Istenkapcsolatunk, találkozásunk a Teremtővel… Amíg azzal van dolgom, akit túl jól ismerek, addig az nem az Isten. Ameddig saját bizonyosságaim-biztonságaim erődjében ülök, védtelen vagyok. Ha „istenélményeim” saját elgondolásaimban erősítenek meg, akkor valójában még nem találkoztam az Élővel, az Egyetlennel, a Másmilyennel. A kétely és az újfajta megbizonyosodás, az elbukás és a más erővel való felkelés, a kilendülés és az új útra lépés, a kifordulás és a megtérés éppen ezért fokmérője és hitelesítője minden olyan történésnek, amelyről úgy vélem: az Istennel találkoztam általa.
Ember és Isten találkozása. A Szentírás számos eltérő módon írja le ezt a nagy és rejtélyes pillanatot: békésen és viharosan, intim meghittségben és kozmikus léptékű történésben, nyugalomban és küzdelemben egyaránt sor kerülhet rá. Az évek során számomra egy elbeszélés különösen is kedvessé vált. A Teremtés könyvének 32. fejezete számol be arról, hogy Jákob elhagyja apósának, Lábánnak a földjét, és útra kel, hogy hazatérjen. Nem könnyű és veszélytelen ez a vállalkozás. Sok-sok évvel korábban ugyanis a patriarcha tolvaj módjára, ikerbátyja, Ézsau haragja elől menekülve futott a messzi országba. Csellel ellopta apjuk, az időskorára megvakult Izsák áldását, ráadásul visszaélve anyjuk méltatlanul kivételező szeretetével. Az elbeszélésben tehát aggódva, szorongva a múlt árnyaival terhes emberi találkozásra készül a fivérével, ám váratlanul szó szerint belebotlik az Úr angyalába, akiről a történet végére kiderül: képében maga Isten jelent meg a folyami átkelőnél (23–33).
A biblikusok úgy vélik, egy ősi, pogány mítosz költözött be e helyütt a Bibliába. Sok nép vélte úgy, hogy a veszedelmes gázlóknál szellemi lények, istenségek lakoznak. Az ő jóindulatuktól, kegyüktől függ, hogy a vándor biztonságban átkelhet-e a vízen. Ha elmarad a kellő ima és áldozat, akkor ezek a természetfölötti lények elragadják a lelket, megölik az utazót. A régiek így magyarázták a megannyi végzetes kimenetelű balesetet, amely ezeken a helyeken történt. A Szentírás kontextusában azonban kitágul a kép: nemcsak a Jabbok folyó angyaláról, embert fenyegető hatalmáról van ugyanis szó, hanem egy sokkal mélyebben zajló-zúgó folyamatról: Jákob belső világáról, a bűn terhéről, a feldolgozatlan múlt súlyáról, a kiszámíthatatlan jövőről, a két ország között a senki földjén megrekedő ősatya nemcsak fizikai, de spirituális birkózásáról is Istennel, Ézsauval, végső soron pedig önmagával. „Jákob egyedül maradt odaát” (25) – ez nem pusztán koordinátája az eseménynek, a fizikai tér valamiféle meghatározottsága, hanem sokkal inkább tükröződése a legfájóbb tapasztalatnak: a „mögött” (a feleség családjának földje) és az „előtt” (a bosszúra vágyó báty és családjának birtoka) között ott áll az ember, aki cseles volt, aki ügyeskedett, aki túlságosan is tudta magáról, hogy ő az Úr kegyeltje, s emiatt végül magára maradt. A felkiáltás: „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz” (27), különös erejű ezen a ponton. Nem pusztán valamiféle jámbor vágy visszhangzik benne az égi kegyelem után. Az évekkel korábban csalással elnyert, az elsőszülöttnek járó atyai áldás ugyanis egyszerre lett Jákob legnagyobb java s ugyanakkor életét megnyomorító vétke. A vak apát, Izsákot be tudta csapni, ám azt, akivel most találkozik, nem tudja megtéveszteni. Itt nincs már senki, aki segíthetne. Sem a kényeztető anya, sem az oltalmazó család, sem az emberi ravaszság. Itt puszta önmagában a törékenység, az esendőség, a sebesültség néz farkasszemet a Léttel, az Igazsággal.
Ez a rövid epizód szó szerint szemlélődésre hív, elképesztően intenzív mélységei vannak. A szülői áldást elcsaló Jákobot végül az Úr angyala trükkel győzi le: megérinti csípőjét, amitől a férfi lesántul, harcképtelenné válik (26) – csaltál, és most téged győztek le „csalással”. Az ember, aki mindenáron meg akarja tudakolni Isten nevét (s ily módon kimondva-kimondatlanul uralni akarja az uralhatatlan Misztériumot), végül a saját nevét kell hogy elárulja (28). Ő, aki győzni akart, mégpedig a saját módján, elgondolása szerint, végül elbukik – és furcsamód mégis nyer. Új nevet kap: „Ezentúl ne Jákobnak hívjanak, hanem Izraelnek, mivel Istennel szemben erősnek bizonyultál, és emberek fölött fogsz győzni” (29). A párhuzamok és ellentétek minden szó, szófordulat előtt izgalmas, lebilincselő távlatot nyitnak. Amikor olvassuk e történetet, minket is magával ragad az örvénylés. A Jabbok halálos habjain túl feltárul előttünk a létezés megrendítő és lelkesítő hullámverése.
Miféle találkozás ez? A teremtmény semmit nem kap meg abból, amire önerejére építve vágyott. Végül mégis mindent elnyer. A Teremtő elrejtőzik, és mindannyiszor kibújik az emberi ölelés-szorítás bilincséből, végső soron mégis megmutatja önmagát. Nem a nevét árulja el, nehogy azt higgye bárki is, hogy ő birtokba vehető; ám kinyilatkoztatja irgalmát, megbocsátását. Ő az áldás Istene, akit térdre kényszeríteni nem lehet – ám azt sem akarja, hogy végtelen ereje összezúzza azt, akit szeret, az emberi lényt. Jákob végső soron nem a fejében-lelkében kitalált és megformált istenséggel találkozott – hanem a valódival, az igazival, az egyetlennel, aki előtt érdemes térdre hullania. Eközben pedig furcsa módon elveszíti a korábbi életében kiforrasztott önmagát, s helyébe megnyer valakit, Izraelt, aki egyedül Isten által, rajta keresztül definiálható.
Amikor a hitemre, a hitben bejárt életutamra tekintek, újra és újra ez a kép tűnik fel előttem. Ki merem mondani, hogy soha nem azt kaptam hívő egyénként, az egyházban szolgáló papként, amire önakarattal vágytam, s apránként azt is megértettem: nem az vagyok, akinek mutatkozni szeretnék a többiek előtt. A lét hatalmas birkózása, olykor inkább vergődése mögött apránként felsejlik a hittanon, a tételmondatokon túli. Az, aki végtelenül több mindennél, amit elképzelek, gondolok, sejteni vélek.
A cikk teljes terjedelmében A SZÍV Jezsuita Magazin 2020. szeptemberi számában olvasható el, ide kattintva megvásárolhatja, vagy akár elő is fizethet a lapra!
(Kép: Rembrandt: Jákod harca az angyallal)