Az előző hónapban a kezeink közül minduntalan elfolyó időről gondolkodtunk. Ám mire a márciusi szám megjelent, minden megváltozott. Korlátozott fizikai lehetőségeink között az óráink már nem peregnek annyira. A napjaink mintha időtlenné váltak volna. De mit kezdjünk a váratlanul kapott idővel, a szokatlan korlátokkal? Hogyan lehet a krízishelyzetből lelki megújulás, újjászületés? Tariska Esztert, a dobogókői Manréza Lelkigyakorlatos Ház lelki kísérőjét kértük, adjon útmutatást az idei nagyböjtben, az otthoni hétköznapok lelkigyakorlatában.
– Úgy fogalmazta meg egyszer egy interjúban, hogy „nagyvárosi remeteként” él. Hogyan érinti a szemlélődő életet, a befelé fordulást választó emberként mindaz, ami a járvány sújtotta időszakban a környezetében történik?
– A vírusról március 12-én értesültem, amikor befejeztem egy lelkigyakorlatot. Az első néhány nap nekem is a beszerzéssel telt. Háborús képek villantak át az agyamon. A nélkülözés rémképeit vizionáltam. A fiamékért, főleg az unokáimért aggódtam. Rettegtem, s a híreken lógtam. Aztán ahogy telt az idő, ahogy a csend elkezdett növekedni körülöttem és bennem, ebben a kívülről rám szabott elhatárolódásban és bezártságban egyszer csak észrevettem magamat: a hangulataimat, a gondolataimat és az érzéseimet. Napok alatt vettem észre, mennyi nyugtalanság, teljesíteni akarás, elégedetlenség feszít, de most különös módon ezeket csak figyeltem, ízleltem. Semmi sem késztetett arra, hogy megoldjam őket, hogy csináljak velük valamit. Csak figyeltem, ahogy megjelennek és tovatűnnek. Hagytam, hogy legyenek. És percről percre, óráról órára ettől az értelmezni, magyarázni nem akaró figyeléstől kezdtem kioldódni, kiengedni, kezdtem megnyugodni.
______________________
Minél inkább korlátozódott a mozgástér,
annál inkább fölszabadultam. „Áldott állapotba” kerültem.
_________________________
– Minél kisebb a mozgástér kifelé, annál jobban megnyílik a lehetőség, hogy befelé figyeljünk?
– Engem egészen fölvillanyozott, amikor rájöttem, hogy most teljes tudatossággal pont abban vagyok benne, ami van. Mindig is erre vágytam. Kicsit lazább helyzetben vagyok, mint egy kemény napirenddel strukturált lelkigyakorlaton – a kronosz helyett teljességgel a kairoszban: a pillanatokat felfaló hétköznapi idő helyett az alkalmas, szent időben. Ez most egy nem tervezett, de az élet által diktált lelkigyakorlat.
– A „normális” hétköznapokból, a munka mókuskerekéből és ezerféle gondunkból gyakran vágyunk az elcsendesedésre, megállásra. Most azonban valóban az élet szorít rá mindenkit, hogy megálljon. Lelki kísérőt azonban nem kaptunk magunk mellé. Legtöbbünk azt sem tudja, mit kezdjen a váratlanul jött nem cselekvéssel. Milyen útmutatást lehet adni e kezdő szemlélődő embereknek? Hogyan lehet a hétköznapi tevékenységet, aktivitást és a kontemplációt egyszerre megvalósítani?
– Én például napirendet tartok. Vannak dolgok, amik nélkül nem telhet el a nap. Például mindennap egy órát tornázom. Nem mindig egyvégtében. Van, hogy húsz-húsz percet a nap különböző óráiban. Reggel és délután meditálok. Délelőtt tanulok egy-két órát. Ha nem is mindennap, de főzök. Sétálni is kimegyek a régi repülőtérre – ott nem találkozom emberekkel. A zenehallgatás is napirendi pont. Évek óta Jordi Savall felvételeit hallgatom a YouTube-on. Azért, mert azt vettem észre, hogy e zene mindig békesség születik a szívemben, ugyanakkor kitörő életteliséget, hömpölygő elevenséget élek át, ami számomra megunhatatlanul élvezetes. Most Bach Brandenburgi versenyei vannak soron, meg a zongora- és hegedűversenyek. És énekelek. Örömhírvétel napján elimádkoztam az utrenyét [reggeli istentisztelet a görögkatolikus egyházban – a szerk.]. Elmélkedem az evangéliumról. Többször tartottam hálaadó órát.
