Közös a világunk

Történetek a dunaharaszti Bárka Otthonból

A lakóotthon épülete egykor közös telken volt a szomszédban élő Sári néni és János bácsi házával. Amikor János bácsi megtudta, hogy ide fogyatékosok költöznek, kerítést húzott a két telekrész közé. Fél évvel később aztán vágott rajta egy kaput.

A Bárka katolikus lelkiségi mozgalom­ból alakult ökumenikus közösséggé Franciaországban. Célja, hogy az ér­telmi fogyatékos, illetve sérült em­berek és segítőik kis közösségekben együtt éljenek. Első magyarországi házuk megnyitása után Dunaharasz­tiban a református lelkész többször is hirdette, hogy ennek a szegény közös­ségnek minden támogatásra szüksé­ge van. „Édesanyámat is megérintette a felhívás, és azon a nyáron sok ado­mányt küldött, zöldséget, tojást, amit tudott. Hogy hogyan juttassa el, ah­hoz kapóra jött a tizennégy éves lánya a biciklivel – meséli az intézményt 2015 óta vezető Jeney-Tauzer Kata­lin. – Tudtam, hova megyek, láttam már a sérülteket a templomban, akik néha megrémisztettek a furcsa mozgá­sukkal, nehezen érthető beszédükkel. Nem vágytam őket megismerni. Gyor­san beadtam a kapun az adományt, az­tán tekertem tovább. A segítők azon­ban hamar kiszúrták, milyen gyakran jön ez a gyerek, és be akartak hívni. Amikor legközelebb egy zsák diót vit­tem, kérték, ugyan segítsek már bevin­ni a konyhába. Próbáltam kibújni a do­log alól, de végül mégiscsak bevittem. Az egyik sérült, Vilmos rögtön karon ragadott, leültetett a szobájában, kivet­te a fiókokból a Koncz Zsuzsa-CD-t, a Simon és Garfunkelt meg amit még ott talált, és beszélt, beszélt és beszélt. Egészen ledermedtem. Most megha­rap, lefejel, mi lesz? Egy órát ültem ott teljes mozdulatlanságban, mire rájöt­tem, hogy nem fog bántani. Közben elkészült a vacsora, a segítők marasz­taltak. Csendes étkezés volt, gyertyát gyújtottak, halk zene szólt, senki sem beszélt. Szavak nélkül hirtelen mintha minden könnyebb lett volna. Minden gesztus érthető volt, és mind figyelmes, szeretetteli. Elmúlt a félelmem, varázs­latos volt ez a meghittség. Elhatároz­tam, hogy máskor is bejövök. A kö­zépiskola elvégzése után már tudtam, hogy nem akarok továbbtanulni, be­költöztem a házba segítőnek, és kilenc évig itt laktam.”

Fotók: Orbán Gellért

 

Sóti Zsuzsanna, aki látogatásunk napján hazakísérte a csapatot a kéz­művesműhelyből, hasonló élményről számol be a sérültekkel való első talál­kozását felidézve. „Dél-Amerikában voltam egy missziós közösséggel ön­kéntesként. Volt ott egy otthon, ahol ép és sérült gyerekekkel dolgoztak. Előtte nem volt kapcsolatom sérül­tekkel. Amikor megérkeztem a közös­ségbe, kötelezően végig kellett járnom különböző állomásokat, és ezek kö­zött volt egy halmozottan sérült gye­rekekből álló csoport is. Tizenvala­hány ágyban fekvő gyerek volt egy teremben, az egyikük épp egy epi­lepsziás roham után volt, lógtak ki belőle a csövek. Megcsapott az akut kórházszag. Fizikailag rosszul lettem, le kellett ülnöm, alkoholos vattát sza­goltattak velem. Azt gondoltam, csak éljem túl, mindjárt kimegyek. Mivel elég kötelességtudó vagyok, másnap összeszedtem magam, és visszamen­tem. Egy hetet kellett ott töltenem, ez­alatt megláttam, hogy nem kell félni tőlük. Kapcsolatba lehet velük kerül­ni. Ott szinte senki nem beszélt, talán csak pár szót; karmozdulatok és a mi­mika volt a legtöbb, ami tőlük jött. Nagyon erős tapasztalat volt, hogy ezzel a kevéssel is mennyire tudunk kapcsolódni. Hasonló volt számom­ra ahhoz, ahogy Istennel megéltem a kapcsolatomat. Szinte ugyanaz az él­mény volt ezekkel a sérültekkel lenni, mint az oltáriszentség előtt. Nagyon szép felismerés volt, hogy hogyan le­het ilyen erős félelemből a szeretetig eljutni. Még másfél évet töltöttem ott, aztán hazajőve hasonló helyet keres­tem magamnak, így találtam a Bárká­ra, ahol két évig laktam, majd külső segítőként kapcsolódtam be a mun­kába.”

