Olyan könnyű mások véleményét ismételgetni! Gyermekkorunk óta ezt erősítették bennünk:ezért dicsértek az óvó nénik, ezért adtak jó jegyet az iskolában, s ma is ez a siker,az előrehaladás titka a legtöbb munkahelyen– hát csoda, ha erre szocializálódtunk? Ráadásul attól tartok, a másoknak megfelelni akarás (konformizmus) ideje nem járt le azállam párti ideológia bukásával. A gondolkodásra manapság különösen is nehéz időkjárnak… Hogy e kritikus témát megpendítsem, a német filozófus, Martin Heidegger(1889–1976) kínálkozik segítségül.
Aki gondolkodik, az nem közhelyeket, kliséket mond, hanem a tényleges helyzetre, a valós problémára reagál. Megesik, hogy egy kérdés hallatán hosszabb-rövidebb ideig hallgatásba merül, hiszen nincsenek kész válaszok a tarsolyában. Amikor azonban megszólal, megnyilvánulásának súlya van. Szinte törvényszerű, hogy felkapjuk a fejünket, ha egy valóban gondolkodó ember véleményét halljuk. Gondolattalan korunkban olyan könnyű elszokni attól, hogy valaki ténylegesen odafigyel a mondandónkra! Aki gondolkodik, az komolyan vesz. Még diákként is…
Docendo discimus – tanítva tanulunk
Az olyan tanár, aki gondolkodik, tisztában van saját tárgyának korlátaival. Tudja, hogy az ő véleménye sem abszolút, hanem számtalan feltételtől függ – esetleges. A nézőpont és a tudás korlátozottságának elismerése persze nem kell, hogy szükségképpen szerepbizonytalansághoz vezessen. Az oktató hivatása nélkülözhetetlen; s a tanári kompetenciára ráadásul rendszerint sok éves elmélyült tanulmányok, és nem egyszer több évtizedes oktatói gyakorlat nyújt garanciát, amit egy diák ösztönösen is értékel. Aki pedig jól tanít, soha nem fog visszaélni a tudása nyújtotta előnyökkel tanítványai kárára. Sokkal inkább – tapasztalat szerint – az idő múltával egyre készségesebbé válik arra, hogy maga is tanuljon a tanítványaitól. Őszintén szólva az a benyomásom, hogy valójában annál jobb tanárnak számít valaki, minél inkább képes tanulni a rábízottaktól. Sőt, ha tőlük tanul a legtöbbet. Ezáltal, és csakis ezáltal tud ugyanis meghívni a tanulásra: a jó tanár éppen tanulni képes megtanítani. S ugyan mivel inkább, mint a saját példájával?
Na de mi lesz így a tekintélyből?
Vajon ez a tekintély aláásását jelenti? Posztmodern korunkban ez éppenséggel divatos volna; csakhogy egyáltalán nem erről van szó! A tanári autoritásra elengedhetetlenül szükség van: biztonságot ad, nincs nélküle tanulási folyamat. Minél esendőbbek és kiszolgáltatottabbak a tanítványok, annál inkább szükséges élni vele – az ő érdekükben! Egy általános iskolai tanárnak nem szabad például bizonytalanságban hagynia a rá bízott nebulókat azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kell a számtani alapműveleteket elvégezni, s melyek a helyesírás alapszabályai. A kérdésekre pontos és egyértelmű választ kell adnia, s be kell vasalnia a tananyagot. Ám ha jól fogja fel a szerepét, tanítás közben valahogy ő is tanulékony marad – sőt, valójában még a tanítványainál is tanulékonyabb… Hiszen a rábízottaknak folyamatosan szüksége van az érdeklődő figyelemre; alkalmazkodnia kell hozzájuk, hogy lehetővé tegye számukra mondandója befogadását, a tárgy megértését – minden kor- és tudásbeli különbség ellenére.
A bizonytalanság áldása
Középiskolai vagy egyetemi szinten pedig paradox törvények lépnek életbe. Itt ugyanis az oktatónak már sokkal kevésbé szabad biztosnak lennie a tananyagban, mint tanítványainak. Aki ugyanis évtizedek óta egyetlen területtel foglalkozik, s ott lépésről-lépésre kiismerte magát, alighanem mindenki másnál világosabban érzékeli, hányféle más, az övétől különböző lehetséges megközelítési mód létezik az adott kérdés megközelítésében. Ezért a jó oktató tanítványaihoz fűződő kapcsolata sohasem épülhet hatalmi játszmákra, miszerint ő sokat tud a témáról, a hallgató pedig keveset, vagy csaknem semmit. A gondolkodás birodalmában sincs helye tekintélyi befolyásolásnak annak részéről, aki magasabb hivatali pozíciót tölt be. A tanári hivatás önmagában véve szinte elérhetetlen követelményt támaszt; s ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy valaki alkalmasint hírneves kutató. A tekintély ugyanis eredendően belső dolog, mely egyedül a gondolkodás felszabadító erején alapulhat. Persze egy mindent „alulnézetből” szemlélő korszakban, amilyen a miénk, ahol elsősorban a számszerűsíthető „teljesítmény”, a „pozíció” és a „szerepek” dominálnak, nincs mit csodálkozni azon, hogy senki sem akar többé tanár lenni…
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.digitalstand.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra.