Ikrekként közösségbe születtek, és azóta is sokat tesznek az emberi kapcsolatok létrejöttéért és elmélyítéséért. Legyen szó személyes vagy a zene miatt született kisebb-nagyobb közösségről, esetleg két nemzet barátságáról, ők szerepet vállalnak benne. A Passed zenekar két alapító tagjával családról, hárfáról, ismeretterjesztő küldetésükről és a lengyel–magyar identitásról beszélgettünk.
Külön vagy együtt töltitek a karanténidőszakot?
Fanni: Külön. Dóri Sárospatakon Szabó Leventével és családjával. Levi a vőlegénye és a zenekarunk, zenei producere. Én pedig Budapesten vagyok a szüleinkkel.
Hogyan élitek meg ezt a kényszerű távolságot?
Dóri: Az, hogy nem találkozunk hosszabb időn keresztül, nem újdonság. Három évig más országban laktunk, mert Fanni a Krakkói Zeneakadémia hallgatója volt, én pedig az ELTE jogi karára jártam Budapesten. Az elmúlt tanévet viszont már én is kint töltöttem Krakkóban, ahol filmkészítést tanultam, így Fannitól három utcányira laktunk egymástól.
Fanni: Sokkal jobban is éreztük akkor magunkat mindketten.
Dóri: A mostani helyzetben pedig mindennap hívjuk egymást, írunk egymásnak, hogy tudjuk, épp hogy van a másik, mi foglalkoztatja. Így próbáljuk áthidalni a távolságot.
Ami még nagyobbnak tűnhet, mert ikrekként korábban az életetek nagyon összekötődött, szorosabban, mint az átlagos testvéreké.
Fanni: Nagyon közel állunk egymáshoz Dórival. Megvannak a babakori képeink, ahogy pár naposan is csak összebújva tudtunk elaludni. Közös szobánk volt tizenkilenc éves korunkig, nulla–huszonnégyben együtt voltunk, amíg Krakkóba nem mentem tanulni. Azért természetesen rivalizáltunk mindenben, a hárfától kezdve a sporton át az iskolai eredményekig.
Dóri: Ráadásul mindketten versengő típusok vagyunk, így a legtriviálisabb dolgokból is versenyt tudtunk csinálni. Tényleg mindenből. Akár abból is, hogy ki ér fel előbb az emeletre, vagy ki nyomja meg a csengőt a nagyinál.
Fanni: Ennek ellenére a szüleink sosem akartak külön osztályba járatni minket. Úgy voltak vele, hogy legyünk ott egymásnak. És nagyon jól tették, mert emiatt mindig magabiztosak voltunk, nem maradtunk magunkra sosem.
(…)