Több ország foglalkozott már vele, az ENSZ főtitkára nemrég tett hitet mellette, és a koronavírus-járvány gazdasági hatásaira adott válaszként Ferenc pápa is felvetette, hogy meg kellene fontolni a bevezetését. Ám az kérdéses, hogy a mindenkinek alanyi jogon járó alapjövedelem főként baloldali közgazdászok és pártok által felkarolt eszméje igazságos-e, hozzájárulna-e a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásához, és illeszkedik-e az egyház társadalmi tanításába. Előzetes Föld – Víz – Levegő témájú októberi lapszámunkból!
Az isteni eredetű „alapjövedelemre” jól ismert bibliai példa az égből hulló manna, amelyet Izrael pusztában vándorló fiai kaptak negyven éven át. Szükséghelyzetben jött, hogy elhárítsa az éhínséget, egyúttal segítséget jelentett Mózesnek és Áronnak, hogy könnyebben bírjanak a zúgolódó néppel, és igazolja előttük Isten hűségét. A manna nem kizárólagos, de a túlélést biztosító alapeledel volt. Munka is volt vele, korán reggel be kellett takarítani, megőrölni, kisütni. Az Úr szabályokat is adott: mindenki csak a családi szükségletei szerint gyűjthette („fejenként egy omert számítva, a családtagok száma szerint” – Kiv 16,16). Naponta kellett gyűjteni, kivéve a hatodik napon, amikor a szokásos adag kétszerese volt az előírás, hogy az Úr napjára is jusson belőle. Ez a jövedelem tehát nem volt egészen „feltétlen”. Amikor a szövetség népe Kánaán vidékére ért, elmúlt a szükség, meglett az Isten által megígért termékeny föld: nem jött többé a manna.
Jézus és a földi szükségletek
Ahogy az Ószövetségben a manna, úgy Jézus életében az azt idéző kenyérszaporítás is kivételes alkalomnak számított. Mindkétszer az emberi szükséglet volt a gyakorlati indítóok, de amikor a második után Krisztus azt tapasztalta, hogy az emberek azért követik, mert jóllaktak, ahelyett, hogy a csodajelre figyelnének, világossá tette, hogy célja nem a közélelmezés megoldása volt, hanem hogy e csoda révén is önmagáról tanítsa a népet. Ő ugyanis „a mennyből alászállott kenyér” (Jn 6,41), aki valódi és örök életet ad. A „kenyérellátás” kérdésével már nyilvános működése előtt szembesült Jézus, amikor az ördög a pusztában megkísértette: „Ha Isten fia vagy, mondd meg, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré.” Valóban, volna-e annál humanitáriusabb cselekedet, mint biztosítani az emberek élelmét? Jól ismerjük Krisztus tagadó válaszát: „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik” (Jn 4,3–4).
A fontossági sorrend világos: előbb a lelki, aztán a testi táplálék. De többről van itt szó. Egyrészt Krisztus, aki a világ Teremtőjeként bármit megtehetne, az élelmezést és minden más anyagi jellegű gondoskodást az emberi ügyek világába utal. Hogy ezt ki és hogyan oldja meg, az emberek gyakorlati bölcsességére bízza. Az alapellátásról, alapjövedelemről a keresztények szabadon vitatkozhatnak. Másrészt Jézus példázatszerű cselekedetei, csakúgy, mint a manna hullása, mégiscsak valós, gyakorlatias történések, amelyek nem mutathatnának túl önmagukon, ha nem volnának az adott helyzethez illő „prózai” válaszok. Azt látjuk, hogy a nép, a tömeg központi ellátására az evangéliumban nagyvonalúan, de csak kivételesen, szükséghelyzetben és az alapvető szükségletekre koncentrálva kerül sor. Egyébiránt marad a háztartási-családi szintű öngondoskodás, a „fáradsággal szerzett” táplálék. Érdemes ezt észben tartanunk, amikor ma a feltétel nélküli alapjövedelemről (fna) gondolkodunk.
Mi fán terem?
