Vízből születtünk, s a víz vezet el minket a beteljesülésünkig. A forrás sziklája, Jézus a bensőnkben fakasztja fel az élet vizét. Ezért aki benne hisz, nem tud kiszáradni-elsorvadni a legellentmondásosabb, legkedvezőtlenebb és legsivárabb külső körülmények közepette sem. Hitünk középpontjáig vezet, ha figyelemmel kísérjük a Bibliában a víz, a forrás képét.
Egy szentföldi zarándoklat sokféle élménnyel, érzéssel ajándékozhatja meg az embert. Vannak, akikre a patriarchák, a próféták vagy éppen Jézus életének szent helyei hatnak nagy erővel, másokat a történelem és a kultúra kincsei varázsolnak el. Ugyanakkor egy ilyen úton arra is módunk nyílik, hogy megismerjük a tájakat és az éghajlatot, a természeti körülményeket és a környezetet, amelyben az üdvösség története lejátszódott, és amely ezerszeresen tükröződik a Szentírás szövegeiben. A Negev-sivatag vagy Júdea sziklás-száraz hegyvidéke, a Holt-tenger medencéje vagy a Földközi-tenger partvidéke megannyi eltérő benyomást kelthet bennünk, s közben szó szerint testet ad a Biblia nemegyszer távolságba, messzeségbe hajló sorainak. Megértjük, hogy a Mózes ütésére a sziklából fakadó vízforrás nem szimbólum, hanem a túlélés egyetlen lehetősége. S a zöldbe, burjánzó növényzetbe forduló sivatag és pusztaság nem csupán valamiféle végidős álomkép, hanem a legelevenebb, a legerőteljesebb vágyakozás kifejeződése. A ma már köznévvé vált „kánaán” kifejezés nem egyszerűen minden jónak a foglalata, a sivárság, a szárazság honában évtizedekig időző emberek legmélyebbről feltörő vágyakozásai öltenek testet benne.
Érdekes módon sokszor elkerüli a figyelmünket, de a Biblia többször állítja elénk Istent a „vizek Uraként”. Ez a hasonlat, megközelítés a közel-keleti tájak ismeretében egészen erős és markáns képnek bizonyul. Szép példája ennek a 104. zsoltár, amelyben többek között ezt olvassuk: „Kifeszíted az égboltozatot, mint a sátorponyvát, és az égi vizek fölé építed hajlékodat” (2–3). Ezt követően mondja el a szentíró, miként valósult meg az általunk ismert világ teremtése az ősóceánból, hogyan emelkedett ki a szárazföld, miként magasodtak fel a hegyek, és mi módon szabta ki a Mindenható a vizek, források, folyamok törvényét. Ahogy a teremtett mindenséget egyre aprólékosabban bemutatja, újra meg újra megjelenik a víz motívuma: ez élteti- táplálja a növényeket, növeszti a fákat, tulajdonképpen ebből forrásozik az a gazdagon burjánzó élet, amelyet szemlélhetünk. De a tengernek, a végtelen vizeknek valamiképpen sajátos, Istent megjelenítő képességük és képiségük van: a hatalmas teremtmények leghatalmasabbja az óceán, ám még ezen is túlnő az, aki alkotta. A zsoltár ezenfelül megmutatja, hogy a víznek spirituális jelentősége is van: a lélekkiárasztás révén hoz új életet a földre az Úr, s ily módon mossa el a bűn szennyét, ad tisztulást mindeneknek. Nem lehet nem észrevenni, hogy az egyiptomi csapásoktól (a víz vérré válása) a szabadulás tapasztalatán át (átkelés a Vörös-tengeren) egészen a pusztai vándorlás megéléséig (a forrásvíz mint Isten éltető és gondviselő jelenlétének, szabadításának jele) a víz kíséri-szegélyezi az utat, amely elvezet a rabszolgaságból a szabadság honába.
