A magyarországi börtöncursillo, e keresztény lelki megújulási mozgalom történetében elsőként tért vissza egykori fogvatartottként apostolkodni a rácsok mögé. Bakonybélben beszélgettünk vele, a bencések barátjával, aki egyébként a pannonhalmi főapátság árnyékában él. A zárkából már szabadult, talán egy egészen másféle cellába tart, de akkor is Istennek ad hálát az életéért, ha végül marad az albérletében.
– „Az igazság vigyori arca dalol, / a valóság mázsás segge alól!” Ki írta, kiről írta?
– Szoktam verseket írni, csak úgy magamnak, magamról – terápiás jelleggel. Amiből az idézet származik, annak az Antropomorf sokadalom címet adtam.
– Aki kicsit is ismeri, tudja, hogy az arcán sokszor látszik derű, pedig az élete nem mázsás, hanem inkább tonnás súly alatt nyög gyermekkora óta. Hogyan nevelkedett?
– Szüleim sosem dolgoztak, itt a piros, hol a pirosból éltünk, amíg apámat egyszer úgy el nem verték a nyomozók, hogy ezután szinte ki sem mozdult otthonról, gyufázni legalábbis többé már nem ment. A szüleim abból éltek, hogy kihúzogatták a lakást emberek alól, aztán eladták azokat. Később mi is kezdtünk egyre kisebb lakásokba költözni, és a különbözetet feléltük. Szüleink rászoktak a drogra, Kőbányáról Józsefvárosba költöztünk, egy ideig még különböző csalásokkal úgy-ahogy fennmaradtunk, de a kábítószer miatt végképp lezüllött a család. Kamaszkoromra én is rászoktam a kábítószerre, és megindultam a lejtőn. Hiába voltak jó tanáraim, és talán egy kis eszem is a tanuláshoz, iskola után mindig hazamentem… A drog megszerzéséért én is „újítani” kezdtem dolgokat, csaló lettem magam is. Aztán mindez elfajult, rablással fogtak meg először a rendőrök.
– Először?
– Többször is voltam börtönben: fél évekre, három hónapokra. A leghosszabb ítéletem két év kilenc hónap volt a Gyűjtőben. Ott kemény volt az élet. Utána viszont leszoktam a drogról, és volt három józan évem. Még le is érettségiztem, sőt felvettek a Pécsi Tudományegyetem romológia szakára, mert mindig hittem abban, hogy foglalkoznom kell a cigánysággal. Miért vagyunk így lemaradva? Akkora szívünk van nekünk, cigányoknak, miért nem jutunk egyről a kettőre? Nagyon fáj nekem, hogy hiába vagyunk értékesek, nem találunk magunkra. Végül még csak el sem tudtam kezdeni a tanulmányaimat…
– Mi jött közbe?
– A drog. Éppen csak felálltam volna, már vissza is estem.
– Ilyennek képzeljük el a poklot.
– Négyen voltunk testvérek, de egyikük, az öcsém meghalt. A kábítószer miatt felakasztotta magát: én találtam rá, és vágtam le a kötélről. Hozzá hasonlóan sokáig én is azt gondoltam, hogy semmit sem érek. Az életem nagy része így telt: értéktelenül, elhagyatottan, sebzetten, sérülten, kiszolgáltatva, visszahúzódva, tépelődve. Öt vagy hat alkalommal kíséreltem meg öngyilkosságot. Gyógyszer, falc…
– Falc?
– Vágás. Ez a nyakamon például elég veszélyes volt. A kábítószer is önpusztítás. Utólag sem értem, miért akartam eldobni az életet magamtól. Talán azért, mert nem szerettem, nem becsültem magamat. Ezzel egyébként még ma is küzdök. Sőt: könnyebb az Istennel és az emberekkel békében lenni, mint magammal.
– Azt gondolnánk, hogy megjárva a poklot és találkozva Istennel csak megjött az önbecsülése.
– Miután Isten rámutatott az értékeimre, többen is becsülnek, nőttön-nő az önbecsülésem, és főleg az önbizalmam. De mindezek mellett természetesen van önkritikám, olyannyira, hogy megtehettem az első lépéseket, eltávolodva az önközponttól. Valóban felfelé ívelő szakaszban van az életem, a hanyatlásban különben is eljutottam a legnagyobb mélységekig. Bár azt is megtanultam, hogy mindig van lejjebb. Egyszer karácsonykor tértem haza, de nem tudtam bemenni a lakásba, mert a tartozások miatt lefalazták az ajtót. Visszahúzódtam a pincébe, hemzsegtek rajtam a lapostetvek. Éheztem két-három napig, de amikor szereztem egy kis pénzt, mégis kábítószert vettem.
– Ha mégis mélypontot kellene megjelölnie, a pincét mondaná?
