A lakóotthon épülete egykor közös telken volt a szomszédban élő Sári néni és János bácsi házával. Amikor János bácsi megtudta, hogy ide fogyatékosok költöznek, kerítést húzott a két telekrész közé. Fél évvel később aztán vágott rajta egy kaput.
A Bárka katolikus lelkiségi mozgalomból alakult ökumenikus közösséggé Franciaországban. Célja, hogy az értelmi fogyatékos, illetve sérült emberek és segítőik kis közösségekben együtt éljenek. Első magyarországi házuk megnyitása után Dunaharasztiban a református lelkész többször is hirdette, hogy ennek a szegény közösségnek minden támogatásra szüksége van. „Édesanyámat is megérintette a felhívás, és azon a nyáron sok adományt küldött, zöldséget, tojást, amit tudott. Hogy hogyan juttassa el, ahhoz kapóra jött a tizennégy éves lánya a biciklivel – meséli az intézményt 2015 óta vezető Jeney-Tauzer Katalin. – Tudtam, hova megyek, láttam már a sérülteket a templomban, akik néha megrémisztettek a furcsa mozgásukkal, nehezen érthető beszédükkel. Nem vágytam őket megismerni. Gyorsan beadtam a kapun az adományt, aztán tekertem tovább. A segítők azonban hamar kiszúrták, milyen gyakran jön ez a gyerek, és be akartak hívni. Amikor legközelebb egy zsák diót vittem, kérték, ugyan segítsek már bevinni a konyhába. Próbáltam kibújni a dolog alól, de végül mégiscsak bevittem. Az egyik sérült, Vilmos rögtön karon ragadott, leültetett a szobájában, kivette a fiókokból a Koncz Zsuzsa-CD-t, a Simon és Garfunkelt meg amit még ott talált, és beszélt, beszélt és beszélt. Egészen ledermedtem. Most megharap, lefejel, mi lesz? Egy órát ültem ott teljes mozdulatlanságban, mire rájöttem, hogy nem fog bántani. Közben elkészült a vacsora, a segítők marasztaltak. Csendes étkezés volt, gyertyát gyújtottak, halk zene szólt, senki sem beszélt. Szavak nélkül hirtelen mintha minden könnyebb lett volna. Minden gesztus érthető volt, és mind figyelmes, szeretetteli. Elmúlt a félelmem, varázslatos volt ez a meghittség. Elhatároztam, hogy máskor is bejövök. A középiskola elvégzése után már tudtam, hogy nem akarok továbbtanulni, beköltöztem a házba segítőnek, és kilenc évig itt laktam.”
Fotók: Orbán Gellért
Sóti Zsuzsanna, aki látogatásunk napján hazakísérte a csapatot a kézművesműhelyből, hasonló élményről számol be a sérültekkel való első találkozását felidézve. „Dél-Amerikában voltam egy missziós közösséggel önkéntesként. Volt ott egy otthon, ahol ép és sérült gyerekekkel dolgoztak. Előtte nem volt kapcsolatom sérültekkel. Amikor megérkeztem a közösségbe, kötelezően végig kellett járnom különböző állomásokat, és ezek között volt egy halmozottan sérült gyerekekből álló csoport is. Tizenvalahány ágyban fekvő gyerek volt egy teremben, az egyikük épp egy epilepsziás roham után volt, lógtak ki belőle a csövek. Megcsapott az akut kórházszag. Fizikailag rosszul lettem, le kellett ülnöm, alkoholos vattát szagoltattak velem. Azt gondoltam, csak éljem túl, mindjárt kimegyek. Mivel elég kötelességtudó vagyok, másnap összeszedtem magam, és visszamentem. Egy hetet kellett ott töltenem, ezalatt megláttam, hogy nem kell félni tőlük. Kapcsolatba lehet velük kerülni. Ott szinte senki nem beszélt, talán csak pár szót; karmozdulatok és a mimika volt a legtöbb, ami tőlük jött. Nagyon erős tapasztalat volt, hogy ezzel a kevéssel is mennyire tudunk kapcsolódni. Hasonló volt számomra ahhoz, ahogy Istennel megéltem a kapcsolatomat. Szinte ugyanaz az élmény volt ezekkel a sérültekkel lenni, mint az oltáriszentség előtt. Nagyon szép felismerés volt, hogy hogyan lehet ilyen erős félelemből a szeretetig eljutni. Még másfél évet töltöttem ott, aztán hazajőve hasonló helyet kerestem magamnak, így találtam a Bárkára, ahol két évig laktam, majd külső segítőként kapcsolódtam be a munkába.”
