A testképünkkel sok minden nincs rendben. A testiség nem csak a hívő ember számára problémás. Attól tartok, az sincs rendjén, ha valakinek látszólag éppen semmi gondja-baja a testben való létével. Nem lehet normális, ha nem jelent feladatot vagy legalábbis kihívást, ahogy a testet, a sokféle érzést, a hullámzó gondolatokat, a vágyakat, az álmokat, az emlékeket, a hitet, az akarat erejét, az egész önképünket és ezeket az embert alkotó és mozgató erőket valahogy mind együtt megéljük.
Vagy csak önmagukban a szexuális erőket, amelyek normális esetben ott lappanganak vagy éppen szinte tobzódnak az emberben. Néha már a húsunkban érezzük az erotikus vágyak lüktetését. Nem lehet normális, ha ezeknek az erőknek a csábításával valahogy nem tanulunk meg együtt élni, lehetőleg békében, nem elnyomva, letagadva, meghaladva az emberi szexualitást, és nem is úgy, hogy engedjük, hadd ráncigáljanak teljesen szét bennünket, hanem valahogy megértve, integrálva, valami rajtunk túlmutató cél felé irányítva őket.
Amikor ezt a nyári számunkat terveztük, természetesen számoltunk azzal, hogy írni fogunk a test és lélek viszonyáról, illetve az életmódunkat meghatározó élő hitről, vágyakról, szexualitásról, mégpedig biblikus és komoly teológiai hagyományunk fényében. Fel is kértünk erre a feladatra több szerzőt, ám azt tapasztaltuk, hogy szépen sorra szinte mindannyian visszamondják, hogy ne haragudjunk, de nem vállalkoznak erre a feladatra. Ezért állítom, hogy tényleg komoly gond lehet a testképünkkel, és ez azt is jelenti, hogy a lélekkel is, ahogy megéljük, ahogy látni szeretnénk magunkat spirituális lényként. Test és lélek egészséges viszonya valahogy nem egykönnyen áll össze a mai ember számára.
Nem tudjuk a megoldást, hogy milyen lehetne egy ma is teljes nyugalommal vállalható keresztény teológia, illetve spiritualitás, ami az embert testben élő lelki lényként világítaná meg. Mindenesetre ebben a nyári számunkban feszegetjük a témát, tapasztalataink, hagyományaink és hitünk alapján több irányból is közelítjük a testben élő hit világát, illetve a keresztény ember önképének témáját. Tapasztalataim alapján én most csak annyit tudok mondani, hogy amikor már szinte megcsömörlöttem a sok gondolkodástól és fontoskodástól, amikor már imádkoztam is, de úgy érzem, a kérdéseimmel sokkal előrébb mégsem jutottam, akkor elmegyek egyet futni, mondjuk jó másfél órát – nálam úgy nyolc-tíz kilométer fér ennyi időbe, kisebb pihenőkkel. Aztán kifekszem a napfényre valahol a Duna partján, és ilyenkor nagy hálát érzek, hogy nemcsak gondolat az ember, hogy nemcsak elképzelések összessége vagyok, hogy nemcsak különböző ideológiák határoznak meg, hanem lüktet a szívem, leizzadtam, érzem a vádlim sajgását, és úgy egészségesen fáradt vagyok. És ha hazafelé még az is összejön, hogy felhívom valamelyik jó ismerősömet, és megkérdezem, hogy nem ülne-e be velem valahová egy jó pofa hideg sörre, ő pedig igent mond, és találkozunk, és beszélgetünk nem túlzottan fontos dolgokról, ha ez így mind együtt lehet, akkor szinte érzem, pláne néhány korty után a sörből, hogy minden sejtemben boldog vagyok, és tényleg semmi gondom azzal, hogy a Jóisten megmentett attól, hogy csak szellemi lény legyek.
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. július-augusztusi számában jelent meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!