A magyar színházi és filmes élet egyik legsokoldalúbb és legkarakteresebb alakja. Évtizedek óta meghatározó szereplője a hazai kulturális életnek: prózai és zenés darabokban, filmekben és televíziós produkciókban egyaránt maradandót alkot, emlékezetes alakításokat nyújt. Jellegzetes hangja, erős színpadi jelenléte és finom érzelmi árnyalásai különleges atmoszférát teremtenek. Művészi pályáját igényesség, szakmai alázat és folyamatos megújulás jellemzi. Gondviselésről, nagyvonalúságról, elengedésről, sőt még az életkoráról is beszélgettünk.
-Pályád elején nem rögtön a színészet felé indultál: textil- és iparművésznek jelentkeztél, csak néhány évvel később váltottál a színházra.
A rajzolásos-tervezéses dolgok foglalkoztattak olyan tízéves koromtól, ezért korán elhatároztam, hogy textíliákkal, öltözködéssel akarok foglalkozni. Annak ellenére, hogy nagymamám az Operaház ösztöndíjasa volt, nagyapámnak Szatmárnémetiben egy vasesztergályos-üzem vezetése mellett a színjátszás volt a hobbija, édesanyám pedig énektanár és előadóművész. Az Iparművészetin nagy volt a túljelentkezés, a harmadik forduló után kiestem. Hiszek a gondviselésben, hogy nem ez volt az utam.
-Szoktál izgulni a színpadon?
Persze. Emberek elé állok ki. Ha csak két ember elé, már az is felelősség. Mindig megpróbálok valami olyat képviselni, ami túlmutat rajtam. Mindegy, hogy odaállok egy mikrofon elé verset mondani, épp neked adok interjút, vagy valamelyik színpadi szerepemben játszom, több-kevesebb sikerrel igyekszem médiuma lenni valamelyik értéknek, amit kaptam, amit képviselni tudok.
Fotók: Falus Kriszta
-Nemrég megjelent életrajzi könyvedben azt mondod, a színjátszás szerzetesrend, „emberevő” életvitel, mert teljes embert kíván. Összefügg ez a perfekcionizmusoddal?
Igen, ez szörnyű dolog, ráadásul a környezetemnek, a családomnak is el kell szenvednie. Azért hasonlítom szerzetesrendhez a színészetet, mert mindent ennek rendelsz alá. Tulajdonképpen tényleg mindent, beleértve azt is, hogy mit és mikor eszel, mennyit alszol, stb. A prioritások között mindig ott van a színház meg a vele kapcsolatos feladatok. Azt gondolom, mindig van eggyel jobb. Tehát az a fixa ideám, hogy lehetne még jobban, meg még jobban, meg még jobban játszani. Ez borzasztó, de azért talán azt is tanulom már, hogy abba lehet hagyni ezt a fajta működést. Mert a jónak mi az ellensége? A jobb, ugye? Aki perfekcionista, bizonyára valami belső bizonytalansággal él, azért törekszik mindig tökéletességre. Nem hiszi el, hogy valami akár úgy is szerethető, ha nem tökéletes.
-Úgy tűnik, teljes szívvel, nagyvonalúan éled az életed.
Igen, mert szerintem nincs semmink, amit ne kaptunk volna. Óriási csapda a folyamatos önmagunk körül forgás. Akkor tudod megtalálni önmagadat, ha teljesen odaadod valaminek. Hiába beszélgetünk az úszásról, ha nem megyünk bele a vízbe. Csak úgy lehet megtanulni, hogy én hogyan úszom, ha van hozzá közegem. Ahhoz, hogy felfedezzem, ki vagyok én, kell egy közeg. Egy olyan tér, ahol megmutathatom, mit tudok. Nekem a színház ez a közeg. Ezért olyan, mint egy szerzetesrend. Vagy teljesen benne vagyok, vagy sehogy.
-Hiszel a Gondviselésben?
Hívő református családban nőttem fel. Igazság szerint nem a forma érdekel, mindenféle szertartást és rítust tisztelek. Jó arra a bizonyos belső vezetésemre hallgatnom, mert tudomásul kell vennem, hogy ha megfeszülök, akkor is maradnak olyan tényezők, amelyeket nem tudok befolyásolni. Hiszek abban, hogy létezik valamiféle bölcsesség, ami irányítja az életet. Megtapasztaltam, hogy minden mindennel összefügg. Érettségi után textilből akartam létrehozni valamit. Az „alkotás” szót kerülöm, mert nagyon elcsépelt és fellengzős. Akkor a semmiből akartam létrehozni mintázatokat, felületeket, esztétikumot, de színészként ugyanezt teszem: egy írott „figurából” lesz hús-vér alak vagy hangoskönyv, dal stb. Létrehozok valami újat, ami korábban nem volt. Ebben próbálom nagy gyönyörűségemet lelni, csak nem a textil segítségével, hanem én magam vagyok az eszköz, ami által létrejön valami.