Érdemes rácsodálkozni arra, mit is jelent, hogy Isten valóban a „vizek Ura”. A kezdetekkor innen szüli a létet, s ezt használja fel az újjáalkotásra is. Ő az „élő vizek forrása” (vö. Jer 2,13; 17,13), az éltető vizek teremtője (lásd Ter 1,7; Zsolt 148,4; Dán 3,60). Ő az a Gondviselő, aki esőt ad, hogy élővé és termékennyé tegyen mindent (lásd Ter 7,11; 8,2; Iz 24,18; Mal 3,10). A hajnalra leszálló harmat pedig a szelíd elevenítő kegyelem szimbólumaként jelenik meg (vö. Jób 29,19; Én 5,2; Kiv 16,13). Ezért vallja a hívő, hogy „Tenálad van az élet forrása, a te fényedben látjuk a világosságot” (Zsolt 36,10).
Milyen szép gondolati kapocs: a víz és a fény összefonódik, az élet kettős-egy jelképévé lesz! Olyan szimbolikával van itt dolgunk, amely kihat az Újszövetségre és a keresztény közösségre, a keresztség szentségének értelmezésére is.
A Szentírás meggyőződéssel vallja, hogy embertől nem fakadhat ilyen forrás (lásd Mik 5,6; Jób 38,22–28). Ahol a létezés ilyen intenzitásával találkozunk, ott – kimondatlanul, öntudatlanul is – Isten néz velünk szembe. A szárazság elől Egyiptomba menekülő, onnan a víz által szabadságra jutó választott nép történelmi tapasztalata, a kősivatagok, zord vidékek területén élők személyes tapasztalása egyértelművé teszi: a víz az élet – az élet pedig maga Isten.
Jézus Krisztus önmeghatározásában szintén kivételes szerep jut a vízforrás gondolatának. A János-prológus mintha rá alkalmazva visszhangozná a Zsolt 36,10 szavait: „Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága” (Jn 1,4). Jézus úgy jelent meg közöttünk, mint akiben életteljesség lakozik, s akinek küldetése így foglalható össze: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Ő az élet Igéje, akiben nekünk is örök életünk van (lásd 1Jn 1,1–2). Ebben az összefüggésben értjük meg, mennyire tápláló forrásunk ő: „…aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne” (Jn 4,14). Ennek a gondolatnak drámai kibontakozása a szenvedéstörténet egyik fontos részlete. Az evangélista feljegyzi, hogy a kereszten Jézus megnyitott oldalából vér és víz fakad számunkra (Jn 19,34). Ezáltal ő lesz az ezekieli templomjövendölés beteljesülése: belőle tör elő az életet adó forrás (Jn 2,19 skk; lásd még Jn 7,37–38; Jel 22,1.17), és benne van jelen számunkra a teremtő Isten életadó ereje (Jn 7,39).
Ha ebben a keretben helyezzük el az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus mottóját, magával ragadó belátásokra juthatunk. A 87. (86.) zsoltár eleve érdekes, sokrétű szöveg. Úgy mutatja be Siont, a szent várost, mint a népek anyját, ezáltal a zsidóság ősi hite és kötődése kitágul ebben az imában: a teljes emberiség üdvösségének távlata tárul fel. Gyönyörűséges ígéret: Isten kegyelméből kiárad a megváltás, s ennek titkában minden ember összekapcsolódik. Igazi ünnep készül, amelyet így vetít előre a zsoltáros: „Körtáncban fogják majd énekelni: »Minden forrásom tebenned fakad«” (7). A szabadítás, az élet, a fény túláradó forrásvize elárasztja végül a föld egész színét, elér minden néphez és otthonhoz, ebből az életbőségből meríthet mindenki, mígnem betelik a világ sorsa. Az ősóceánból teremtetett, és víz által jut el a végső beteljesülésre.
[…]
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2021. szeptemberi számában jelent meg. Ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
Fotó: iStock