Victor Hugo, Thomas Mann, Tolsztoj és Dosztojevszkij.
– Említette, hogy túllépett a kezdeti adok-kapok istenképen. Mi segítette ebben? Hogyan lehet a nagylelkűségben fejlődni?
– Annak ellenére, hogy nem vallásos közegben nőttem fel, számunkra teljesen magától értetődő volt, hogy megosztjuk a dolgainkat. Például ha valamelyikünk kapott egy csokit, szétosztottuk. A véradás is a családból jön, nálunk mindenki véradó volt. Nekem nem is az a kérdés, hogy valaki miért véradó, hanem az, hogy miért nem ad vért, ha adhatna. Megértem, ha valaki fél a tűtől, de másokért lehetne áldozatot hozni. Ebben a legnagyobb példánk Krisztus a kereszten. Van egy olyan „önvédő” mentalitás, hogy csak olyan dologba szabad belefogni, amiből biztos, hogy nem lesz bajom. Mintha Isten azt mondta volna, hogy „úgy élj, hogy ne legyen baj”. De úgy látom, a „biztonsági játékosként” élők, akik maradnak az adok-kapok terében, és nem kockáztatnak másokért, alapvetően nem érzik jól magukat a bőrükben.
– Aki mások felé fordul, bármilyen egyszerű módon, de segít a környezetének, jobban érzi magát?
– Szerintem minden karitatív eseménynél fontos szempont, hogy a segítő is jól érezze magát az adott munkában. Például a Covid időszaka nagyon megviselte a falu közösségét. Leszűkültek a kapcsolatok. Ezt látva jött egy ötletem, és 2022-ben a tiszaszigeti polgármesterrel egyeztetve, az önkormányzat segítségével a népkonyha mintájára nyolc alkalommal ételt vittünk a helyi és újszentiváni lakosoknak. Nem csak a szorosan rászorulóknak, és messze nem csak a katolikus közösség tagjainak. A célunk a kapcsolatépítés volt. Bekopogtattunk a házakhoz, beszélgettünk, megkérdeztük, ki hogy van. Nagyon jó visszajelzések érkeztek, és az akcióban részt vevő önkéntesek is nagy energiát merítettek ezekből a találkozásokból.
– Az életében erős a „gasztrovonal”. Miért kezdett el palacsintát sütni másoknak?
– 1992-ben Dömösön voltunk táborban a makói cserkészcsapattal. Mielőtt elmentünk a Rám-szakadékba túrázni, megkérdeztük a konyhafőnököt, id. Ferenczi Károlyt, mit főz. Azt válaszolta: palacsintát süt. Erre mi csak mosolyogtunk, nem hittük el, hogy egy cserkésztábornak lehet elegendő palacsintát sütni. Délután értünk vissza, éhesen és fáradtan. Több száz kisült palacsinta várt minket. Akkor mondtam magamnak, hogy ezt meg kell tanulni, hisz a világ legjobb bulija. Ezt követően táborokban mi is nekiálltunk sütögetni, magamtól tanultam meg valamennyire. A palacsintát nagyon sokféle ízesítéssel el tudjuk készíteni. Az egyik kedvencem az, amikor a cseresznyét belekavarjuk a tésztába, és fahéjas cukorral töltjük. Nehéz megsütni, mert könnyen szakad, de megéri.
– Ebből lett a Guinness-rekord.
– A legelső rekordom 2001-ben volt, akkor huszonnégy óra alatt 3085 darabot sütöttem hetvenhárom kiló lisztből. Ezt azóta már többször megdöntötték. 2011-ben Zsombón negyvennyolc sütővel sütöttem. Nagyon sokat készültem ezekre a megmérettetésekre, a legmelegebb időkben futottam sportpályákon, két súlyzóval a kezemben. De mentálisan is nagyon fel kellett készülni, hogy átjussak a holtpontokon. A Guinness-bizottság ezután már engedélyezte a csoportos rekordokat is, nem volt létszámkorlát. Így 2014-ben Kevermesen már harmincháromezer darabot sütöttünk. Azzal egy darabig sikerült is tartani a rekordot, sőt azt gondoltuk, nem fogják megdönteni. Tévedtünk, hisz 2016-ban megkerestek bennünket Dunaföldvárról, hogy szeretnék megdönteni. El is jöttek tapasztalatcserére, hiszen érdekelte őket, mi hogyan csináltuk. Aztán negyvennyolcezer palacsintát sütöttek 1350 kiló lisztből. A háttérből segítettük őket. A palacsintasütésben egy nagy csapat segít, amely mindig bővül. Az elmúlt időszakban ötven településen, kétszáz rendezvényen úgy hatszázezer palacsintát sütöttünk meg. Nagyjából tizennégyezer kiló lisztet használtunk fel.
