Gyermekkorában atlétának készült, majd papi hivatásáért feladta az élsportot, de a mozgás ma is szerves része az életének. A sport testet-lelket megmozgató erejéről, versenyről és nevelésről beszélgettünk.
Milyen sportágakkal kezdte?
A foci volt az első, mint a legtöbb gyereknek. Egy erdélyi faluban nőttem föl, és tizenkét éves koromban kezdtem el az atlétikával foglalkozni, illetve inkább az iskolában foglalkoztak velünk. Ez elsősorban mezei futást jelentett, három-négy éven keresztül ezt gyakoroltuk, selejtezőkön is részt vettünk. Igazán szakszerűen tizennégy éves koromban kezdtem el sportolni, akkor választanom kellett a foci és az atlétika között. A foci abban az időben nem jelentett olyan intellektuális környezetet, amibe könnyen be tudtam volna kapcsolódni (ez ma már biztosan másképp van), az atléták viszont egy kicsit konszolidáltabb társaságnak bizonyultak. Nagyon jól felépített atlétikai képzés zajlott ott Szatmárnémetiben, nagy csapat volt, szakágakra bontva. Én főleg vágtázó voltam. A cél az lett volna, hogy középtávfutót csinálnak belőlem, de végül is a vágtánál maradtam. Tizennyolc évesen aztán szemináriumba mentem, és vége lett ennek az intenzív, szakmailag felépített sportolásnak. Akkoriban még nem volt elfogadott dolog, hogy valaki sportol is, meg szeminarista is.
Hogyan élte meg a versenyhelyzeteket ebben az intenzív időszakban?
A vágtás versenyeket szerettem, mert mindig volt bennük fejlődési lehetőség. Az atlétikában nemcsak egymással versenyzünk, hanem gyakran az idővel is. Az is élmény volt, hogy láttam a fejlődést az időeredményeimben. Nagyjából lehetett tudni, hogy egy adott régió mezőnyében vagy országosan hol helyezkedünk el, és körülbelül azt is tudtuk, hogy hol vannak a fejlődési lehetőségeink. A verseny része volt az életünknek, és én szívesen is mentem. Voltak persze óriási izgalmak is, de a vágta esetében például legföljebb a sérülés volt az, amitől félni lehetett, az nem volt kérdés, hogy be tudom-e fejezni, hiszen ezek rövid távok voltak.
Kudarcélményekkel akkor nem is igazán kellett szembesülnie?
Egyszer-kétszer volt kudarcélményem, utóbb világossá vált, hogy miért; ezek szezonális elgyengülések voltak. De az a négy év olyan dinamikus fejlődési időszak volt, hogy mindig találtam benne valamit, amivel kapcsolatban úgy éreztem, hogy jobban megy, mint azelőtt. Többet elérni persze akartunk, de nem nagyon tapasztaltam ebben csalódást.
A fejlődési igény jelen van abban is, ahogy ma gyakorolja a testmozgást?
Benne van, de másképpen. Tavaly például sokat foglalkoztam a hegyi kerékpározással, ami egy technikai sport, és ezért volt izgalmas. Ugyanígy a síelés is, amit korábban is, és most is űzök, abban is a technika újdonsága volt a kihívás. Gyerekkoromban ilyen típusú sportokat nem tudtam végezni, anyagi és egyebek mellett infrastrukturális okokból sem. Most, felnőttkorban meg egy kicsit „erősebb felnőttkorban” jött ez elő. A mountain bike-nál is az volt az izgalmas, hogy meg kellett tanulni a jó egyensúlyáttételeket, és egy kicsit a síelés is ilyen, ez a kettő jól összedolgozik. Most talán tudományosabban, tudatosan közelítek a sporthoz. Tudom, hogy mit akarok elsajátítani, és azt rengeteget gyakorlom – ezt fiatalkoromban biztos nem csináltam volna, mert beleuntam volna. Az idén viszont megint visszatértem az atlétikához, és a terepfutás meg a hosszú futások érdekelnek.