– A családdal, a szeretteivel való kapcsolattartás, a hírek, a tájékozódás hogyan tud megnyugtató módon része lenni ezeknek a mindennapoknak?
– Én is követem a híreket, megnézem a Facebookot is, de most már csak korlátozva. Vannak, akiket szundira küldök – a rémhírkeltőket és a vádaskodókat, a zavarosban halászókat. S bár létüket elfogadom, ahogy a vírus ellen a kézmosással, a kontaktuscsökkentéssel védekezem, úgy velük szemben is – de attól meg napról napra megrendülök és fölmelegszik a szívem, hogy mennyi értékes, jóakaratú ember van ebben az országban, akikkel kapcsolatba kerülhetek. Most már kezdenek felhívni azok is, akik beszélgetni jártak hozzám. Most a net segítségével folytatjuk a kapcsolatokat. És persze a testvéreimmel és a fiamékkal meg néhány jóbaráttal.
– Ma a körülmények következtében nagyon sokan váltunk „nagyvárosi remetévé”. Ránk szakadt, nem önként vállaltuk az elengedést, a magányt. Tapasztalata szerint hogyan lehet elfogadni mindazt, amit nem mi választottunk?
– Úgy, hogy tudatosan föladom a dolgokról való gondolkodást, a megoldásokon való rágódást, az okok feltárását és a válaszok keresését. Már régen tudom, hogy ezek nem hoznak megoldást. Ehelyett inkább megnyílok arra, ami van. Figyelem a lélegzetemet, az étel ízét, a lakásba beszűrődő fényeket. Nyugodtan takarítok, fertőtlenítek, iszom a kávét, hallgatom a hangokat. Most mindenre van idő. Tér keletkezik a dolgok körül. „Megtudni nem” akarással fordulok minden felé, ami felbukkan bennem vagy elém tárul, és mindent zsigerileg átélek.
______________________
A csendben, a magányban szép lassan előjönnek a rendezetlen dolgaim.
Észreveszem, ahogy fölbukkannak, és azt is, ahogy eltűnnek.
______________________
A leggyakoribb érzésem mostanában a düh. Volt, hogy a párnát ütöttem-vertem, hogy levezessem. De figyelek. Maradok, míg átmegyek.
– „Maradok míg átmegyek.” De hogy lesz a kényszerhelyzetből, a dühből elfogadás, megbékélés?
– A „maradok, míg átmegyek” kemény tudatosítási munka. Nemegyszer órákig tart. Szembenézek a feltárult hamis indítékaimmal, félreismeréseimmel, önzéseimmel, fájdalmas „látni sem akarom” érzéseimmel, és nem hadakozom ellenük. Hagyom, hogy a felbukkanó érzések, negativitások kifájják magukat. És lassan, ebben az egyszerű elfogadó figyelemben egyszer csak érthetetlenül betölt egy megnevezhetetlen békesség. Megbékülök. Megnyugszom. Belső mosollyal fogadom el magam, kezdek összebarátkozni, jóban lenni magammal, otthonra találok önmagamban. És mi az, ami marad? Békesség. Csend. Erő. Tér. Aki vagyok.
– A lelkigyakorlatok elején figyelmeztetik a résztvevőket, hogy amikor az ember elkezd szemlélődni, az egyik első nehézséget, amibe beleütközik, a gondolatok – és főleg a felkavaró gondolatok jelentik: a félelmek, a szorongás az, amivel szembe kell nézni. Most kinek ne lennének ilyen félelmei, bizonytalanságai – nemcsak belülről, de kívülről is? Hogyan lehet túljutni ezeken?