– Ha Pilinszky János híres versére utalok, a karácsonyi pincébe bújás lehetne a mélypont ünnepélye. Ha kívülről nézem, csúsztam ennél is lejjebb, amikor a Kálvin téri aluljáróban laktam, de az már a mélypont alatt volt. Egy ideig ugyanis az ember még azt gondolja, képes fordítani a saját sorsán. Akkor még eljárhatsz a Válaszút Misszióba vagy a tűcsereprogramba. Ebben az életszakaszban még talán tudnál változtatni, ha elkezdenéd intézni az irataidat. De később már erre sincs energiád, csupán arra futja, hogy a következő adagot megszerezd.
– Mi hozta ki a Kálvin térről?
– Onnan vonultam be a börtönbe, úgyhogy részben a büntetés-végrehajtás. De a kérdése nyilván nem egészen erre utal. Az aluljáróban történt velem valami nagy dolog, amikor találkoztam két fiatallal. Alig múltak húszévesek, Gyarmati Bálint Fülöp és Ficsóri Anita. A Szent Egyed Közösséggel jöttek szerdánként ételt osztani és beszélgetni. Amikor Pesten vagyok a húgaimnál, a mai napig mindig ellátogatok a közösségbe misére. Bálint amolyan filozofikus alkat, én meg csak egy szál cigiért léptem oda hozzá berivotrilozva. Akkoriban gyógyszer nélkül már olyan szorongó voltam, hogy föl sem mertem nézni az emberek szemébe, de a Rivotril miatt volt bátorságom, és odaléptem Bálinthoz. Persze érdekből kezdtem el vele beszélgetni, hogy a végén pénzt kérjek tőle, de ezt nem érzékelte. Jól benyugtatózva József Attila Eszmélet című versét szavaltam nekik: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja”.
– Barátság lett belőle?
– Többször találkoztunk. Sőt Anita megkérdezte, hogy ha bevonulok a börtönbe, jöhet-e hozzám beszélőre. Megdöbbentem, elcsodálkoztam: számítok valakinek? Ez hatalmas lökést adott. Mindig is éreztem Isten hívását, szerintem senkit sem hagy szárazon az Úr, de ebben a találkozásban azt éltem meg, hogy Anitát és Bálintot használja az Isten. Már
azzal a hittel vonultam be a Markóba, majd Baracskára, hogy Istennek velem is terve van,
és ha imádkozom, megmutatja majd nekem az irányt, én majd hozzáteszem a magamét belső munkában, kitartásban. A bevonuláskor elpöcköltem az utolsó csikkemet, és azóta sem gyújtottam rá. Anita figyelme hatalmas lökést jelentett számomra. Akkor éreztem át ezt a másik oldalról, amikor idén februárban bementünk munkatársként szolgálni a börtöncursillóval. Azt éreztem, hogy a fogvatartottak – akik közül egyébként sokakat régről ismertem – feltétel nélkül elfogadják azt a bizonyságot, amit Istenről teszek, mert annyira örülnek, hogy valaki emberi hangon szól hozzájuk. Én meg először arra gondoltam: „Csessze meg, most már felelős is vagyok, mert visszamegyek hozzájuk, és a szemükben a drogos és simlis cigány gyerekből becsületes életet élő ember lett.” Persze annak idején a börtönben is megéltem ezt: aki kintről jött be keresztény foglalkozást tartani, az soha egy rossz szót sem kapott. Talán egyedül a drága Feri bácsi piszkálódott, de csak amúgy hitvitajelleggel.
– Ő is fogvatartott volt?
– Igen, de már szabadult. A börtönbe nagyon sok felekezet bejár, és mit mondjak: a mi katolikus vallásunk nem a legnépszerűbb a keresztény felekezetek között… Úgyhogy Baracskán úgy adódott, hogy Bernwallner Feri bácsi, ez az idős sváb ember és én, a fiatal cigány srác képviseltük Rómát. Szórakoztatott, másrészt benne igazi barátra leltem. Rengeteget köszönhetek neki. Ő a kápolnán kívül is azt képviselte, amit odabent megvallott. Mert egy-egy nagy dicsőítés után bizony előfordul, hogy amikor a srácok visszatérnek a zárkába, minden ugyanott folytatódik. Engem az érdekelt a Bibliából, amit a hétköznapi életemben hasznosítani tudok. Feri bácsi hite ezt adta meg: hogyan is kell kereszténynek lenni. Ugyanezt tapasztaltam meg a cursillós Gillay Zoli vagy Szabadkai Zsolt barátommal. Rájuk mindig lehet számítani, Zoli vitt a cursillo közelébe, máig barátok vagyunk. De így kerültem Pannonhalmára is. Hortobágyi Cirill atya egyszer bejött misézni Baracskára, és a szertartás után megszólítottam. Hihetetlen, de azonnal megtalálta velem a hangot.