Valamikor tavaly novemberben kimentem egy pár sráccal futni, és láttam, hogy kicsikét lemaradok mögöttük. Elkezdtem keményen rádolgozni, nagyon tudatosan. Télen, a pandémia idején ez nagy erőt adott nekem, kitörési pontot jelentett a bezártságban. Reggel hatkor felkelni, kimenni, délután megint hatkor, ha törik, ha szakad, befejezni a munkát, és kimenni megint, teljesíteni a tervet.
Most abba a furcsa helyzetbe jutottam, amiben már nem sok ötletem van, hogy hogyan, miben kell fejlődni. Próbálok szakemberekkel, tapasztaltabbakkal beszélgetni, hogy ők mit látnak; úgy tűnik, hogy a határ a csillagos ég. Az étkezés, az életvitel kérdése is számít, az alvás, a hidratálás, a cipő… A polgári életben nem nagyon látjuk a különbségeket, de amikor elkezdünk mondjuk heti száz kilométer fölé menni futásban, akkor kiderül, hogy egy cipő hogy működik. Ezen a szinten már nem biztos, hogy öt-hat pár cipő elég.
Évente?
Még nem tudom, hogy évente-e, az biztos, hogy ha így kopnak a cipők, mint most, akkor nyár végére egyik-másikat le kell cserélni.
Hány kilométernél tart most?
Január óta olyan kétezer-ötven kilométernél. Ez biztos soknak hangzik, de valójában nem tudom, hogy mire jó. Álmom, hogy elmegyek a hegyekbe futni, arra valószínűleg jó lesz. Illetve most meghívtak egy terepmaratonra, arra tervezek elmenni. Emiatt izgulok egy kicsit, visszatérve a kudarc kérdéséhez. Ebben a korban már nagyon oda kell figyelni a sérülésekre. Ha nekimegyek egy ilyen távnak, nem biztos, hogy az jön ki belőle a végén, amit megterveztem. Fiatalon ezeket nem különösebben vettem észre. Mindig azt mondtam, hogy tehetségből minden megoldható, most azonban már nem így van. Keményen meg kell dolgozni mindenért.
Néhány éve volt is egy sérülése.
Igen, volt egy Achilles-sérülésem. Síelésből jöttem vissza, nem éreztem, hogy fáradt vagyok, kimentem focizni a srácokkal, és akkor szakadt el az ín. Elég gyorsan kihevertem. Ez egyszerre volt kudarc meg egyfajta újratervezés is a sport tekintetében. Inkább a kerékpár felé fordultam, mert azzal könnyebb volt folytatni. Most viszont látom ennek a hátrányát. Nagyobb terhelés alatt derül ki, hogy az a boka esetleg mégsem olyan, mint volt, vagy hogy nem történtek meg a szükséges fejlesztések. Ilyenkor próbálom fölmérni, hogy mit kell másképp csinálni, felépítek egy másik tervet, összeállítok egy terápiát, fejleszteni a bokát, szalagokat.
Hogyan kapcsolódik a mozgás a spirituális életéhez?
Az utóbbi hetekben sokat gondolkodtam azon, hogy a spiritualitást hogyan támogatja a sport, különösen az a típusa, amit gyakorolok, a hosszútávfutás. Lelkileg mindenképpen egyensúlyt ad. Kivéve persze akkor, amikor fáj ez, fáj az, akkor inkább arra figyelek. De alapvetően egy hosszú futás lelki egyensúlyt eredményez, és érzem, hogy ebből az imádság is másképpen jön. Számomra ez egy imádságot elősegítő folyamat.
Futás közben imádkozik?
