Megtalált gyökerek

„Isten, könyörülj meg nékünk / Ne szenvedjen tovább népünk / Megátkoztál, meg is vertél / Örök csavargóvá tettél” – hallhatjuk a fülbemászó dallamú cigány himnuszban. Milyen identitása lehet egy olyan népcsoportnak, amely így ábrázolja önmagát? Ennek kiderítésében Hofher József atya és négy cigány fiatal volt segítségemre a Jezsuita Roma Szakkollégiumból. Kitti angol–német szakos tanárnak készül, Réka a Kossuth rádiónál dolgozik, Tibor rendőr törzsőrmester, Zsolt történész. Mindnyájan vidéki cigány családból származnak.

Beszélgetésünk elején megegyezünk abban, hogy nem kell finomkodnom a kérdésekkel. „Nem leszünk díszcigányok” – vetíti előre Tibor. „Oké, gyerekek, ezt már szeretem! Szerintetek többre vittétek volna, ha nem cigány származásúak vagytok?” – szegezem nekik a nem túl polkorrekt kérdést. Mindnyájan egyetértenek abban, hogy nem választottak volna mást, de biztos, hogy sokkal kevesebb küzdelemmel értek volna el idáig.

Kitti beszél a pozitív diszkrimináció felhajtóerejéről: ha nem lenne cigány, nem került volna be különböző programokba, így például egy sokgyerekes magyar család akár még hátrányba is kerülhet vele szemben.

Rékát az egyetemen nem érte „jelentős” diszkrimináció (legfeljebb azt vetették a szemére, hogy a származásából fakadó pluszpontok nélkül biztos nem került volna be), sőt a kollégium miatt még szerencsésnek is érezte magát. A munkakeresés során azonban – az ilyenkor szokásos kiélezett versenyben – első kézből tapasztalhatta meg a cigány származásból fakadó hátrányokat („írni azért tudsz?” – kérdezték egyszer az egyetemet végzett lánytól). Ugyanakkor nagyon büszke rá, hogy ő már fog tudni segíteni a gyerekeinek olyan „alapvető” dolgokban, mint például hogy hogyan kell kitölteni egy felvételi jelentkezési lapot, ami neki még nagyon nehezen ment, hiszen nincs senki a családjában, akinél ez egyáltalán felmerült volna.

Tibor szerint kár azon fantáziálni, hogy „mi lett volna, ha…” – aztán persze ő is fantáziálni kezd. Lehet, hogy ha a szülei aláraknak egy 320-as BMW-t, akkor most nem rendőr, hanem „kábítószeres tróger” lenne. „Én azt hiszem, hogy a Jóisten mindenkit belerakott egy élethelyzetbe, és adott hozzá fegyvert, amit ha jól használsz, eljuthatsz oda, ami neked lett szánva.” Ezt a bölcsességet mélyen vallásos szüleitől hallotta először. Szerinte a munkahelyen elsősorban a szaktudás számít, az, hogy meg tudod-e csinálni, amit rád bíztak.

Zsolt azzal kezdi, hogy a jászsági kisvárosban, ahol felnőtt, „nagyon nem volt menő cigánynak lenni”, nagyon lenézték őket. Ott még a cigányok is azt mondták egymásnak, hogy ha valaki kitörne közülük (ez azt jelentette, hogy meggazdagszik), akkor ne foglalkozzon a cigányokkal, hanem legyen olyan, mint egy magyar, lehetőleg még magyar feleséget is válasszon. Pozitív diszkriminációval először a kollégiumban találkozott, ennek hatására kezdett az egyetemen olyan anyagokat olvasni, amelyek segítettek megismerni a származását. Megdöbbent azon, hogy mennyire az előítéletek és a sztereotípiák határozzák meg a cigány identitást, nem függetlenül attól, hogy a cigányok átlagban sokkal nagyobb arányban élnek mélyszegénységben a nem cigányokhoz képest. Ehhez párosul a kirekesztettség érzése. Úgy gondolja, neki is csak azért sikerült eljutnia idáig, mert mindig álltak mellette olyan emberek, akik motivációt adtak, és segítettek megtalálni magában a kellő önbizalmat a továbblépéshez. E nélkül szerinte lehetetlen „kitörni”. József atya erre megjegyzi, hogy a kollégiumnak éppen a pozitív önkép kialakítása a célja, nem tagadva azt a rengeteg sebet, nehézséget és küzdelmet, melyet a cigány származás okoz.

