Nem szabad félnünk, nincs mitől félnünk – Interjú Csókay András idegsebésszel

Maszkos emberek lépnek ki sietve a Honvéd Kórházból, ahova épp bemenni készülök. Nagy levegő, jobb híján a szám elé húzom a sálam, és kinyitom az ajtót. Rögtön ápolók lépnek mellém, fertőtlenítés, kérdőívek, lázmérés, engedély, és már követhetem is Csókay Andrást a kórház gyomrába, az idegsebészeti osztályra. A főorvos higgadtan, mosolyogva mutatja az utat. A belőle áradó nyugalom lassacskán átragad rám is. Így kezdünk beszélgetni. 

A kórházba belépve azért megremegett a lábam. Tapasztalja itt, a kollégák között is a félelmet?

Követünk minden előírást, biztonsági intézkedéseket vezettünk be, és tartjuk a szükséges távolságot. Minden reggel imádkozunk az osztályon vizit előtt, ahogy eddig is, beszélünk az eseményekről, és tesszük a dolgunkat. Ima, beszélgetés, tenni a dolgunkat. Ez a hármas együtt sok mindenen át tud lendíteni. De félelmet a kórházban nem annyira érzek.

Aki a frontvonalban dolgozik, nem hagyhatja, hogy eluralkodjon rajta a félelem.

Ezt mondani könnyű, de megakadályozni már kevésbé… 

– Ez így van. Én is csak azért merek erről így beszélni a vírus idején, mert magam is átéltem egy nagy drámát: 2014-ben meghalt a tízéves fiam. Marcika az utolsó gyerekünk. Negyvenhét éves volt a feleségem, amikor született, a család kedvence, minden, amit el lehet képzelni. Ráadásul az egész a születésnapján történt. Vártuk a vendégeket, szendvicsek az asztalon, polgári idill. Megérkeztek a keresztszülei, mi pedig szóltunk neki, hogy jöjjön, köszönjön nekik. Semmi válasz. Elkezdtem keresni, kimentem a teraszra, tettem négy lépést, és megláttam a régi, ócska medence piszkos, húszcentis vizében hason fekve, megfulladva. Ahogy a halott fiamra néztem, hallani véltem a sátán kacaját. Mintha azt kérdezné: „Na, te nagy istentisztelő, jó keresztény, mit kezdesz most ezzel?” Azt hiszem, sokan állnak így lebénulva a mostani helyzet előtt.

Mit kezdett vele akkor?

Egy jó ideig semmit sem tudtam, csak azt, hogy Isten jobban szereti a fiamat, mint én, tehát jó helyen van. Ennek ellenére a teljes bizonytalanság és kilátástalanság lett úrrá rajtam. Ez talán most sokaknak ismerős. Borzalmas depresszióba estem. Azt gondoltam, innentől ilyen zéró aktivitási fokon fog zajlani az életem. Minden reggel bejöttem a kórházba, a reggeli egyórás boncolási gyakorlatomat érdekes módon nem hagytam abba, de aztán csak ültem a szobámban összetörten. Fogalmam sem volt, hogy menjek ki, hogyan vezessem az idegsebészeti osztályt.

Boncmesternek akartam állni, de rájöttem, hogy az orvosi munka kevésbé lélekölő. 

Hogyan tért vissza ebből a bénultságból?

Nagyjából egy héttel a haláleset után betámolyogtam egy könyvesboltba, és teljesen véletlenül kezembe akadt Mustó Péter atya Csendben születik az élet című könyve. Elkezdtem olvasni, és éreztem, ez jót tesz. Péter atyára már korábban felfigyeltem a bogotái tapasztalatairól írt könyve kapcsán. Az utcagyerekek papjaként rettenetes gyerekhalálokat élt meg. Onnantól már nemcsak ültem a szobában, hanem jegyzeteltem a könyvet, aztán a jegyzeteimet olvastam, azokat mondtam magamban amolyan meditációszinten. Ebből kaptam annyi erőt minden reggel, hogy kimenjek gyógyítani. 

(…)

Csendben születik az élet

Fotó: Földházi Árpád

A teljes interjú A Szív Jezsuita Magazin áprilisi számában olvasható

Segítse szerkesztőségünk minőségi munkáját!

Csupán eladásokból és hirdetésekből sajnos nem tudjuk fenntartani lapunkat, ezért számítunk az Ön támogatására is! Előfizetésével, könyvvásárlásával vagy adományával a Jezsuita Kiadó küldetését segíti!

Támogatom a kiadó munkáját