Kata és Zsuzsi többnyire azokkal a tagokkal éltek egy lakóközösségben, akikhez ma is bejárnak. Az értelmileg akadályozott felnőttek első magyarországi lakóotthonát a Bárka nemzetközi egyesületének égisze alatt Draskóczy Ildikó alapította – mások mellett a leendő jezsuita Lukács János közreműködésével – 1991-ben azzal az elképzeléssel, hogy azok a fogyatékkal élő felnőttek, akikről az intézeten kívül más nem gondoskodik, felnőtthöz méltó módon, kisközösségben élhessék le az életüket. Az első meghívás azoknak szólt, akik intézetben éltek, a második azoknak, akik a műhelyen keresztül már kapcsolódtak a közösséghez, és a szüleik elvesztésével megváltozott a családi helyzetük. Az 1993 óta működő kézművesműhely a sérültek foglalkoztatására jött létre. Hímzett vászontáska, szőttes, gyertya és szappan is készül itt. A tizenkét fős lakóközösség a napi munka végeztével a nappaliban tölti az időt színezéssel, kártyával, beszélgetéssel. Amikor belépünk, többen lelkesen üdvözölnek, és kérdeznek, mesélnek, mutatnak valamit. Az egyik lakó, Elvira elmondja: ma gyertyát öntött és táskát készített, amit nagyon szívesen csinál. Nekiülünk Ki nevet a végén?-t játszani. Samunak a látással, Csillának az apró bábuk mozgatásával van nehézsége, de ezen rutinosan túllendülnek. Ha segítség kell, van kire hagyatkozniuk.
Közben elmesélik, hogy néhányan nemrég meglátogatták az intézetet, ahonnan évtizedekkel ezelőtt kiköltöztek. Csilla – aki épp nyerésre áll a játékban – volt az utolsó, akit egy nagy intézményből hívtak. A gyermekotthonból tizennyolc éves korában került felnőttintézetbe, úgy, hogy többedmagával feltették egy buszra, és azt mondták, kirándulni mennek. Odakirándultak, és soha többé nem kirándultak vissza. Egy nyári táborban találkozott a Bárka segítőivel, akik évről évre látták, hogy egyre romlik az állapota. Ennek oka lehet a több száz főt gondozó nagy otthonokban való ellátás gyakorlata is. Később Katát kérdezem, hogy is néznek ki ezek az otthonok.
„Amikor Csillát elkezdtük látogatni, tízfős szobában lakott, semmilyen személyes tulajdona nem volt, se egy fénykép, egy plüss, se ruhák. Szintenként volt központi ruhatár, vagyis ami tegnap volt rajtad, azt kimossák, és aztán bárki felveheti. Két segítővel jó esetben heti egyszer tudtak fürödni, külön női és férfiszinten, sorra egymás után mosdatták őket, mint egy futószalagon. Nem ítélem el őket, én sem tudnám másképp csinálni, ha ketten lennénk ötven emberre, de a körülmények embertelenek voltak. Ha feszülés volt – ezt a szót használjuk arra, amikor érzelemkitörése vagy rohama van a sérült embernek –, akkor az első az volt, hogy begyógyszerezték, lekötözték, és elkülönítőbe zárták. Az elkülönítő úgy nézett ki, hogy az ágyon volt egy háló, olyasmi, mint a gólháló a fociban. Vagy ebbe zártak be valakit, vagy a szennyesraktárba. Csilla, amikor befogadtuk a közösségbe, fél évig mindenkinek azt mondta: mész az elkülönítőbe, bezárlak a szennyesraktárba! Naponta többször körbementünk vele a házban, hogy megmutassuk, itt nincs se szennyesraktár, se zárt ajtók. A szexuális bántalmazás is gyakori volt ott, nem véletlenül szedettek minden nővel fogamzásgátlót. Én még huszonéves bakfis voltam, de már akkor sem vettem be, hogy ez a menstruációs ciklus beállítását szolgálja.”
A civil kezdeményezésre már a kilencvenes években megjelenő, és az ENSZ 2006-os, „A fogyatékossággal élő személyek jogairól” szóló egyezménye értelmében állami szinten is vállalt úgynevezett kitagolási program célja, hogy a fogyatékkal élők számára a nagy intézményeket fokozatosan felszámolva lehetővé tegye a családias méretű, támogatott lakhatásban való elhelyezést. Ez a kezdeményezés sok helyen a mai napig nem hozott érdemi változást. Ebben a megvalósítás szakmai feltételeinek és a társadalmi elfogadottságnak a hiánya is közrejátszik. Sok kis település lakói – a szomszéd János bácsiékhoz hasonlóan – félelemmel fogadják közösségeikben, életterükben az értelmükben korlátozott beköltözőket. „A kétszázötven fős intézmények korszaka le fog zárulni – mondja bizakodóan Kata –, és szépen haladunk, csak még egy-két évtizedre szükség van a változáshoz. A mi tagjaink számára ezek nehéz történetek, de most, hogy már húsz-harminc éve itt élnek, tudunk beszélni róluk.”
A kezdeményezés, hogy ép és sérült emberek életközösségben támogassák egymást, a nemzetközi Bárkát (L’Arche) alapító kanadai Jean Vanier nevéhez fűződik, aki a magyar tagintézmény létrejötténél is jelen volt. Ma az egyesület harminchét országban csaknem százhatvan közösséget tart fenn. A magyar intézmény jelenleg nem hivatalos tagja a Bárka nemzetközi közösségének, a Forrás-ház egyik legnagyobb nehézsége ugyanis a sorozatos vezetőváltás lett. „Akik jöttek, mindig új irányt képviseltek, és visszabontották, amit az előző épített, ezért helyet kaphatott olyasvalaki is, aki sok kárt okozott” – meséli a mostani vezető. – A nemzetközi Bárka közös elveit, módszertanát, identitását így nem sikerült megtartani; ez a kapcsolat sajnos nem volt mindig fontos.” De szeretnék újranyitni ezt a kapcsolatot, és már dolgoznak is rajta, ami nem lenne példa nélküli a sok csónakot számláló nemzetközi flotta életében.
A fogyatékkal élők segítői ma már nem költöznek be, csupán bejárnak a lakóotthonba. Ennek oka lehet hazánkban az is, hogy ma talán sokkal kevesebben merik megengedni maguknak, hogy egy-két önkéntes évet eltöltsenek a „semmivel”, ahelyett hogy valamilyen „hasznos tudás” megszerzésére törekednének. Pedig az a tudás, amire a bentlakó segítők szert tehettek, több mint hasznos. „Mindannyian hordozunk sebeket a családunkból, a kapcsolatainkból, az életből, ki kevesebbet, ki többet – mondja Zsuzsi. – Ezeket sokszor megpróbáljuk eltakarni vagy eltitkolni, főleg olyan kapcsolatokban, amelyekben nem érezzük magunkat biztonságban. A sérültek nagyon gyakran erre nem képesek, például mert a sérültség fizikai szinten is megjelenik. Ők ezzel megtanulnak élni. Ez a nyitottság, átlátszóság számomra példát mutat, hogy ne szégyelljem a gyengeségeimet vagy a sebeimet, mert ezekkel együtt is lehet kapcsolatot építeni és egymást erősíteni. Én a sebeimmel együtt vagyok olyan, amilyen, és elfogadható vagyok.”
„Nagyon sok olyan történetem van, amiben valahogy meg kellett haladnom magam – teszi hozzá Kata. Nehéz gyerekkor után jöttem ide, amiben a bántalmazás és az alkoholizmus is jelen volt, úgyhogy mikor húszévesen beköltöztem, nekem voltak még olyan sérüléseim, amiket otthonról hoztam. Ha odahaza leesett egy fedő, órákig ment utána a kiabálás. Egyszer egy segítő jénai tálban készített vacsorát, és ahogy kivette a sütőből, elejtette. Millió darabra robbant a konyhában. Én a remegésig lefagytam, hogy most mi fog jönni… és nem jött semmi. Hát akkor zsíros kenyér lesz lilahagymával. Sok idő kellett, amíg rájöttem, hogy van más út. Nagyon sok sebből gyógyultam itt. Nehéz volt megugrani azt is, hogy hogyan kezeljem a feszüléseket. A legtöbb sérült embernek, akivel találkoztam, nehézséget okozott felismerni és uralni az érzelmeit és indulatait. Különösen az intézetből való kiköltözésük utáni években volt gyakori a verekedés, kiabálás. Elsősorban magukat bántották, de előfordult, hogy mást is. Egyszer szóltam az egyik lakónak, hogy egy kicsit halkítsa le a zenét, mert nem halljuk a tévét a nappaliban, és elkezdett artikulálatlanul kiabálni. Odamentem hozzá, hogy én csak azt kértem… és már jött is nekem. Fiatalon ez a fajta agresszió nagyon lefagyasztott. Kaptam is pofont meg arcul köpést. Akkor nagyon-nagyon megalázva és megszégyenítve éreztem magam. Nem volt könnyű megtalálni a megbocsátás útját, de egy ilyen helyzetben nincs sok választásom. Vagy visszaadom, ami nyilván nem ajánlott, vagy elmegyek innen, de akkor a sok szépet is elveszítem, vagy meglátom, hogy egyébként van egy csomó jó dolog is, amit ezzel az emberrel megélek, és most még sajnos nem tart ott, hogy másképp viselkedjen. Kifejezhetem, hogy ez nekem milyen volt, hogy én ezért haragszom, és ő is eljuthat odáig, hogy sajnálja, és bocsánatot kér. Utána tovább tudunk menni. Sok ilyen történet volt, a segítőkkel is, amiben megéltem, hogy ami eltörik, az hogyan lesz újra egész. Szerintem a megbocsájtáshoz nagyon sok alázat kell. A sérültektől meg lehet tanulni, hogy ha ők megbocsájtanak valamit, akkor azt tényleg nem fogják a következő összetűzéskor felhánytorgatni. Nem azért, mert elfelejtik, hanem mert számukra az ott valóban rendeződött.”