-Azt szoktad mondani, hogy magyarázat mindenre van, mentség viszont nincs. Ez nagyon komoly felelősségvállalás a saját életedért. Mikor alakult ki? Fiatalkorodtól ilyen vagy?
Igen, „gyárilag”. Ez „teher is, de kincs is”, hogy Babitsot idézzem, de hát minden dolog ilyen az életben: mindennek az az előnye, ami a hátránya is. Nem szoktam azt mondani, hogy „mások vittek rossz utakra engem”. A gyerekemnek is beszélek arról, hogy ennél nagyobb becsapás nincs. Lehet ezt mondogatni, csak nem igaz. Lehet kifogást keresni, de mindenre lehet nemet is mondani. Adott helyzetben azt, hogy köszönöd, ennyi, és ne tovább. Talán a döntés szabadsága az egyetlen, ami mindig a miénk marad.
-Mikor mondtál nemet?
Például főiskolás koromban különböző szerepekre, ha olyan volt a feladat, amit nem tudtam megszeretni. Nem azért, mert akkora arc vagyok, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy a feladat alanya, nyersanyaga, a munkaeszközöm én magam vagyok. Milyen lehetek abban, ha nem tetszik, vagy nem tudom megszeretni? Csak rossz, nem? Miért legyek rossz?
-Ez a hitelesség kérdése?
Kerülöm az ilyen szavakat, de talán így hívják. Vagy önazonosság.
-Olyan ötvenéves korod körül „révbe értél”, rád talált az emberi harmónia. Amit már nem te „csikartál ki” az élettől, hanem ajándékba kaptad.
Elég korán megtanultam, hogy „akarni” semmit nem ér, mert az mindig a fordítottjára sül el. De nyilván vágytam bizonyos dolgokra, emberekre, harmóniára. Igazság szerint azért vagyunk itt, hogy tanuljuk az értelmes és értelmetlen dolgok megkülönböztetését, és valamiféle relatív bölcsességre jussunk. Az a lecke, hogy valamiről úgy tudj lemondani ebbe a bizonyos gondviselésbe vagy felsőbb bölcsességbe vetett hit és bizalom által, hogy abban megelégedjél és megnyugodjál. És ha ez megvan, akkor még meg is kaphatod, amire vágytál. Tehát ha jó szívvel, veszteségérzés, nyavalygás és a sebek nyalogatása nélkül le tudsz mondani dolgokról, megnyugodva abban, hogy nem biztos, hogy nekem ez az utam. S ha nem ez az utam, akkor abban a felállásban próbálom megtalálni a harmóniát, amiben most vagyok.
-Ez nagyon komoly tapasztalat, kell hozzá lelki érettség, hogy egyáltalán felismerje az ember, hogy létezik ilyen dinamika.
Tulajdonképpen nagyon egyszerű, nem? Meg nagyon kényelmes is, ha az ember ezt el tudja hinni, bízni mer benne, mert akkor szabadabban lehet élni.
-Életed közepén találtad meg a párkapcsolati harmóniát is. Mit kellett megtanulnod, hogy elkezdjen „működni” a magánéleted is?
Akkoriban jöttem rá, amikor a párkapcsolataim gajra mentek, hogy azért jó lett volna egy családi minta, amit tudok követni, amihez visszanyúlhatok. Mivel apukám korán elhagyott bennünket, egyáltalán nem volt férfi a családban, csak a nagyapám, akire „fogatlan oroszlánként” emlékezem, Súlyos Parkinson-kórral élt időskorában. Nem volt férfiminta előttem, matriarchális családban nőttem fel. Nem ismertem a férfitermészetet, és mit csinál az ember azzal, amit nem ismer? Le akarja győzni. Hát ez nekem többször sikerült is, de már tanultam annyit, hogy ez a kapcsolati dinamika megváltozott. Tényleg remek emberekkel hozott össze a sors, akik érdekesek és nagyszerűek voltak, és nem bennük van a hiba, hogy nem tudtunk hosszabb ideig jól működni, hanem nekem kellett volna előbb eszmélnem. A férjemmel való találkozás kapcsán mindig egy kevésbé ismert Spielberg-film, A Nap birodalma jut eszembe. A történet a második világháborús japán megszállás idején játszódik: egy diplomata házaspár gyereke Kínában reked a rettenetes zűrzavarban. Szörnyű hányattatások közepette sikerül életben maradnia, és a végén újra megöleli az anyukáját. Ez a találkozás, ez a lassított felvételű ölelés számomra felejthetetlen. A Gyurival való találkozás is ilyen ölelés volt. Ez a mi titkunk. Megérkeztem, megnyugodhatok mellette.
-Színésznőként hogyan éled meg a korod előrehaladtát?