– A megbetegedés – ma már ez nem tabu – az elme, a személyiség és az érzelmi világ zavarának leképeződése a testben. Ahol betegség van, ott a háttérben megoldatlan, átéletlen, tudattalan, rendezetlen, megváltásra váró elmefolyamatok, érzelmek vannak. Járvány esetén a megoldatlan, elfojtott témák és érzelmek emberek tömegeiben válnak esedékessé a tudatosításra: félelem, harag, önzés, vádaskodás…
A vírus okozta légkörben a félelem a legerősebb. Én vagy húsz éve küszködöm a félelemmel. Iszonyú rettegéseket éltem át figyelő jelenléttel sok-sok magányban, remeteségben végzett lelkigyakorlatomon. Tavaly májusban is háromhetes remeteségben voltam. Napi nyolc órában meditáltam, és vagy tizenöt napig csak a félelem és a harag áradata dőlt belőlem. Ennek tudatosítása volt akkor az én istenszolgálatom, az én imám. És most meglepve tapasztalom, hogy nem jön. A vírus egyelőre nem mozdítja bennem a félelmet. Az a tudat van bennem, hogy élni fogok, mintha Isten is azt akarná, hogy éljek. Dolgom van még a világban.
De a vírus a végességemet is közel hozza. Igen, akár pár héten belül meghalhatok. És pont ez tart ébren arra, hogy nem mindegy, mivel töltöm az időt.
______________________
Azt kell tennem, amit élethivatásomnak ismertem fel,
és azt, ami e hivatás betöltését támogatja, segíti, élteti.
______________________
Az elmúlás lehetősége az életet táplálja bennem. Az én hivatásom Isten jelenlétében lenni. A lelkigyakorlatok adása ennek csak következménye. Most tehát a fürdéstől kezdve a cipőpucoláson át mindenben ezt gyakorlom, amennyire csak képes vagyok. Mert megvannak a „kísértéseim”, meg újak is jönnek, és gyenge vagyok. De rendületlenül kezdem elölről.
– Bár divatos és elcsépelt dolog ma a mindfulness, a mostani helyzet megmutatja, hogy a tudatos jelenlét azért több, mint a munkánkat néhány percre megszakítani, és csak a légzésünkre figyelni. Miként lehet tudatosítani a jelenlétet, ha ennyire bizonytalan körülöttünk minden?
– A vírus hozzánk tartozik, a sötét oldalunk. Nem akarjuk látni, de itt van. Akkor távozik el tőlünk, akkor gyengül meg, ha belátjuk és tudomásul vesszük az üzenetét. Mindaz, amit személy szerint kivált belőlünk a vírus okozta helyzet, a mi sötétségünk, és bennünk vár megváltásra. Az okok nem kívül vannak, tehát a világ helyreállítását önmagamon kezdem.
Megkérdezhetem: mitől foszt meg a vírus? Mi az, amire rákényszerít? Miket is gondolok én itt egész nap a lakásban járva-kelve? És milyen állapotba is kerülök, ha ezeket gondolom naphosszat, csak úgy? Otthonra találni önmagamban nem azt jelenti, hogy otthonra találok a gondolataimban. Otthonra találni önmagamban a szemlélődés szintjén azt jelenti, hogy először is szembenézek a bennem lévő zavarodottsággal, félelemmel, és azt mondom: az én otthonom most így néz ki. És ezt jelenti valójában a mindfulness: éberséggel teli állapotban lenni. Észrevenni, hogy nyugtalan, zavarodott, ideges, dühös vagyok, rettegek és félek. Felismerni, hogy a gondolataim érzelmeket generálnak, és az érzelmeim gondolatokat. Ráébredni, hogy összefüggés, szoros kapcsolat van a gondolataim és a lelkiállapotom között.
______________________
Nem mindegy, hogy mit gondolok, mert az állapotomat,
a közérzetemet magam teremtem a gondolataimmal.
______________________
Felelősséget vállalok a belső teremért.
– Mit jelent, hogy felelősséget vállalunk a belső terünkért?