– Hogyan érte el ezt Cirill atya?
– Odabent mindenki főnök akar lenni, és hamar megtalálja mindenki a helyét a hierarchiában. Vagy ha nem találja, megmutatják neki. Cirill atya viszont úgy szerzett magának tekintélyt, hogy szelíd volt. Amikor ő mondta, hogy Jézus Krisztus szeret és megkegyelmez, neki elhittem, mert láttam rajta, hogy tényleg így gondolja. Ez az igazi tekintély. A bencések nem lehajoltak, hanem odahajoltak hozzánk. Amikor szabadultam ezer forinttal a zsebemben – ennyi járt nekem –, és kiléptem a börtönből, ott várt rám Vincze Iván testvér. Ivánnak köszönhetem a legtöbbet, Cirill atyával járnak be misézni, ő a kántor. A szabadulásomkor szemmel tartott, és odafigyelt rám, támogatott és támogat most is. Számomra biztonságot jelent, rá mindig számíthatok, nevelőapám nevelés nélkül. Tudom róla azt is, hogy ha az éjszakában gondom lenne, értem jönne. Egyértelmű, hogy Isten emelt fel engem, ő formált ki a Lelke által, ő tesz olyanná, aki képes becsületesen, tiszta szívvel élni a kegyelem alatt. Csakhogy mindezt Krisztus testén keresztül teszi meg, azokon keresztül, akik segítettek, és segítenek nekem, ez a valódi egyház: a húgaim, Tünde és Rebeka, Binzberger Ákos atya vagy éppen Iván testvér. Azóta is ott lakom Pannonhalmán, följárok zsolozsmára. Nem is akartam Pesten maradni, mert tudtam, hogy olyan kísértés lesz számomra a pesti éjszaka, aminek én tartósan nem fogok tudni ellenállni. Így is nehéz, de a Szentlélek erejével napról napra kitartok. Vonz a szerzetesség, de a lényeg, hogy ne menekülés legyen a részemről. Menekülés az életben való helytállás és a hétköznapok terhei elől. A bencések azt mondták nekem: akkor állsz készen a szerzetességre, ha készen állsz egy párkapcsolatra is. Ezért várok, dolgozom, és a vallásomat a bencésekkel gyakorlom.
– Hogyan éli meg a hitét?
– Így, hogy visszatekintve látom, hogy Isten megszabadított a drogtól, felemelt, látom azt is, hogy igaz az Úr. Akkor viszont a bűnbocsánat is igaz, amit Jézus és a kereszt által nyerünk el. Akkor viszont az is igaz, hogy Isten a szövetségesem. Jézus pedig tutira, százszázalékosan vissza fog jönni. És csak remélhetem, hogy az örök életre jön vissza.
Azt látom komoly katolikus embereknél, főleg értelmiségi barátaimnál, hogy aggyal akarnak hinni.
Az értelmükkel lekorlátozzák Isten beavatkozását az életünkbe. Ez még lehetséges, ez már nem. Pedig Jézus nemcsak bátorítást és menedéket ad, ennél ő többet ígér: „Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem azt.” A valamit azt jelenti, hogy bármit kérhetünk, és majd az Isten dönt. A háromdiplomás ember mégis ellentmond ennek az értelmével, és már Isten előtt dönteni akar. A szókimondásom hatására minden modorosság eltűnik, mert hirtelen erőt ad a közös elmélkedésnek, hogy a többiek is ráéreznek: ők is szabadon beszélhetnek önmagukról. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is csak részben vagyok nyílt. A bűneimről tényleg könnyen beszélek, viszont azt elmondani, mi történt velem aznap a munkahelyemen, vagy hogyan telt a hetem – na, arról már én sem tudok olyan fesztelenül beszélni.
– Miért, mi történt a héten?
– Nagyon nehéz. Bejárok Győrbe egy bútorgyárba dolgozni, közben tanulok asztalosnak, és egy szociális munkással elkezdtünk egy terápiát, hogy valahogy a gyerekkoromból megmaradt sebeket gyógyítsuk. A terápia nagyon jó, és érzem, hogy könnyebben tudok magamról beszélni. Sőt igazi örömhullámok törnek rám időről időre ima közben. Most nehezeket vállaltam a böjtben, szó szerint alig jutalmazom magamat, és ez ellen az ember teste nagyon komolyan felháborodik. Mi az, hogy nincs szénsavas üdítő? Mi az, hogy nincs édesség? A böjtöt én az önjutalmazás megvonásában látom. Viszont így többet imádkozom, és a nehézségek után jön az örömérzés: Jézus Krisztushoz tartozom, jó vágányon van az életem, szeretek élni, próbálok hozzátenni mások életéhez is, javítani rajta.
– Emiatt tért vissza februárban a cursillo keretében a baracskai büntetés-végrehajtási intézetbe? Milyen érzés volt újra látni a régi ismerősöket?