Magyarul azt, hogy öregszem? Hatvankettő leszek, ez nem tabutéma nálam. Tovább élek, ha letagadom? Jól vagyok a koromat illetően, van itt egy kis szarkaláb, ott egy kis ránc, de hát ezeket nem tagadom. Hogy nézzek ki? Mint tizenkét évesen? Az úgysem megy. Csodálatos a fantasztikus, elképesztő kolléganőm, Almási Éva mondata, aki a korával kapcsolatban azt mondta: „Megműttethetem magam, és akkor odaadják nekem a Júliát?” Miért akarnék harmincéves nőket vagy huszonéves naivákat játszani hatvanévesen? Borzalmas lenne, Isten őrizz! Nem, köszönöm. A színészek akkor jók, ha magukat adják, a korukkal együtt. Van egy közmondás, miszerint ötvenéves korára mindenkinek olyan arca lesz, amilyet megérdemel. Annál nagyobb erő nincs, mint hogy az ember úgy vállalja magát, amilyen. De eddig el kell jutni.
-Fiatalos vagy. Mi a titkod?
Nem járok tízezrekért edzőterembe, hanem igyekszem otthon elvégezni a negyvenperces tornámat. Azt is csak azért, mert nem akarom, hogy lehajolva egyszer csak úgy maradjak hétrét görnyedve. Az étkezésemre odafigyelek, nagyon sokat sétálok a természetben. Szerintem a fiam nevelése is fiatalosan tart érzelmileg, szellemileg is, ő májusban lesz tizennégy éves.
-2024 óta a Halhatatlanok Társulatának tagja vagy. Kell neked még dolgozni, teljesíteni? Vagy hátradőlhetsz?
A „Halhatatlanok Társulata” olyan időtlen kifejezés… Van-e olyan élő, aki már beérkezett? Hogy dőlhetnék hátra? Mindennap meg kell oldani valamit. Mindig van intézni, „megemészteni” való dolog. Az nálam döntés dolga, hogy „na, most hagyom a dagadt ruhát másra”, de ezt nem nagyon lehet.
-Mit mondanál a huszonöt éves önmagadnak?
Azt, hogy engedd el. Akkor is forog a föld, ha nem te forgatod, hidd el. Azt hiszem, számomra a dolgok, tervek, személyek elengedése az életfeladat, ezért tanácsolnám ezt a fiatalkori énemnek.
-A színművészek társadalmi szerepvállalása is hangsúlyos téma. A mai Magyarországon sajnos súlyosan eldurvult a közbeszéd. Milyen hozzáállás, hangvétel szükséges ahhoz, hogy ne találjuk magunkat egy-egy szekértáborban? Hogyan maradhatunk párbeszédben, az egység kovászaként?
A politikával úgy vagyok, mint Petőfi a hegyekkel, hogy „csodállak, ámde nem szeretlek”, és ennek megfelelően viszonyulok hozzá. Nem veszek benne részt. Chaplin Modern idők című filmjének híres jelenete jut róla eszembe, amikor a fogaskerekek elkapják a főszereplőt, és minél jobban próbál kijönni közülük, annál jobban beszorul, és ott kereng a fogaskerekek között. Na, így érezném magam, ha közel mennék a politikához: bekapna és megenne. És ezt nem szeretném. De a jó színház mindig politizál. Mutat egy véleményt, de ez nem olcsósított, nem explicit, hanem művészi formanyelvbe van öltöztetve. Létrejötte óta dolga a színházi műfajnak, hogy politizáljon, állást foglaljon, rámutasson összefüggésekre. Erről szól a színház, hogy szülessen meg egyfajta katarzis, ráismerés, a néző érezze meg, hogy köze van a világ dolgaihoz. De nem olyan módon, hogy „X. Y. dögöljön meg”. Ebben a helyzetben kulcsfontosságú a kommunikáció. Szerintem az istenfélő, istenhívő embereknek össze kellene kapaszkodniuk. Mindegy, hogy az unitárius, a katolikus, a református stb. vallás hívei, együtt kellene példát mutatni összetartozásból, egymás elfogadásából. Most lehetne fáklyaként utat mutatni, egységben. Ne gátakat, hanem kapaszkodókat teremtsünk egymásnak, isteni erővel és kegyelemmel próbáljuk szebbé és jobbá tenni a dolgokat. Weöres Sándor csodálatos szavaival szólva: „alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”. Az „istenes” embereknek most az lehetne a feladatuk, hogy felfelé haladjunk ezen a bizonyos létrán, nem a különbségeket nézve, hanem azt, ami összeköt.
Csapongások hét ülésben
Karizs Tamás tavaly megjelent könyve nem pusztán szerepek, pályaszakaszok és színháztörténeti mérföldkövek mentén rajzolja meg Für Anikó portréját, hanem az embert mutatja meg. Nem hagyományos interjúkötet, nem is lineáris visszatekintés, sokkal inkább vallomássorozat, amely hét beszélgetésben bontja ki a színésznő gondolatait, kétségeit, kérdéseit és örömeit.
A SZÍV | Jezsuita Magazin – 2026. március
1600 Ft