– Ahelyett hogy eltüntetném, megállok, és megfigyelem, az adott érzés a testemben hol okoz diszkomfortot – például szitkozódom, és ettől a gyomrom összerándul, vagy azon agyalok, hogy milyen veszteségeim vannak, és a szívem szúr, nem kapok levegőt, a hátam befeszül, stb. –, s azután, hogy ezeket a testi érzeteket tudatosan átéltem, megengedtem, fölengedtem átengedtem, elengedtem, dönthetek arról, hogy ezt vagy azt nem gondolom tovább. Azonban ezeknek a folyamatoknak a megfigyeléséhez csend, bőséges idő, zavartalanság és főleg ismét és ismét fölszított éberség szükséges.
– És a vírus miatt szükséges karantén következtében most időnk és lehetőségünk pont van erre.
– Így igaz. „Onnan tudhatod, hogy mire van a legnagyobb szükséged, hogy éppen az van” – mondja Eckhart Tolle. Ezek a gyakorlatok azért is nagyon értékesek, mert azáltal, hogy a testi érzeteinket figyeljük, magunkhoz térünk, magunkba szállunk, és így a valóságban, egyszersmind a jelenben vagyunk. Ha elveszítjük a kapcsolatot a testünkkel, mert a gondolatainkkal máshol járunk, mint ahol testileg tartózkodunk, ha magunkon kívül vagyunk – a múlton rágódunk, vagy a jövőben fantáziálunk –, akkor elszalasztjuk az Istennel való kapcsolatot, mert Isten a jelenben van. Őt csak és kizárólag a jelenben lehet megtapasztalni. Tehát figyelem a lélegzetemet, mosogatás közben a kezemet, a víz hangját, hőmérsékletét, annak érzetét, ahogy állok vagy ülök. Mindig vissza a testembe. Azt, hogy testem a Szentlélek temploma, ezen egyszerű kis gyakorlatokon keresztül zsigerileg tapasztalom meg. Nekünk, keresztényeknek a megtestesülés és a testben való föltámadás alapfogalmaink.
– Ha nagyhéten a keresztre néz, mit jelent most önnek?
– Nagypéntek és húsvét összetartozik. Nagypéntek a szomorúság, húsvét pedig az öröm napja. És e két rendkívüli ünnepnapot a nagyszombati csend köti össze. A húsvét nem egyszerűen fölváltja nagypénteket – nem arról van szó, hogy a fájdalmat helyettesíti az öröm –, hanem a kettő között, a nagyszombati csendben az átalakulás csodája zajlik. Amikor a gyász, a szomorúság örömmé változik. A halál halálának tanúi vagyunk. Szemléljük, ahogy a halál pusztulása üdvözítő jelenné válik. A halállal való találkozás Krisztusnak az ő „óráját” jelenti: „Ezért az óráért jöttem!” Nem kívülről jött ajándékként birtokolja az életét, amit valaki is elvehetne tőle, hanem azt mondja a János-evangéliumban: „magam adom oda”. Ez az önkéntes odaadás teheti szentté, minőségivé a mostani heteket.
– Sokan hívő emberek most abban is kihívást látunk, hogy megszokott vallásgyakorlatunkat – vasárnapi szentmise, eucharisztia, imaközösség stb. – nem tudjuk folytatni. Mintha még a hitünkbe sem kapaszkodhatnánk.
– Ebben a koronavírusos, karanténos nagyböjtben a fentebb leírt praxissal folyamatosan e három nap lényege tárul elénk. Most nem szertartások alkalmain, hanem heteken át a szívünkben zajló folyamatokon keresztül éljük meg ezt a szent, minőségi időt.
Átalakulás zajlik bennünk, az országban, a világban. A figyelemmel teli csendben sok mindenre fény derülhet, ami nem az életet, hanem a halált táplálta bennünk. Éberen virrasztva, tudatos, odaadó jelenlétben, az önmagammal való szeretetteljes együttérzéssel és megbocsátással hagyom, hogy mindez megváltódjon, hogy a halál életté transzformálódjon bennem. Maradok, míg átmegyek. Saját sötétségemen áthaladva élhetem meg a szabadulásom örömét, feltámadásomat.
Fotó: Gyöngy János
Az interjú A Szív | Jezsuita magazin áprilisi számában olvasható
Rendeld meg webshopunkban a nyomtatott lapot,
vagy próbáld ki most lapunk digitális változatát a digitálstandon!