Hogy mi volt annak idején a manna, nem igazán tudjuk, de ha közelebbről szemügyre vesszük, az fna jelentése sem egészen világos. A javaslat látszólag éppen egyszerűségével hódít, és különösebb részletezés nélkül teszik le mellette a voksukat egyre többen, libertárius közgazdászoktól szocialista politikusokon át immár Ferenc pápáig. (Mondhatnánk, hogy az ilyen világnézeteken átívelő támogatás már önmagában csodaszámba megy…) Már-már azon gondolkodunk, hogy e remek és egyszerű ötlet miért is nem jutott eddig a kormányzatok eszébe, vagy ha eszükbe jutott is, miért nem valósították meg. A válasz ott kezdődik, hogy – mint a közpolitikák esetében lenni szokott – az ördög a részletekben rejlik. A koncepció, ha meg is akarjuk valósítani, egyáltalán nem egyszerű. Sok részletkérdést vet fel, amelyekre igen különböző válaszokat lehet adni, és a különböző válaszok egészen eltérő karakterű rendszereket eredményeznek. Ezekről pedig eltérően fognak vélekedni, akiknek amúgy általában rokonszenves a koncepció. Ráadásul az ötlet közelebbről szemlélve vonzerejének jelentős részét el is veszti.
Kezdjük a tisztázást azzal, mit nem jelent az fna. Nem jelenti azt, hogy egy társadalom minden tagja hozzájut a túléléshez vagy valamilyen minimális életszínvonalhoz szükséges javakhoz. Ez lehet (úgy gondolom, helyesen) egy társadalom célja, de elérésére számos eszköze állhat rendelkezésre, kezdve bizonyos általános, mindenki számára ingyenesen elérhető szolgáltatásoktól (például oktatás, egészségügy), a nyugdíjbiztosításon és a szükségben nyújtott segélyeken át a jól működő munkaerőpiacig. Sokkal specifikusabb dologról van szó: az fna azt jelenti, hogy egy társadalom minden tagja, vagyoni helyzetétől függetlenül jogosult egy rendszeres (havi) pénzösszegre, amelyet szabadon felhasználhat. Tehát azok is megkapják, akiknek közepes és magas a jövedelmük, illetve a vagyonuk, nem csak a – bármilyen értelemben – rászorulók, szemben például a segélyekkel, családi pótlékokkal, az életkorhoz vagy egészségi állapothoz kötött nyugdíjakkal. És szabadon felhasználható pénzt kapnak, nem pedig célzott jogosultságot (mint amikor a társadalombiztosítás kifizeti az orvost) vagy természetbeni juttatást (mint amikor ingyen van az iskola).
Mellette vagy helyette?
A szegénység mérséklése, a jólét egyenlősítése fna nélkül is megvalósítható, mint ahogy számos „jóléti államban” többé-kevésbé látjuk is. Az első tehát, amit rögzíteni kell, hogy az fna sajátos, alternatív eszköze lehet a hagyományosabb „jóléti” közpolitikáknak. Rögtön adódik az első „részletkérdés”: vajon a meglévő jóléti rendszer kiegészítőjeként vagy kiváltójaként, helyettesítőjeként gondolunk az fna-ra? Az 1970-es években az alapjövedelmet az angolszász piacpárti konzervatívok propagálták leginkább. Ők úgy érveltek, hogy segítségével egyszerűsíthető és hatékonyabbá tehető a sokszor pazarló és diszfunkcionális jóléti állam. Hogyan? Képzeljük el, hogy az összes ingyenes vagy kedvezményes jóléti közszolgáltatás, támogatás és segélyezés megszűnik, és felváltja őket egy mindenkinek egyformán nyújtott alapjövedelem, ami nagyjából azonos annak a költségével, amibe az eddigi rendszer fejenként került. A kapott pénzt azután mindenki úgy használja fel, ahogyan jónak látja. Mik ennek az előnyei? A támogatási rendszerek sokszor igen kuszák, bonyolultak, bürokratikusak, kijátszhatók. Az fna egyszerű, átlátható és olcsó. A döntéseket, hogy mit vesznek igénybe, a polgárok hozzák, nem pedig hivatalnokok, „lusta” állami szolgáltatók. Így az igényeiknek jobban megfelelő szolgáltatásokat, árukat kapnak, és versenyre késztetik az egyébként kevéssé motivált állami (vagy privatizált) szolgáltatókat is.
Persze szólnak komoly ellenérvek is az ellen, hogy egy egész jóléti államot az fna alapjára helyezzünk. Az egyik, hogy mi történik, ha valaki megengedhetné ugyan magának, mégsem vásárol meg valamilyen fontos szolgáltatást – például egészségbiztosítást –, és szorult helyzetbe kerül. Akkor a társadalom az árok szélén hagyja? Ha nem, akkor mégis fenn kell tartani valamilyen minimális szolgáltatást/támogatást. A másik, hogy a minimális szükségletek igen eltérők, életkortól, családi helyzettől, egészségi állapottól, lakóhelytől függenek. Ha csak nem kifejezetten magas az fna, sokaknak nem futja majd belőle olyan kiadásokra, amelyek fedezetének biztosítását amúgy a közösség indokoltnak tartaná.