– Megörültek nekem a benti srácok, szívesen láttak. Sőt felnéztek rám. Először furcsa érzés volt, hogy egyáltalán észrevettek, mert rám azelőtt – mikor én is bent voltam – nem figyeltek. Pedig odabent mindenki erre vágyik: figyelemre, megbecsülésre. Most ezt megkaptam. Ami persze kölcsönös volt, hiszen én is szeretettel fordultam feléjük.
Kint is művészet kereszténynek lenni, de odabent a hitet megélni… nehéz. De lehetséges.
Olyan ember, aki pár évvel ezelőtt a börtönben eltaposott, csicskának nézett, félnem kellett tőle, most azt mondta: „Attila, te példakép vagy számunkra.” Sosem tudhatjuk, hogy Isten hogyan, kin keresztül szólít meg bennünket. Mindig azt néztem a cursillo három napja alatt, hogy a másik javára-épülésére legyek. Láttam, ahogy a fiúk Isten nevét méltó módon veszik a szájukra. Ahogyan rájönnek, hogy igenis értékes emberek. Láttam az örömöt az arcukon, amikor erre rádöbbennek. Ezért érdemes élni! Sokat számítanak a körülmények és a neveltetés, de a legfontosabb, hogy merjük lebontani a válaszfalakat, merjünk lépni Isten felé. Olyan örömet okoz ez bennem, hogy rájöttem, érdemes ezen az úton haladnom. Ezért vállaltam el szívesen nemrég, hogy részt veszek a tököli börtönben a fiatalkorú elítélteknek tartott cursillón. Ahogyan azt is hiszem, hogy tényleg segítek másoknak azzal, ha a saját életemről, a bűneimről és a gyógyulásomról beszélek. Tudom, hogy sokak akár évekig emésztik magukat, mire veszik a bátorságot, hogy elmenjenek gyónni. Talán az ő elhatározásuk is megszilárdul, ha meghallják, rám milyen felszabadítóan hat az, hogy felvállalom a bűneimet Isten és az emberek előtt. Ezért teszek tanúságot a börtöncursillósok áprilisi balatonszárszói találkozóján.
– Ha most ilyen tekintélye van a börtönben, mi hiányzott annak idején? Akart egyáltalán főnök lenni odabent?
– Ki ne akarna menő lenni? Csakhogy én mindig is alkalmatlan voltam erre a szerepre. Az elején gyáva voltam, hogy tekintélyt szerezzek magamnak, aztán amikor már nem voltam gyáva, hívő lettem, s akkor már azért nem tudtam magam – szó szerint – feljebb verekedni a hierarchiában. Merthogy erkölcsileg már nem engedhettem meg magamnak. A börtönben úgy szilárdítod meg a szerepedet, ha a gyengébbeket nap mint nap eltiprod. Mindez persze a túlélést szolgálja… Folyamatosan imádkoztam, tépelődtem. Még ahhoz is gyenge voltam, hogy magamért kiálljak a zárkában, de a még nálam is alárendeltebbért már ki mertem állni.
– Erőt tud meríteni ezekből a tapasztalatokból a szabad életben?
– Ugyanez folyik idekint is. Nagyon könnyen beletaszítjuk a másikat az áldozat szerepébe, és ebből rettenetesen nehéz kimászni. Még régebben, tapasztalatlan börtönjáróként belecsúsztam, hogy a kávéért elvállaltam a zárka takarítását. Mondjuk furcsálltam, miért nem vállalja más, mert tele voltunk csótányokkal, az ablakpárkányon egerek mászkáltak. Azzal, hogy takarítottam, ellenpontot képeztem, akihez képest a zárkatársaim többnek érezhetik magukat. Elindult egy lassú hanyatlási folyamat. Először még csak tréfásan beszólogatnak – mi van, takarító? –, másnap már nevetnek, majd gúnyolódnak, aztán már lapogatnak, később ütnek, végül vernek. Idekint is ez történik, csak más köntösben, kulturáltabban. De a lényeg ugyanaz. Azonnal észreveszem, mert a börtönben is mindig smekker voltam.
– Smekker?
– Aki mindig résen van. Egy cégnél is ugyanezek a folyamatok zajlanak: ki nyalizik a főnöknek, hol húzódnak az érdekek, kinek a munkáját bírálják mindig, másoknak miért ismerik el a teljesítményét? Minthogy mindig figyelek, azonnal kiszúrom az áldozatot. Mivel átéltem, rögtön felismerem, ha valakit a közösség kipécéz. És nem engedem, hogy kivégezzék, már az elején melléállok. Sosem gondoltam volna, de Isten hasznossá tesz engem ezekkel a tapasztalataimmal. Pál apostol igazát tanúsítja az életem: „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik”.