Kata és Zsuzsi többnyire azokkal a tagokkal éltek egy lakóközösségben, akikhez ma is bejárnak. Az értelmileg akadályozott felnőttek első magyaror­szági lakóotthonát a Bárka nemzetkö­zi egyesületének égisze alatt Draskó­czy Ildikó alapította – mások mellett a leendő jezsuita Lukács János közre­működésével – 1991-ben azzal az el­képzeléssel, hogy azok a fogyatékkal élő felnőttek, akikről az intézeten kí­vül más nem gondoskodik, felnőtthöz méltó módon, kisközösségben élhes­sék le az életüket. Az első meghívás azoknak szólt, akik intézetben éltek, a második azoknak, akik a műhelyen keresztül már kapcsolódtak a kö­zösséghez, és a szüleik elvesztésével megváltozott a családi helyzetük. Az 1993 óta működő kézművesműhely a sérültek foglalkoztatására jött létre. Hímzett vászontáska, szőttes, gyertya és szappan is készül itt. A tizenkét fős lakóközösség a napi munka végezté­vel a nappaliban tölti az időt színezés­sel, kártyával, beszélgetéssel. Amikor belépünk, többen lelkesen üdvözöl­nek, és kérdeznek, mesélnek, mutat­nak valamit. Az egyik lakó, Elvira el­mondja: ma gyertyát öntött és táskát készített, amit nagyon szívesen csi­nál. Nekiülünk Ki nevet a végén?-t játszani. Samunak a látással, Csillá­nak az apró bábuk mozgatásával van nehézsége, de ezen rutinosan túllen­dülnek. Ha segítség kell, van kire ha­gyatkozniuk.

Közben elmesélik, hogy néhányan nemrég meglátogatták az intézetet, ahonnan évtizedekkel ezelőtt kiköl­töztek. Csilla – aki épp nyerésre áll a játékban – volt az utolsó, akit egy nagy intézményből hívtak. A gyer­mekotthonból tizennyolc éves korá­ban került felnőttintézetbe, úgy, hogy többedmagával feltették egy buszra, és azt mondták, kirándulni mennek. Odakirándultak, és soha többé nem kirándultak vissza. Egy nyári tábor­ban találkozott a Bárka segítőivel, akik évről évre látták, hogy egyre romlik az állapota. Ennek oka lehet a több száz főt gondozó nagy ottho­nokban való ellátás gyakorlata is. Ké­sőbb Katát kérdezem, hogy is néznek ki ezek az otthonok.

„Amikor Csillát elkezdtük látogat­ni, tízfős szobában lakott, semmilyen személyes tulajdona nem volt, se egy fénykép, egy plüss, se ruhák. Szinten­ként volt központi ruhatár, vagyis ami tegnap volt rajtad, azt kimossák, és aztán bárki felveheti. Két segítővel jó esetben heti egyszer tudtak fürödni, külön női és férfiszinten, sorra egy­más után mosdatták őket, mint egy futószalagon. Nem ítélem el őket, én sem tudnám másképp csinálni, ha ketten lennénk ötven emberre, de a körülmények embertelenek voltak. Ha feszülés volt – ezt a szót használ­juk arra, amikor érzelemkitörése vagy rohama van a sérült embernek –, ak­kor az első az volt, hogy begyógysze­rezték, lekötözték, és elkülönítőbe zárták. Az elkülönítő úgy nézett ki, hogy az ágyon volt egy háló, olyasmi, mint a gólháló a fociban. Vagy ebbe zártak be valakit, vagy a szennyes­raktárba. Csilla, amikor befogadtuk a közösségbe, fél évig mindenkinek azt mondta: mész az elkülönítőbe, be­zárlak a szennyesraktárba! Naponta többször körbementünk vele a ház­ban, hogy megmutassuk, itt nincs se szennyesraktár, se zárt ajtók. A sze­xuális bántalmazás is gyakori volt ott, nem véletlenül szedettek minden nő­vel fogamzásgátlót. Én még huszonéves bakfis voltam, de már akkor sem vettem be, hogy ez a menstruációs ciklus beállítását szolgálja.”