Ezután a cigány identitásról kezdtünk beszélgetni: miből is áll ez pontosan, milyen szokásokat követtek otthon, álmaikban (álmodozásaikban) hogy látják magukat. Sokatmondó, hogy négyük közül csak Zsolt beszél valamilyen cigány nyelvet (a lovári dialektust), és ő is felnőttként tanulta meg. A többiek azt mondták, próbálkoztak vele a kollégiumban, de az csak legenda, hogy a cigány (lovári) nyelvvizsga olyan egyszerű volna – akkor már inkább az angol, az sokkal hasznosabb is.

Zsolt felidézi, hogy az ő szülővárosában már nincsenek igazán hagyományok. Nem különbözik egymástól a cigányok és a magyarok életvitele, de még a bőrszínük se nagyon – csak éppen számon tartják, hogy ki a cigány. Az identitásuk leginkább talán még a zenében nyilvánult meg: az ő apai nagyszülei és anyai dédnagyszülei is kiváló zenészek, „jó cigányok” voltak. Édesapja viszont már egy gyárban dolgozott – akkoriban nem is nagyon volt más munkalehetőség a környéken. Zsolt az anyai nagyszüleinél nevelkedett, akik hangszeren már nem játszottak, de azért egész nap cigányzenét hallgattak. Ő is sok nótát tud, és nagyon sajnálja, hogy „vidéken már szinte teljesen eltűnt ez a kávéházi cigányzenei kultúra”. Egy hosszú asszimilációs krízis után, amikor is mindenben a magyarokhoz akart hasonulni,

eljutott odáig, hogy a cigány és a magyar identitását egyformán fontosnak érzi, nem tagadná meg egyiket sem.

Réka egy nagy, összetartó roma családból, „hagyományos” cigánytelepről jön, ahol kezdettől fogva úgy nevelték, hogy legyen büszke a származására, és a kollégium is ebben erősítette meg. Zsolthoz hasonlóan ő is romungro, de a telepen oláh- és beás cigányok is élnek. Régen be se mehettek egymás területére, de ma már minden gond nélkül házasodnak is egymással. Réka a szüleivel és anyai nagyszüleivel lakott, de nagyon sokszor mentek hozzájuk unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik is látogatóba. „Valamiért úgy alakult, hogy nálunk volt a központi hely, a gyülekező. Megvolt minden: a lányok, asszonyok főztek, mostak, takarítottak. A férfiak elővették a hegedűt, nagybőgőt, az idősek sztorizgattak. A mai napig szívesen hallgatjuk az ismert történeteket, milyen volt az élet a régi cigánysoron.” Nagy mélyszegénység nincs náluk, kivéve egy-két családot, a két-háromezer emberből mindenki dolgozik, igyekszik, képezi magát. Iskolába is mindenki jár, viszont megvan bennük az a gát, hogy minek tanulni, ha „úgysem lehet több”, nem veszik fel őket dolgozni, nem jutnak be az egyetemre. „Nekem is mindig mondták, hogy cigányként többet kell dolgoznom, de mindig volt bennem egy olyan akarat, egy belső késztetés, hogy megmutassam, hogy ugyanolyan vagyok, mint a többiek. És mindig arra törekedtem, hogy ne a származásom, hanem a teljesítményem után ítéljenek meg – ezt tanították a szüleim is.”

Kitti kacskaringós utat járt be, amíg megtalálta identitását. Felidézi például, hogy egy időben nyáron, a strandon is hosszú ruhában járt, hogy ne „barnuljon le” a bőre még jobban. Amikor társaságban volt, kellemetlenül érezte magát, ha elkezdtek cigány vicceket mesélni. Sohasem tudta, hogy ezt azért csinálják-e, mert szekálni akarják, vagy éppen „szeretetből”, mert nem vették igazán cigánynak. Amikor pedig bekerült a kollégiumba, sokáig ő érezte kívülállónak magát, mert olyan családból jött, ahol már egyáltalán nem őrizték a hagyományokat. „A szüleim elváltak, a cigányságról nem is nagyon beszéltünk otthon. Először akkor merült fel ez a téma, amikor édesanyámat nem vették fel egy munkahelyre (pedig százszázalékos tesztet írt), mint később kiderült, csak azért, mert cigány.” Vas megyei falujukban mintegy tíz roma család élt, a hagyományaikat jobban őrző magyar, sváb és horvát közösségek mellett – közülük csak ő meg a testvére kerültek el otthonról. Nagyon sokat jelentett neki, hogy a kollégiumban nyíltan lehetett beszélni ezekről a témákról, hogy a kollégisták közösen ismerték meg a cigány történelmet, a zenét, vagy egyáltalán hogy milyen egy ilyen közösségben élni. Most érzi azt, hogy bármilyen társaságba is kerül, már bátran ki meri mondani: „Igen, én cigány vagyok.”

Tibor muzsikuscsaládból származik, de már az apját is „munkahelyre vitték”, hogy valami szakmát tanuljon, mert a zenéből már nem lehetett megélni. Számukra a cigányság mindig természetes dolog volt, de az fel sem merült bennük, hogy emiatt ők ne lennének igazi magyarok (a többiek hevesen bólogatnak). Hiszen ez az anyanyelvük, az állampolgárságuk, és amikor például Erdei Zsolt bokszolt, vagy megszólalt a magyar himnusz a tévében, ugyanúgy dobogott a szívük, mint bárki másnak. A falujukban már van néhány pozitív példa, hogy aki tanult, az többre tudta vinni. „A szülők törekednek arra, hogy már a hároméves gyereknek legyen meg az internet, kap táblagépet, hogy tudjon csatlakozni egy kicsit a világhoz. Igaz, hogy sokan nagyon szegények, de mégis van bennük egy kis akarat, az összetartásukat pedig más népcsoportok, mondjuk akár a magyarok is megirigyelhetnék. A hagyományból pedig már csak kis szigetek maradtak, az itteni emberek összetartva próbálnak túlélni ebben a rohanó világban.”

Őt magát is kulturális sokként érte, amikor a szülőfalujától harminc kilométerre fekvő másik cigány faluba küldték járőrözni, ahol az út mentén földbe ásott kis kalyibák sorakoztak.

Amikor idősebb társától megkérdezte, hogy ez pontosan milyen állatoknak van, ő ránézett, és azt kérdezte: „Te hülye vagy?” Ebből tudta meg, hogy a helyi cigánytelepre érkeztek, amin az emberek a patkányokkal és a háziállatokkal osztoztak.

József atya elmesélte, hogy amikor Körömben végzett cigánypasztorációt, egy nap azt álmodta, hogy most el kell döntenie: élete végéig itt marad közöttük, vagy elmegy. „Istenem, én sváb gyerek vagyok, el se tudtam képzelni, hogy itt fogok élni ebben az iszonyú nyomorban.” Mégsem tudott csak úgy odébbállni, mert nagyon megszerette őket. „Szörnyű érzés volt, de amikor felébredtem, már újra tudtam örülni nekik. Szembesülsz valami drasztikusan más impulzussal: átélni az ő identitásukat, azt a végtelen szegénységet, átélni azt, hogy abszolút tehetségesek kicsiként, de tudom, hogy börtönben fogják végezni.”