– Amikor kitört az ukrán háború, elsőként ajánlotta fel, hogy többedmagával Beregsurányba megy palacsintát sütni. Miért?
– Akkor épp egy nagyon jó hangulatú házszentelésen voltam. Hazaérve az interneten a bombázások képei fogadtak. Még aznap beszéltem az egyik barátommal, aki biztatott, hogy utazzunk el a határra, hisz nagyon kell minden segítség. Másnap reggel negyed hétkor felhívtam a polgármestert, és közöltem vele a tervemet. Mindenben a segítségemre volt. Megszerveztük, hogy kik tudnak velem jönni, illetve azt is összegyűjtöttük, hogy mit viszünk. A segítőcsapat tiszaszigeti lakosokból és régi ismerőseimből állt. Így rövidesen az adományokkal, palacsintasütőkkel és önkéntes segítőkkel teli kisbusszal sikerült is elindulni a négyszáz kilométerre levő Beregsurányba. Egy középiskolai barátom intézte a hátteret. A plébánia konyháján kezdtünk palacsintát sütni, akkor még csak háromszáz darabot. Másnap, mikor visszaértünk, a sekrestyéssel, Klári nénivel kellett egy olyan helyet keresni, ahol folyamatosan lehetünk. Az udvarukban lévő fásszínt ajánlotta fel, ami erre a célra teljesen megfelelt, de a háttérhez a férjével az egész házat és udvart felajánlották. Tizenegy napig mindennap nyolc-kilencszáz palacsintát sütöttünk, amit öt menekülttáborba vittünk el, ezenkívül még öt napig napi nyolcvan adag meleg ételt is készítettünk.
– Milyen a viszonya a hívekkel?
– Hála Istennek, elfogadtak, elviselnek. Szerintem az a fontos, hogy a plébános ne legyen terhére a falunak. Egyszer megkérdezte valaki, mit csinálok itt a faluban, s az volt a válaszom, hogy mindenkit megajándékozok a szabad időmmel. Most készülünk adventre. Ilyenkor mindennap van „ablaknyitás”, még december 24-én is valaki vendégül látja a többieket. Minden este van egy ház, ahová el lehet menni egy kis sütire, teára, beszélgetni. Tavaly a huszonnégy hely közül huszonegyre sikerült elmennem. Számomra talán a legemlékezetesebb adventi alkalom december 24-én volt. Egy olyan háromgyermekes család nyitotta meg a kapuit, akik előző nap költöztek be a házba, még függöny sem volt az ablakon, de nagy szeretettel fogadták a vendégeket.
– Lesz köztéri betlehem a faluban?
– Hogyne, és van adventi koszorú is, amit közösen díszítenek a civil szervezetek.
– Mi a véleménye a karácsonyi ajándékozásról?
– Szívem szerint megszüntetném. Tragédia, hogy vannak, akik hónapokig kuporgatják a pénzt az ajándékokra, hetekig vásárolnak, majd tíz perc alatt átadják, és rohannak tovább. Szerintem egy-egy karácsonyi látogatásra vigyünk csokit vagy gyümölcsöt a gyerekeknek, és készüljünk három kérdéssel. De nem olyannal, amire igen-nem a válasz, hanem amiről lehet beszélgetni. Kiderülhet, hogy az anyuka fitneszezik és hímez, az apuka horgászik, és szereti a Dire Straits zenéjét. Egy jobb beszélgetés alkalmával az emberek kilépnek az ajándékok takarásából. Az ünnepi asztal hagyományai is fontosak, de amikor ez átmegy családi vetélkedésbe, hogy hol volt pompásabban díszített asztal és hosszabb menüsor, több sütemény, ott elvész a lényeg. A kevesebb több ilyenkor is.
– Vannak tervei?
– Erről a kérdésről az a helyzet jut eszembe, amikor huszonöt éve, közvetlenül papszentelés előtt jöttünk haza lelkigyakorlatról, és valaki megkérdezte, milyen lelkipásztori terveim vannak. Nem is értettem a kérdést. Majd a helyzet adja a megoldásokat. A tervek, irányok nagyon fontosak, de veszélyesek is lehetnek, mert elvehetik a figyelmemet, a fókuszt a jelenről. Megtervezhetem a napomat, hetemet, „pöröghetek”, de nekem az a dolgom, hogy együtt éljek Jézussal és a faluval, s észrevegyem a valós igényeiket.