A civil kezdeményezésre már a ki­lencvenes években megjelenő, és az ENSZ 2006-os, „A fogyatékossággal élő személyek jogairól” szóló egyez­ménye értelmében állami szinten is vállalt úgynevezett kitagolási prog­ram célja, hogy a fogyatékkal élők számára a nagy intézményeket foko­zatosan felszámolva lehetővé tegye a családias méretű, támogatott lak­hatásban való elhelyezést. Ez a kez­deményezés sok helyen a mai napig nem hozott érdemi változást. Ebben a megvalósítás szakmai feltételeinek és a társadalmi elfogadottságnak a hi­ánya is közrejátszik. Sok kis település lakói – a szomszéd János bácsiékhoz hasonlóan – félelemmel fogadják kö­zösségeikben, életterükben az értel­mükben korlátozott beköltözőket. „A kétszázötven fős intézmények korsza­ka le fog zárulni – mondja bizakodó­an Kata –, és szépen haladunk, csak még egy-két évtizedre szükség van a változáshoz. A mi tagjaink számára ezek nehéz történetek, de most, hogy már húsz-harminc éve itt élnek, tu­dunk beszélni róluk.”

A kezdeményezés, hogy ép és sé­rült emberek életközösségben támo­gassák egymást, a nemzetközi Bárkát (L’Arche) alapító kanadai Jean Vani­er nevéhez fűződik, aki a magyar ta­gintézmény létrejötténél is jelen volt. Ma az egyesület harminchét ország­ban csaknem százhatvan közösséget tart fenn. A magyar intézmény jelen­leg nem hivatalos tagja a Bárka nem­zetközi közösségének, a Forrás-ház egyik legnagyobb nehézsége ugyan­is a sorozatos vezetőváltás lett. „Akik jöttek, mindig új irányt képviseltek, és visszabontották, amit az előző épített, ezért helyet kaphatott olyasvalaki is, aki sok kárt okozott” – meséli a mos­tani vezető. – A nemzetközi Bárka közös elveit, módszertanát, identi­tását így nem sikerült megtartani; ez a kapcsolat sajnos nem volt mindig fontos.” De szeretnék újranyitni ezt a kapcsolatot, és már dolgoznak is raj­ta, ami nem lenne példa nélküli a sok csónakot számláló nemzetközi flotta életében.

A fogyatékkal élők segítői ma már nem költöznek be, csupán bejárnak a lakóotthonba. Ennek oka lehet ha­zánkban az is, hogy ma talán sokkal kevesebben merik megengedni ma­guknak, hogy egy-két önkéntes évet eltöltsenek a „semmivel”, ahelyett hogy valamilyen „hasznos tudás” megszerzésére törekednének. Pedig az a tudás, amire a bentlakó segítők szert tehettek, több mint hasznos. „Mindannyian hordozunk sebeket a családunkból, a kapcsolatainkból, az életből, ki kevesebbet, ki többet – mondja Zsuzsi. – Ezeket sokszor meg­próbáljuk eltakarni vagy eltitkolni, főleg olyan kapcsolatokban, amelyek­ben nem érezzük magunkat bizton­ságban. A sérültek nagyon gyakran erre nem képesek, például mert a sé­rültség fizikai szinten is megjelenik. Ők ezzel megtanulnak élni. Ez a nyi­tottság, átlátszóság számomra példát mutat, hogy ne szégyelljem a gyenge­ségeimet vagy a sebeimet, mert ezek­kel együtt is lehet kapcsolatot építeni és egymást erősíteni. Én a sebeimmel együtt vagyok olyan, amilyen, és elfo­gadható vagyok.”

„Nagyon sok olyan történetem van, amiben valahogy meg kellett ha­ladnom magam – teszi hozzá Kata. Nehéz gyerekkor után jöttem ide, amiben a bántalmazás és az alko­holizmus is jelen volt, úgyhogy mi­kor húszévesen beköltöztem, nekem voltak még olyan sérüléseim, ami­ket otthonról hoztam. Ha odahaza leesett egy fedő, órákig ment utána a kiabálás. Egyszer egy segítő jénai tálban készített vacsorát, és ahogy ki­vette a sütőből, elejtette. Millió da­rabra robbant a konyhában. Én a re­megésig lefagytam, hogy most mi fog jönni… és nem jött semmi. Hát ak­kor zsíros kenyér lesz lilahagymával. Sok idő kellett, amíg rájöttem, hogy van más út. Nagyon sok sebből gyó­gyultam itt. Nehéz volt megugrani azt is, hogy hogyan kezeljem a feszü­léseket. A legtöbb sérült embernek, akivel találkoztam, nehézséget oko­zott felismerni és uralni az érzelmeit és indulatait. Különösen az intézet­ből való kiköltözésük utáni években volt gyakori a verekedés, kiabálás. El­sősorban magukat bántották, de elő­fordult, hogy mást is. Egyszer szól­tam az egyik lakónak, hogy egy kicsit halkítsa le a zenét, mert nem halljuk a tévét a nappaliban, és elkezdett ar­tikulálatlanul kiabálni. Odamentem hozzá, hogy én csak azt kértem… és már jött is nekem. Fiatalon ez a faj­ta agresszió nagyon lefagyasztott. Kaptam is pofont meg arcul köpést. Akkor nagyon-nagyon megalázva és megszégyenítve éreztem magam. Nem volt könnyű megtalálni a meg­bocsátás útját, de egy ilyen helyzet­ben nincs sok választásom. Vagy vis­szaadom, ami nyilván nem ajánlott, vagy elmegyek innen, de akkor a sok szépet is elveszítem, vagy meglátom, hogy egyébként van egy csomó jó do­log is, amit ezzel az emberrel megé­lek, és most még sajnos nem tart ott, hogy másképp viselkedjen. Kifejez­hetem, hogy ez nekem milyen volt, hogy én ezért haragszom, és ő is el­juthat odáig, hogy sajnálja, és bo­csánatot kér. Utána tovább tudunk menni. Sok ilyen történet volt, a se­gítőkkel is, amiben megéltem, hogy ami eltörik, az hogyan lesz újra egész. Szerintem a megbocsájtáshoz nagyon sok alázat kell. A sérültektől meg le­het tanulni, hogy ha ők megbocsáj­tanak valamit, akkor azt tényleg nem fogják a következő összetűzéskor fel­hánytorgatni. Nem azért, mert elfe­lejtik, hanem mert számukra az ott valóban rendeződött.”