Megtudtam azt is, hogy a roma fiatalokat mennyire frusztrálja a „zenész cigány” sztereotípiája. Réka elmondta, hogy amikor a munkahelyén bemutatkozik egy új kollégának, általában azt kérdezik tőle: „És milyen hangszeren játszol?” Tibortól is kérték már a kollégái, hogy „húzza el a nótájukat”. Kitti még egy politikai rendezvényen is találkozott olyan véleménnyel, hogy a romáknak a zene és a sport területén lenne kitörési lehetőségük – le is vonta a következtetést, hogy akkor ő nem fog kitörni, ugyanis se zenélni, se versenysportolni nem akar.

Utolsóként azt kérdeztem tőlük: éreznek-e magukban hivatást arra, hogy visszamenjenek a cigánytelepre segíteni, vagy inkább élik a saját életüket? Erre szintén érdekes válaszokat kaptam. Bár a magyarok általában azt várják a roma értelmiségtől, hogy „emeljék fel” a telepen élő társaikat, ezek a dolgok egyszerűen nem így működnek. Beszélgetőtársaim először is egyetértenek abban, hogy az „amerikai típusú” szakmai kvóták bevezetése a cigányságnak is nagyon sokat jelentene. Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy míg a teljes lakosság körében a számuk lassan a tíz százalékot is eléri (vagy már meg is haladta), addig a médiában és a legtöbb foglalkozásban szinte nem is látszanak a roma szakemberek.

Kitti leendő pedagógusként eltökélten hisz az integrált oktatás erejében, és nem érti, miért kellene egy roma gyerekkel másként foglalkoznia, mint például egy hasonlóan szegény körülmények közül érkező magyarral. „Ha egyszer saját osztályom lesz, én mindenkinek azt fogom adni, amire szüksége van, függetlenül attól, hogy milyen származású.”

Réka úgy érzi, soha nem is szakadt el a cigányteleptől, ahonnét származik, hiszen rendszeresen jár haza, találkozik a családtagjaival, rokonaival és barátaival. Bár régebben neki is voltak olyan ambíciói, hogy majd valamilyen szociális missziós központot alapít, ennél szerinte sokkal többet számít a puszta jelenléte, és a példa, hogy tanulással ki lehet törni a szegénységből. És persze hisz a média erejében is, ezért választotta a szakmáját.

Tibor sokszor gondol arra, hogyan lehetne segíteni a hozzá hasonló roma fiataloknak. Amikor például hallotta, hogy a határvadászcsapatoknál [a határon a rendőrök, katonák mellé beosztott polgári egységek hivatalos elnevezése – H. G.] rengeteg emberre van szükség, egy szintén roma származású ismerősével kitalálták, hogy a hiányt akár a megfelelő készségekkel rendelkező roma fiatalokkal is lehetne enyhíteni. A megvalósításig azonban nem jutottak el: „Lehet ilyenekről álmodozni, de végül úgyis fel kell ébredned.” Ugyanakkor a példa, hogy egy „szénfekete cigány gyerek” rendőregyenruhában járőrözik az utcán, egy balesetnél elsőként kötözi be a pórul járt bácsika vérző fejét, önmagában nagyon sok embert inspirál.

Zsolt történészként a felvilágosítás erejében hisz, és nagyon fontosnak tartja a még fellelhető hagyománymorzsák összegyűjtését. Bár eredetileg nem a cigányság történetének kutatásával akart foglalkozni, ahogy egyre jobban megismerte és elfogadta származását, törvényszerűen kötött ki ennél – szakdolgozatát az 1960-as években megindult cigánytelep-felszámolások társadalmi hatásairól írja. József atya lakonikusan megjegyzi, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában”, viszont a cigánysággal foglalkozó szakembereknek és döntéshozóknak melegen ajánlja, hogy gyűjtsenek maguk köré néhány hűséges cigány barátot, akiktől első kézből értesülhetnek a problémáikról. Végül, de nem utolsósorban valamennyi beszélgetőtársam egyetért abban, hogy „a cigányok szívéhez a valláson keresztül vezet az út”.