A megbocsátásról beszélgetve merül fel a Bárka 2019-ben elhunyt alapítójának neve is. A Jean Vanier és lelkivezetője, az alapításban szintén fontos szerepet játszó Thomas Philippe atyával kapcsolatban évekkel ezelőtt napvilágra került megrázó vallomások szerencsére nem rengették meg a Bárka Egyesület alapjait, de nehéz érzéseket kelthettek a tagokban. A közösség maga hozta nyilvánosságra 2020-ban, hogy Vanier és Philippe atya lelkivezetői hatalmi helyzetükkel visszaélve felnőtt, nem sérült nőkkel szemben szexuális visszaéléseket követtek el. „Bennem nem okozott törést ez az ügy – fejti ki Kata. – Ezt őszintén mondom. Jean Vanier számomra nem volt piedesztálon, hogy nagyot eshetett volna. Amit tett, az egyáltalán nem szép, ha ez igaz, de engem kicsit kényelmetlenül érint, hogy a halála után derült ki, és nem védheti meg magát. És mindez nem törli el azt a jót, aminek az alapjait letette. Inkább azt sajnálom, hogy nem látok olyan utódot, aki ma, 2024-ben megfogalmazná, mit jelent a Bárka közösség. Még mindig Vanier ötvenéves könyve a mérvadó, ami nem baj, hiszen jó dolgokat írt, de itt lenne az ideje, hogy ezeket aktualizáljuk. Egyébként személyesen is találkoztam vele többször, amikor a nemzetközi Bárka tagjai voltunk. Itt reggeliztünk együtt, nagyon sok mindent tanulhattam tőle, elsősorban a lelkigyakorlatokon.”
„Én vágyom a hitelességre – teszi hozzá Zsuzsi. – Hogy mit mondunk, és mit teszünk közben, az nem mindegy. A kettő viszonya így egy kicsit csorbult, de ez ismét jó alkalom arra, hogy különbséget tegyünk a bűn és a bűnös ember között. Talán az a szerencsénk, hogy ez a mű régen túlnőtt az alapítón, és ezek a hírek sem tudták megrengetni. Az alapvető küldetés nem változott.”
Sőt, egyre nagyobb szükség van rá. A magyar Bárka Alapítvány ezért a meglévő mellett egy új lakóotthon nyitását is kezdeményezte elsősorban azok számára, akik a nappali foglalkoztatás keretein belül már évtizedek óta hozzájuk kötődnek, de előbb-utóbb elveszítik a szüleiket, és nem tudhatják, hova fognak kerülni azután. Nekik és hely függvényében további jelentkezőknek – az ő várólistájukon is több mint negyven név szerepel – szeretnének ezzel segíteni.
A közösségben együtt töltött évek alatt a segítők között több házasság is szövődött, és a párok nagy része Dunaharasztin maradt, közel a Forráshoz. Kata is itt ismerte meg a férjét. Miközben beszélgetünk, a szomszéd szobában az egyik lakó, Ferkó Kata hatéves lányával néz mesét. Ő nem érti, mi az, hogy sérültek. Neki ők a barátai. Miután Kata kiköltözött, és férjhez ment, Sári néni és János bácsi úgy döntött, hogy eladják a házukat. Így költöztek Katáék az egykor közös telek másik felére. Csak egy kapu választja el őket a barátaiktól.