Ha elmegyek egy feszület mellett, akkor azért odagondolok, de különben nem. Inkább utána vagy előtte. A futás az élet normál menetében támogatja, segíti az imádságos lelkületet. Például a napi munka után itt az iskolában – ahol rengeteg minden történik, ezer dolog jár a fejemben, tervezek, problémákat oldok meg –, ha kimegyek futni, fél órán belül ez mind eloszlik, és távolságot tudok venni attól, ami a mindennapokban zajlik, és ez a távolság segít abban, hogy az imádságban is jelen tudjak lenni.
Általában egyedül fut?
Igen. Valahogy előny és hátrány is az, hogy nincs partnerem a futásban. Előny, mert ilyenkor saját magammal, a gondolataimmal, a környezettel vagyok. Újabban jobban megragad a természet szépsége, az illatok az erdőben. Meg tudom mondani, hogy ma vagy tegnap milyen illat volt a jellemző. Most például az akác. Ezek hozzásegítenek a jelenléthez. Ha van kivel, akkor másképpen futok. Bennem lenne például az, hogy a tempóra jobban odafigyeljek, hogy alkalmazkodjak, és ilyenkor kicsit a versenyszellem is előjön. Ez most nincsen, de néha jó lenne, ha lenne, persze.
A kezdeti foci óta tehát a közösségi dimenzió háttérbe szorult?
Az atlétikacsapat, amiben benne voltam, erős közösség volt. A középiskolában nekem az volt a közösségem. Sporton kívül is töltöttünk együtt időt. Most, ha együtt akarok sportolni másokkal, az inkább egyszerű kikapcsolódás; számomra ez nem annyira a sportról, inkább az együttlétről szól.
A gimnáziumban 2015 óta van sporttagozatos osztály, és több élsportoló diákjuk is van. A saját elköteleződése motiválta ezt, vagy más is közrejátszott?
Kétségkívül baráti érzéssel vagyok a sportolók iránt, törődök velük. Szeretem a sportot, szeretem azokat a gyerekeket, akik sportolnak, ez benne van. Másfelől már a 2010-es évek elején is gondolkodtam azon, hogy mi mint egyházi iskola milyen formában tudnánk a sport társadalmi alrendszerére hatással lenni. Mert ha be tudunk oda jutni, az jó a sportnak, és jó a missziónk tekintetében is. Innen jött az ötlet, hogy hozzunk létre az iskolában egy osztályt, ahol a tudatosan magasabb szinten sportolni vágyó gyerekek jönnek össze. Rajtuk keresztül kialakul egy kapcsolati háló az egyesületekkel, sportintézményekkel. Szerintem ez működik is: felkerültünk a térképre, fontos lett az iskola a sportintézmények számára. Figyelnek ránk, fordulnak hozzánk, jó kapcsolat van köztünk. Közös csapatunk is van például az egyetemi sportklubbal, a MEAFC-csapat (Miskolci Egyetemi Atlétikai és Futball Club) mellett van MEAFC–jezsuita csapat is, így is versenyzünk a bajnokságban. Együttműködünk a DVTK-val (Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Köre) és helyi nagyobb intézményekkel, és vannak ezekben a klubokban szakosztályok, amelyekkel külön megállapodásaink vannak, ilyenek a jégkorongosok például. Két-három válogatott diák is tanul nálunk a Jegesmedvéktől. A klubok is felismerték, hogy jó nekik, ha a jezsuita iskola foglalkozik ezekkel a gyerekekkel. Nekik nyilván a sportszakmai oldal a fontos, nekünk pedig az emberi oldal. Egyszer csak azt látták, hogy a kettő kezd találkozni, és megbízhatóbb gyerekekkel tudnak dolgozni.
Hogyan hangolható össze a jezsuita nevelés és a verseny?
Azért a verseny nem áll olyan messze a jezsuitáktól, történelmi szempontból sem. Ennek az alapja a többre, a jobbra, a mélyebbre, az erősebbre való törekvés: a lehető legjobban kiművelni azt, ami bennünk van, amilyen képességeket Isten belénk helyezett.