Egy fokkal kevésbé ambiciózus, ezért reálisabb terv, ha az fna csak a munkanélküli- és szociális segélyezés rendszerét váltja ki. Ráadásul itt előtérbe kerül egy sajátos pozitív érv. A rászorultsághoz kötött támogatások hátulütője, hogy elvesznek, ha a támogatott helyzete javul. Emiatt megjelenik egy nem kívánt ösztönző: nem éri meg munkát vállalni, többet dolgozni mondjuk százezer forintért, ha ezzel elvész nyolcvanezer forint segélyem. Ezt nevezi a közgazdasági irodalom „munkanélküliségi csapdának”: a munkába állással a személy összjövedelme csökken. Ezzel szemben ha a kapott alapjövedelem feltétel nélküli, akkor nem vész el, és a csapdahelyzet megszűnik.
A harmadik eshetőség, ha a jóléti szolgáltatások és juttatások rendszere mellett, plusztételként vezetünk be fna-t. Hogy ez mekkora legyen, alapvetően a meglévő rendszer kiterjedtségétől, elemeitől függ. A magyarhoz hasonló sokrétű jóléti rendszerben jellemzően viszonylag marginális, önmagában a megélhetést közel sem biztosító alapjövedelemnek lehet realitása.
Az fna ellen leggyakrabban elhangzó érv, hogy lustaságra, munkakerülésre ösztönöz. Lehet ilyen hatása, ha az összege viszonylag nagy. De ez a hatás azokra korlátozódik, akik amúgy keveset keresnének a piacon, vagy jelentős áldozat nekik a munkavállalás (például családi kötelezettségeik miatt). Ők kisebb eséllyel fognak munkát vállalni, ha az fna révén e nélkül is megélnek. És nem biztos, hogy lustaságról van szó: lehet, hogy valaki a kemény, nem fizetett háztartásbeli munkát választja, vagy éppen továbbtanul. Még fontosabb, hogy azok körében, akik korábban feltételhez kötött támogatást kaptak, ellenkező irányú hatás is megjelenik. A juttatás feltétel nélkülivé alakításával eltűnik az emlegetett „munkanélküliségi csapda”, vagyis az fna a korábbiakhoz képest kifejezetten munkára ösztönöz.
Az októberi szám borító előzetese
A finanszírozás kérdőjelei
Az igazán komoly „ösztönzési” probléma inkább az fna „másik oldalán” merül fel, amelyről hirdetői többnyire megfeledkeznek: a finanszírozási oldalon. Az alapjövedelem ugyanis nem az égből hull alá, hanem adót kell beszedni hozzá, méghozzá sokat. Vagyis az fna másik nagy „részletkérdése” – a jóléti rendszerbe való illeszkedése mellett – a finanszírozása. Valójában ez a leggyengébb pontja. Nézzük meg, miért!
Tegyük fel, hogy a tervezett fna ugyanakkora, mint a korábbi, feltételhez kötött segély, és egyedül abban különbözik tőle, hogy sokkal többen megkapják: mindenki jogosult rá, az ország leggazdagabb emberével bezárólag. Ehhez nyilvánvalóan a korábbinál jóval több adót kell beszedni, hiszen eddig mondjuk ötszázezer ember kapott segélyt, ezután pedig csaknem tízmillió kap majd ugyanakkora összeget. Tegyük fel, hogy a fedezethez a kormányzat megemeli a jövedelemadó kulcsát. Akinek semmilyen jövedelme nincs, nem fizet adót, egyszerűen megkapja az fna-t. Akinek viszont van jövedelme, az egyik kezével ad: befizeti az adót; a másikkal kap: felveszi az fna-t. Egy átlagos jövedelmű személy nagyjából ugyanannyit fizet be, mint amennyit visszakap. Gondolhatnánk, hogy akkor ő se jól, se rosszul nem jár. Ez azonban nincs így. Az adókivetés ugyanis az adó összegén túl mindig többletterhet is ró az emberekre. Az adóztatás közgazdaságtanának ez az egyik legalapvetőbb állítása.