A megbocsátásról beszélgetve me­rül fel a Bárka 2019-ben elhunyt ala­pítójának neve is. A Jean Vanier és lelkivezetője, az alapításban szintén fontos szerepet játszó Thomas Phi­lippe atyával kapcsolatban évekkel ez­előtt napvilágra került megrázó val­lomások szerencsére nem rengették meg a Bárka Egyesület alapjait, de ne­héz érzéseket kelthettek a tagokban. A közösség maga hozta nyilvánosság­ra 2020-ban, hogy Vanier és Philippe atya lelkivezetői hatalmi helyzetükkel visszaélve felnőtt, nem sérült nőkkel szemben szexuális visszaéléseket kö­vettek el. „Bennem nem okozott törést ez az ügy – fejti ki Kata. – Ezt őszintén mondom. Jean Vanier számomra nem volt piedesztálon, hogy nagyot eshe­tett volna. Amit tett, az egyáltalán nem szép, ha ez igaz, de engem kicsit ké­nyelmetlenül érint, hogy a halála után derült ki, és nem védheti meg magát. És mindez nem törli el azt a jót, ami­nek az alapjait letette. Inkább azt saj­nálom, hogy nem látok olyan utódot, aki ma, 2024-ben megfogalmazná, mit jelent a Bárka közösség. Még mindig Vanier ötvenéves könyve a mérvadó, ami nem baj, hiszen jó dolgokat írt, de itt lenne az ideje, hogy ezeket ak­tualizáljuk. Egyébként személyesen is találkoztam vele többször, amikor a nemzetközi Bárka tagjai voltunk. Itt reggeliztünk együtt, nagyon sok mindent tanulhattam tőle, elsősor­ban a lelkigyakorlatokon.”

„Én vágyom a hitelességre – teszi hozzá Zsuzsi. – Hogy mit mondunk, és mit teszünk közben, az nem mind­egy. A kettő viszonya így egy kicsit csorbult, de ez ismét jó alkalom arra, hogy különbséget tegyünk a bűn és a bűnös ember között. Talán az a sze­rencsénk, hogy ez a mű régen túlnőtt az alapítón, és ezek a hírek sem tud­ták megrengetni. Az alapvető külde­tés nem változott.”

Sőt, egyre nagyobb szükség van rá. A magyar Bárka Alapítvány ezért a meglévő mellett egy új lakóott­hon nyitását is kezdeményezte első­sorban azok számára, akik a nappali foglalkoztatás keretein belül már év­tizedek óta hozzájuk kötődnek, de előbb-utóbb elveszítik a szüleiket, és nem tudhatják, hova fognak kerülni azután. Nekik és hely függvényében további jelentkezőknek – az ő váró­listájukon is több mint negyven név szerepel – szeretnének ezzel segíteni.

A közösségben együtt töltött évek alatt a segítők között több házasság is szövődött, és a párok nagy része Du­naharasztin maradt, közel a Forrás­hoz. Kata is itt ismerte meg a férjét. Miközben beszélgetünk, a szomszéd szobában az egyik lakó, Ferkó Kata hatéves lányával néz mesét. Ő nem érti, mi az, hogy sérültek. Neki ők a barátai. Miután Kata kiköltözött, és férjhez ment, Sári néni és János bácsi úgy döntött, hogy eladják a házukat. Így költöztek Katáék az egykor közös telek másik felére. Csak egy kapu vá­lasztja el őket a barátaiktól.

Megosztás