Egy bizonyos szintig az oktatásban, nevelésben is van módszertani jelentősége a versenynek. A jezsuita pedagógiatörténetben volt is erre egy kifejezés, az aemulatio, mely egyszerre jelöli a kiválóság utánzását és a vetélkedést. Nem elsősorban a versengésről van szó, hanem arról, hogy bizonyos szinteket felállítsunk, és ezeknek megfelelően próbáljuk fejleszteni magunkat. Megfelelő ismérvek szerint felállított szintek mindig voltak a jezsuita iskolákban.
Az osztályok rendszerének kialakítása például európai szinten nagyon erősen kötődik a jezsuitákhoz, ők hozták be ezt a köznevelésben tanuló gyerekek és fiatalok fejlesztésére. A protestáns egyházakkal aztán szépen továbbfejlesztettük ezeket. A padsorok is fel voltak osztva: volt első, második és harmadik sor, és aki egy bizonyos szintet elért, az ennek megfelelő sorba került. Innen jött az osztályozás is. A diákok elhelyezése a teremben az osztályzatoknak megfelelően történt. Ez tehát ennek a háttere, aminek van jó meg kritikus oldala is. Ilyen módon a versenyszellemnek, úgy gondolom, van helye a jezsuita nevelésben. Persze az a sport, ami a profizmus irányába megy el, egy másik történet. Nem zárjuk ki, hogy diákjaink az élsportban teljesedjenek ki, és ott keményen megmérjék magukat, de nekünk nem ez a legfontosabb.
A nem sporttagozatos tanulók számára az iskolai testnevelés vagy egy-egy választott mozgásforma mennyire tud hozzájárulni a testképük, énképük alakulásához?
A sportosztálynak is köszönhető, de nem csak annak, hogy a testnevelésnek presztízse van az iskolában. Ha a hobbijukról, szabadidejükről kérdezzük a diákokat, kiemelik ezt. A testképük, egészségük miatt is fontos számukra a mozgás. Az udvarunkat úgy alakítottuk ki, hogy tudjanak sportolni, játszani: kosárlabdapalánkokkal, tengópályával szereltük föl, ezek a játékok nagyon népszerűek, a lenti füves sportpálya is mindig tele van gyerekekkel. Hogy ez milyen mértékig az iskola kultúrájának a sajátossága, azt nem tudom pontosan, már csak azért sem, mert a társadalom igénye is nagyon megváltozott a mozgás tekintetében. Ha például az interneten elkezdek utánajárni, hogy az én korosztályom hogyan sportol, igen szerény a fölhozatal. De ha tizenöt évvel lejjebb megyek, már sokkal többet lehet találni, és még húsz évvel lejjebb rengeteg minden van, ami tömegeket mozgat meg. Szerintem ez nem divathullám, hanem egy állandóbb igény kifejeződése. A Bükkben például húsz évvel ezelőtt alig láttam kerékpárosokat, csak egy-két megszállott járt ki. A hegyi kerékpár még ritkább volt. Most a Bükk hétvégéken reggel, délben, délután és este is tele van kerékpározókkal. Miskolcnak van egy olyan sajátossága, hogy ha hosszabb kerékpártúrát tervezünk, csak a hegyekbe tudunk menni, nincs más lehetőség, és ma már rengetegen vállalkoznak erre.
Tudatosabbak lettünk az egészségünkkel kapcsolatban?
Ha valakit megkérdezünk, hogy „hogy vagy?”, akkor a magyar ember általában elkezd az egészségéről beszélni. Ugyanakkor ha megnézzük, mennyi energiát fordítunk az egészségünk ápolására, nagyon változó, hogy mennyit vállalunk az étkezés vagy a mozgás terén. Szerintem jobb a helyzet, mint akár egy évtizeddel ezelőtt volt, és mintha a járvány is ezt erősítette volna. A Bükkben soha nem találkoztam olyan sok kirándulóval, mint az elmúlt hónapokban. Ha például indítok egy túrát Jávorkútról, kilenc órára ott kell lennem, különben nem lesz parkolóhely. Máskor még tizenegykor is volt. Ennyit változott az emberek mozgásigénye, és ez szerintem jól hat az iskolára is.