Mi ez a többletteher? Az adót a kormányzat nem egyszerűen a vagyonunkból vonja el, hanem mindig valami után fizetteti meg velünk. Az adó valamilyen döntésünkhöz, választásunkhoz kötődik. Jövedelemadót akkor fizetünk, ha piaci jövedelemért dolgozunk, ahelyett hogy otthon pihennénk vagy mást csinálnánk. Fogyasztási adót, ha fogyasztási cikkeket vásárolunk, ahelyett hogy megtakarítanánk. És így tovább. Az adó bizonyos alternatívákat megdrágít, nehezebben elérhetővé tesz. Az állam tehát nemcsak pénzt von el tőlünk, hanem egyúttal „beleszól” a választásainkba. Ez pedig komoly jóléti veszteséget jelent. Világosan kiderül ez akkor, amikor a nagyobb adókulcs hatására csökkennek azok az értékes tevékenységek – munkaviszonyok, fogyasztási célú tranzakciók stb. –, amelyekre az adót kivetik. Felmerülhet bennünk, hogy a hatást nem teszi-e semmissé, ha lényegében visszakapjuk a befizetett összeget. A válasz egyértelmű nem: az fna ugyanis független a döntéseinktől, így nem is hat rájuk a fenti módon.
A többletterhet nehéz számszerűsíteni, de közel járhat az igazsághoz, hogy a jövedelemadó többletterhe pénzben kifejezve nagyjából az adóbevétel harminc százaléka. Ami viszont biztos, hogy az adókulcs növelése gyorsuló ütemben növeli a többletterhet, mert egyre nagyobb értékű munkaviszonyokat lehetetlenít el. Egy gyakran idézett, egyesült államokbeli becslés szerint (Martin Feldstein: Tax avoidance and the deadweight loss of the income tax, Review of Economics and Statistics 1999/4., 674–680) ha az ott érvényes adószint fölött szeretne a kormányzat plusz egy dollárt beszedni, az plusz két dollár többletteherrel járna. És akkor még nem vettük figyelembe, hogy a nagyobb adókulcsok elkerülésére általában több erőfeszítést tesznek az emberek, az elkerülés megakadályozására pedig a kormányzat fordít több erőforrást… Mindez további komoly társadalmi veszteség.
Aki azt állítja, hogy a jelképesnél nagyobb fna bevezetéséhez nem kell adókat növelni, vagy nem őszinte, vagy elhallgatja, hogy más kormányzati kiadások jelentős csökkentését tervezi. Mindenesetre aki az fna mellett kardoskodik, annak világossá kell tennie, milyen pluszadóból és/vagy közkiadás rovására finanszírozná, mint ahogy azt is, hogy a jóléti állam mely elemeit őrizné meg mellette. Önmagában az fna akarása értékelhetetlen javaslat, üres ideológiai hívószó. Nem is „emberi jogok”, „társadalmi egyenlőség” vagy „igazságosság” kérdése. Ezek olyan célok, amelyeket más eszközökkel is el tudunk érni. Akkor érdemes az fna valamilyen formája mellett döntenünk, ha társadalmi céljaink elérésére más eszközöknél alkalmasabbnak ítéljük.
A jó irányt keresve
Az állam, a kormányzat nem istenség, és csodát sem tud tenni. Ha egy ország polgáraiként fna-t akarunk, azt nekünk kell fáradsággal, kemény munkával megtermelnünk, majd a kormányzat révén magunknak visszaosztanunk, elfogadva a beszedés és visszaosztás során elkerülhetetlenül felmerülő visszás hatásokat. Különösen el kell gondolkodtasson bennünket, hogy az fna túlnyomórészt azokhoz kerül vissza, akik azt az adójukból fizetik, úgy, hogy a folyamat során jelentős többletteher keletkezik.
A Szentírás és az egyház társadalmi tanítása a polgárokra és politikai ké
pviselőikre bízza az ilyen döntéseket. De a pusztában hulló manna, a kenyérszaporítás és Krisztus tartózkodása a kövek kenyérré változtatásától segíthet megtalálni a jó irányt. A „felülről érkező” ingyenkenyeret az emberek szükséghelyzetben, időlegesen és valóban az alapvető szükségleteik biztosítására kapták. Ugyanakkor nagyvonalúságot is látunk a rászorulóknak nyújtott isteni gesztusokban: a manna ízletes volt, a Krisztust hallgató nép jóllakott, s a fürjekről és a halról se feledkezzünk meg! Úgy vélem – de ez csak egy katolikus polgár véleménye –, hogy ez bizony inkább a rászorultságalapú, visszafogott, de azért nem kicsinyes támogatások irányába mutat, semmint az állandó, mindenkinek alanyi jogon járó alapjövedelem felé.
A szerző közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem docense.
Illusztráció: James Tissot: Mannaszedők (1902)
A cikk A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. októberi számában jelenik meg, ide kattintva belelapozhat, megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra! [link ide: https://jezsuitakiado.hu/evszam/2020/?tipus=a-sziv]