„Mindegy, milyen tempóban, csak haladjak”

Beszélgetés Kurczina Terézia SJC testvérrel

A Jézus Szíve Társasága közösség tagjának testi-lelki mozgatója a rendszeres futás. Ennek történetéről és ajándékairól mesélt.

1. Gyermekkorában jelen volt a vallás?

Nagy családban nőttem fel, és katolikus hitben ne­veltek bennünket, amit akkor nem értettem igazán, de szokásból, engedelmességből mindent megtettem gyer­meki hittel. Egy kis tanyán éltünk Szabolcs megyében, és ott a természet közelében mindig valami csodáról ábrán­doztam. Kamaszkoromban aztán azt mondtam, na, majd én a kezembe veszem az életemet Isten nélkül. Ez úgy tíz évig tartott. Közben erős hiányérzet volt bennem, és vé­gül újra jártam templomba. Megtértem, és ismét tudtam szentségekhez járulni. Ezután szereztem meg a bölcsődei munkám mellett a hitoktatói végzettséget.

2. Mi lendítette tovább az Istennek szentelt élet felé?

Ekkoriban azt gondoltam, hogy aki hisz, és Isten útjára lép, azt semmi baj nem éri. Csakhogy sok kap­csolati, egészségügyi problémám lett, és amikor ezekkel szembesültem, nagyon összekuszálódott az életem. Meg­rendültem, nem tudtam, mire vagyok én itt, miért is hi­szek. Debrecenben, ahol éltem, volt egy lány a katolikus egyházközségben, aki kármelita lett. Ő egyszer hazaláto­gatott, ami náluk nagyon ritkán fordul elő – bizonyára az Úr küldte hozzám. Elmondtam neki, mit érzek, és ő egy Szent Ignác-i lelkigyakorlatot ajánlott nekem. Így jutottam el Tahiba, és az a lelkigyakorlat teljesen megváltoztatta az életemet. Az volt az igazi találkozás Istennel. Onnan még hosszú út vezetett a Társaságba, de az is kegyelmi időszak volt, amíg minden rendeződött körülöttem, és megérlelt az Úr erre a hivatásra.

Fotó: Pásztor Péter

3. Milyen volt ez a találkozás?

A múlt minden fájdalma kifolyt belőlem, szó szerint, mert nagyon sokat sírtam. És közben valahogy átél­tem, hogy Isten mennyire szeret, hogy soha nem hagyott magamra, és minden bajt a javamra fordított. Nagyon bol­dog voltam ebben a szeretetben. Megértettem, hogy min­den, ami történik velem, kegyelem, akár jó, akár rossz. Persze a rosszat fájdalmas átélni, de Isten nem véletlenül engedi meg. Ez megváltoztatta az Istenhez, önmagamhoz és másokhoz való viszonyomat is.

4. Hogyan kezdett el futni?

Még nem voltam a Társaság tagja, de minden év­ben elmentem lelkigyakorlatra, mert úgy éreztem, enélkül nem érdemes élni. Évekig Dobogókőre jártam, és minden nyáron volt ott egy körülbelül velem egyidős úr, aki mindennap futott. Láttam, hogy mennyire élve­zi, és irigyeltem. Tőlem ez nagyon távol állt, gimnazista koromban sok gúnyos megjegyzést is kaptam a tornata­nárunktól. Legalább öt évig néztem, hogy fut ez az em­ber, és végül eldöntöttem, hogy futni fogok mindennap öt percet futópadon, és ezt megpróbálom havonta öttel emelni. Az első héten lógott a nyelvem, annyira kime­rített az az öt perc, de körülbelül két hét után már érez­tem, hogy könnyebb. Elkezdtem nagyon lassan emelni a sebességet, majd az időt, és észrevettem, hogy edző­döm. Most már a szabadban futok, Pécelen van egy kör, amire rászoktam, kicsit több mint öt kilométer, és reg­gelente általában azt szoktam megtenni. Ha kihagyom, az rossz hatással van az egész napomra, ahogy az is, ha az imát hagyom ki.

5. A mozgásnak van szerepe az imaéletében?

Olyan, mint az Istennel való kapcsolatom. Gyerek­koromban mind a kettőtől idegenkedtem, persze arra is rájöttem, hogy azért, mert az osztálytársaim, akik kisdo­bosok, úttörők voltak, csúfoltak azért, hogy én templomba megyek. Ugyanúgy, ahogy a tornatanár is gúnyolt, ezért távol tartottam magamtól a mozgást is, a hitet is. Aztán elfogadtam, hogy mindkettő az életem része, és ezek visz­nek előre. A futás nem is csak olyan, mint az ima, hanem maga is ima.

6. Szent Ignácnak is fontos a testi jelenlét az imában.

Szemlélődő meditációs lelkigyakorlaton voltam Ta­hiban, és az egyik reggel föl akartam futni az ottani Du­na-hídra. Nagyon magasnak tűnt. És akkor eszembe ju­tott, amit előző nap mondtak az imagyakorlatokról, hogy figyeljünk a testünkre. Elkezdtem figyelni a lábam, hogy az izmok hogyan mozognak, a cipő hogyan öleli körbe, és milyen puha, milyen könnyedén tudom emelni. Egyszer csak már fent voltam a híd legmagasabb pontján. Vissza­térő élményem, hogy a futás közben meglévő nyugodt, tiszta tudatállapotban megértek dolgokat.

7. Például mit?

Egyszer, ahogy egy keskeny járdán futottam, ak­kora sebességgel jött szembe egy csuklós busz, hogy meginogtam. Eszembe jutott az az ige, hogy „aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék”, és akkor megértettem. Jön velem szembe a világ az üzeneteivel, ítéleteivel, és valóban vigyázni kell, hogy el ne essek, hogy megma­radjak az utamon. Azt hiszem, ami futáskor születik meg bennem, az a Szentlélektől van. Előfordul, hogy nehézkesen megy, merevek az izmaim, és úgy érzem, csak vánszorgok. Az ima is nehéz néha, de közben az Úr dolgozik. Lehet, hogy azzal is akart nekem valamit adni, hogy én ott „végigszenvedtem” az imát. De kitar­tottam benne. Mindegy, milyen tempóban, csak halad­jak. Mármint Isten felé.

8. Vannak példaképei, esetleg követ más spor­toló egyháziakat?

Nem követem, hogy mások futnak-e, vagy nem. Ne­kem az a meggyőződésem, hogy mindenkinek fel kell fe­deznie, hogy mi az, ami előbbre viszi. Mindegy, hogy van-e még egy olyan ember a Földön, aki azt csinálja. Nem kell hasonlítanom senkihez. Én rátaláltam arra, ami öröm­mel, életerővel tölt fel és derűt áraszt, ami kihat a kör­nyezetemre.

9. Mi volt a legnagyobb ajándéka, amit a futás­tól kapott?

Két dolog jut eszembe, az egyik a hatvanadik szü­letésnapom, amikor „életfutást” szerveztek nekem: min­den évemért futottam egy percet. A Pécelen fenntartott idősotthonunk kertjében mécsesekkel jelölték ki a pá­lyát. Havas volt a kert, a fák is – decemberben szület­tem. Több kört kellett futnom, és minden fordulóban bemondták, hogy hány percnél tartok: „most huszonöt éves vagy”, „negyvenéves vagy”, és átéreztem, hogy abban az évben mi történt velem. Amikor nehéz időszakra em­lékeztem, a terep is nehezebb volt, amikor pedig a meg­térésem évéhez értem, rám zúdult a sok fehér hó a fá­ról. Csodálatos visszaigazolás volt ez az Úrtól. A másik ajándékom pedig egy póló, amit az örökeskü letételekor kaptam. Az elejére a szívem fölé van írva, hogy „Teréz SJC”, a hátuljára pedig jó nagy betűkkel, hogy „Jézussal futok”. Egész nap nagyon boldog voltam, de ahogy meg­láttam ezt a pólót, óriási öröm járt át, még most is bele­borzongok. Igen, Jézussal futok, bármit teszek, Jézussal, Jézus által és Jézusnak teszem.

10. A futásban és az imában is fontos a rit­mus, ami a verseiben is visszaköszön. Mióta ír?

Érdekes módon ez is egy lelkigyakorlathoz kapcsolódik. Dobogókőn voltam, az utolsó nap ültem a kápolnában, és nagyon nagy hála volt bennem a lelkigyakorlat ajándéka­iért. Jöttek fel bennem a hála szavai, és azt vettem észre, hogy rímekben jönnek. Leírtam, és megmutattam a kísé­rőmnek. Azt mondja „Teréz, hát ez gyönyörű!” Azt hittem, ez egyszeri alkalom volt, de aztán hónapokkal később újra megtörtént. Nagypénteken annyira hatott rám a szertartás, hogy nem tudtam kimenni a kereszthódolatra, mert azt éltem át, hogy egy sivatagban vánszorgok, és a meggyö­tört Jézus egyszer csak ott van előttem, és árad rám a sze­retete. Ez az érzés is rímekben jött fel belőlem, és azóta is vannak ilyen alkalmak. A vallásos versek után pedig el­kezdtem gyerekverseket is írni, ami régi vágyam volt, de a bölcsődei években még nem ment. Istennek semmi sem lehetetlen.

Megosztás