A testi tudatosságra nevelésnek milyen formáit tudják még integrálni az oktatásba? Az étkezés, a környezettel való kapcsolat kérdései például megjelennek?
Igen. A sportosztályoknál van is egészséges étkezés programunk. A köznevelési sportiskolai programban is benne vagyunk, amihez kifejezetten tartozik ilyen képzés. Az úgynevezett életmódhétvégéinken pedig az összes diákban próbáljuk ezt a témát tudatosítani, ilyen téren is fejleszteni a gondolkodásukat. Szerintem a konyhánk is rengeteget fejlődött. Mindig van gyümölcs, saláta, a szénhidrát területén is törekszenek a kreativitásra, nemcsak krumplit és rizst, hanem például kuszkuszt is készítenek. Úgy gondolom, a gyerekek otthonról is sokat hoznak magukkal azzal kapcsolatban, hogy hogyan figyeljenek az étkezésre. Még nem jutottunk el odáig, hogy kalóriaszámláló applikációkkal dolgozzunk – én mostanában kísérletezem ezzel –, de szerintem ez csak idő kérdése.
A középiskolás korosztály számára égető kérdés a testük változása, a szexualitásuk felfedezése. Jó esetben erről kisebb korukban már hallottak a gyerekek, de ilyenkor szembesülnek először azokkal a vágyakkal és a társadalom ezekkel kapcsolatos üzeneteivel, amelyek sokszor ellentmondásban állnak a témára vonatkozó katolikus tanítással. Tud-e az iskola útmutatást adni nekik ebben, egyáltalán van-e lehetőségük rálátni erre?
Talán az öltözködést leszámítva nem látok ezen a téren olyan jelentős feszültséget az iskola és a diákok között. Mindig van egy-két diák, aki ilyen téren kihívás elé állít bennünket, de ezeket viszonylag komolyabb neheztelés nélkül sikerül kezelni. És van egy-egy kiugró eset, amikor ez nehezen megy. Ugyanakkor mi azért valahol mégiscsak támogatjuk azt, hogy igényes megjelenésük, testápolási kultúrájuk legyen, a szépre adjanak, ne szükségszerűen a csúcsdivatra próbáljanak hagyatkozni, hanem legyenek egy picikét kreatívabbak. Az intézményen belül inkább egymásnak próbáljanak megfelelni, ne a popkultúrából származó mércének. Erről beszélünk, de nem prédikálunk. Akár osztályfőnöki órákon, akár az életmódhétvégéken, amiket évente kétszer-háromszor tartunk, előkerülnek ezek a témák. Nem én vagyok a legjobb interjúalany ebben, a kollégáim valószínűleg sokkal jobban látják és érzékelik ezeket a kérdéseket. De azt el tudom mondani, hogy programszerűen vannak olyan alkalmak beépítve az iskola életébe, melyek során ezeket tematizáljuk. És nemcsak úgy, hogy ezt szabad, ezt nem szabad, hanem hogy mi lenne a jobb alternatíva.
Van kihez fordulniuk a személyes kérdéseikkel?
Van az iskolában pszichológus is, és egyéni beszélgetésekre jelentős teret nyújt az iskolai lelkészség, mely önálló intézet az intézményen belül. A lelkészségen jezsuitákat, pedagógusokat és egy ferences nővért is megkereshetnek a diákok a kérdéseikkel. A lelkigyakorlatos programok pedig lehetőséget adnak a kortársakkal való beszélgetésre is, sőt a lelkigyakorlat után is folytatódhat a gondolatok megosztása vagy tanácsok kérése, akár egyénileg is, az idősebb diákvezetőkkel.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. július-augusztusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotók: Éder Vera